Esztergom és Vidéke, 1905
1905-08-20 / 67.szám
ESZTERGOM es ram A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA"-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak: Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dr 1 . Píokopp ßi|ula és Brenner 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-ntca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Szent István király. Esztergom, augusztus 20. Pannónia virágos kertjében letelepedett dicső magyarom, — nemzeti nagy álmaidból kisugárzó reményektől vezérelt én édes népem, elmélkedj e nagy napon, amelyen fajod királyi bölcsesége ünnepeltetik az egyház és a nemzet által. Ki volt Szent István király? Az egyháznak erényekben dús és koronával díszített királyi tagja, a magyar nemzetnek pedig üdvössége attól a felérhetetlen becsű gondolat megfogamzásától fogva, hogy nemzetét a nyugoti egyházba való térésével a nyugoti művelődés tagozatán önálló birodalom alkotására és fentartására vezette anélkül, hogy fajának bármely erényét elveszítette volna. A magyar magyarnak maradt és magyarsága viharokkal tomboló századokon át megmaradt változatlannak, mint aminő volt. Harcban, helyzetét felismerő, elszánt és halálfélelmet nem ismerő bátor lovag; békében, családi tűzhelyének élő munkás és mindkettőben a hazaszeretet lángoló hevétől izzó sziv ama fenséges ősi gondolat hűséges ápolásával: ne hagyd „Esztergom és Vidéke" tárcája. Sokat sirok . . . Sokat sirok mióta messze mentél S tudj' Isten, nélküled mi lesz velem. Csak azt tudom, hogy távol tőled nincsen Se nappalom, se éjjelem . . . S mikor a zokogásom néha elhal, S egy percre csillapul a fájdalom: A könyeket sóhajtva gyűjtöm össze És kész egy uj dalom . . . Ferke Ágost. fokozat a — szerelemben. Ne tessék megijedni nyájas olvasó, aki talán már bevégezvén a polgári iskolát, gazdasszonyi minőségben jobb keze az édes mamának s néhány meglopott pillanatban regényekét is olvas, — ne tessék megijedni. Nem akarok én itt holmi szerelmi statisztikát állítani az olvasó elé, Isten mentsen, ilyen száraz dolgokkal nem lehet agyon traktálni senkit a „vonal" alatt. Egyszerűen képeket akarok bemutatni a szerelem dúsmezejéről, képeket me magad magyar, mert e világon kivül nincsen számodra hely. Családi szentélyének fénye és központja hölgye, nincs a világon nép és nem is volt, ki a nőnek oly trónt biztosított volna, mint a magyar. És aminő volt hajdan, olyannak kell lennie a jövőben is nemcsak faji sajátosságában, hanem társadalmi berendezkedésében is, mely nem ismer és ha nemzetének fennállását biztosítani akarja, semmi körülmények közt nem ismerhet el oly tanokat, melyek a nemzetközösség útvesztőjébe vezetnek. Én választott népnek tartom a magyart, ki nem hódolhat annak az iránynak, melyben a haza üres fogalom. Nemzetek tűntek el és váltakozva jelennek meg a világesemények között, a magyarnak azonban rendületlenül azon a talapzaton kell megállania, amelyre első királya, szt. István bölcsesége helyezte. Mert ha letért arról, léte megszűnt, mint megszűnik minden nemzeté, mely hagyományait kockára teszi csak azért, hogy viszonzásul az ideig-óráig tartó mezőn egyéni és nem a végtelenségnek útját egyengető nemzeti ügyet szolgáljon. Azért a magyarnak, kit még nem lyek a diskrétiót nem sértik s melyekkel elvezettem az olvasót azon a kedves lajtorján, melyet fokozatnak neveznek a szerelemben. Tekintsünk csak egy pillanatra a gyermekszobába. Abba az édes, aranyos gyermekszobába, melyben az élet kezdődik s melynek vissza nem hozható varázsát, oly sokszor siratja vissza az emlékezet. Ott ül a két apróság egymás mellett, édesen ölelve egymást, hamvas kis arcuk kipirultán simul össze. — Szeretsz-e Didi ? — kérdi az egyik. — Szeretlek Macza — felel a másk. Annyi tisztaság, annyi igazság nyilvánul meg a kis emberkék vallomásában, hogy nem lehet csodálni, ha az édes mamák elragadtatással csókolják össze örömükben az apróságokat. Ez a babaszerelem. Csakhogy, hála égnek, nem örökre maradunk babák. Nem ám ! Az évek elsuhannak felettünk s egy szép napon azt mondja a papa komoly, majdnem szigorú arccal: Fiam, tanulni fogsz ! Az, akinek ezt mondják; megijed. Természetesen. Hát kinek van a világon kedve tafertőzött meg a hazátlanságnak szomorú elmélete, bármely állásban legyen is, következetesen hűnek kell maradnia a nemzeti bölcseség nagy mesterének, szent István király hármas eszméjéhez: Isten, király és haza mely alapjában egy fogalmat jelent és ez ; a magyar nemzet birodalmi kialakulása és fentartása. Akit pedig már megfertőzött a hazátlanságnak gondolata, vagy bűnbánóan térjen meg magyarnak maradni, magyarrá válni, vagy veszszen a nemzet kebelébőlj mert a magyar nem tűrhet oly elemet, mely a nemzet hagyományait nem ismeri, nem akarja ismerni. Nem tűrhet meg oly elemeket, kiknek szerencsétlen gondolatában egy sir rejtőzik; a magyar nemzet létsirja. Szent István király szelleme őrködjék % felettünk, bölcsesége vezessen bennünket magyarokat. És mikor egyháza őt tisztelő pompájának egész teljével kéri hathatós jobbjának támaszát és segítségét, minden magyar egyesüljön az egyház imájával s legyen a magyar a szónak teljes értelmében magyar, mint a hogy voltak őseink, kiknek egész világot tett ki e három fogalom: Isten, király és haza! nulni ? Aztán meg ha valami szép dolgot tanulna az ember! De nem. Az iskolában agyontraktálnak bennünket mindenféle tudománynyal, csak azzal nem, a mit már az első éves gimnazista is érez, ha egy babaarcú, kurtaszoknyás kis leánynyal találkozik. Misem természetesebb, mint, hogy a gimnazista szerelmes lesz. De csak vegyük a dolgot rendén. A latinnyelv és mathézis felette unalmas dolgok, melyek a szivet legkevésbbé érintik. Annyira unalmasak, hogy sokszor meg is bukunk belőlük. Már ezen nem segíthet senki, csak egy kis szöszke gyerek. Tudniillik az, aki miatt megbukunk. Édes apánk odahaza megrak derekasan, mi végtelen szomorúságunkban elszökünk hazulról s aki könnyeink árját letörli, az senki más, mint az első ideál, az a bájos kis szőke gyermek, aki együtt sir velünk, aki együtt kacag velünk s a kivel együtt költjük el az ozsonnai — vajas kenyerünket. — Látod, látod — panaszkodik a fiú. — Ne sirj, majd jobban lesz — vigasztalja a másik. S a leányka szemében csakugyan ott csillog a reménysugár s a fiu nem sir Mert újból és újból jegyezzük meg a költő király szavait: E nagy világon e kivül Nincs számodra hely : Áldjon, vagy verjen sors keze, Itt élned és halnod kell! Szent István király látnoki ihlettsége a költő király szavaiban nyilatkozik meg, amelyre a mai dicső napon kétszeres áhítattal kell zengenünk : Isten áld meg a magyart, Jó kedvvel s bőséggel: Nyújts feléje védő kart: Ha küzd ellenséggel. Balsors akit régen tép — Hozz reá vig esztendőt, Megbűnhődte már e nép : A multat és jövendőt. Bertalan Vince. Kisvárosok műveltsége. A kisvárosok műveltségéről, szellemi életéről rendszerint szuverén kicsinyléssel beszél a nagyvárosok lakója. Nem is csoda. Mert midőn mozgalmainkról hirt vesz és lapjainkat hébe-hóba elolvassa, a mi dolgaink neki túlságosan miniatűrnek tűnnek fel. Nem talál bennük olyat, a mi érdeklődését megragadná, látókörét kitöltené. Pedig hát a kisváros szellemi életének kicsinylése erős„ tévedés a nagyvárosiak részéről. Ok meglehetöbbet, hanem mégegyszer elbukik a pótvizsgán. Jön a tánciskola. Azaz, hogy egy áprilisi reggelen nagy veres falragaszon hosszú betűkkel hirdeti Mazurka Szaniszló oki. tánc- és illemtanár, hogy városunkba érkezik, s tánc iskoláját még e hóban megkezdi. Beszélünk a mamával, tanácskozunk a papával s rövid, de viharos küzdelem után végre beírnak bennünket és jön az „élet költészete." Tizenhat évünkkel s kissé nyurga termetünkkel kitűnő összhangban van kevés eszünk, mely a bolondságra képes legjobban. Azt mondják némelyek, hogy ekkor szerelmes az ember „igazán." Mert a tánc ritmikus zenéje, a bájos táncosnők, kikért feláldoznánk mindent, de mindent, — az állandó izgalmak valósággal magukkal ragadják az „embert." No, igen, mert ilyenkor már „meguraznak" bennünket! Egyik szünórában dobogó-kebellel, akadozva forgó nyelvvel, lassan elsuttogjuk imádottunknak a következőket: — Nagysád, — én imádom! — Ugyan ne beszéljen ily bolondokat, Kárász ur! — Ó, nem a szivéből mondja ezt. Nem,
