Esztergom és Vidéke, 1904
1904-12-25 / 101.szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE (101 szám.) 1904. deezember 25 ^ István 10 kor., Simor Teréz 10 kor., Zubcsek Mikályné 8 kor., Pongrác Zsig- mond 1 kor., Brutsy Gyula 2 kor., Beilus Gyula 40 fillér., Száraord Ig- nácz 3 kor., Kemény Lajos 2 korona, Kollár Páter 2 kor., Reviczky Gábor 6 kor., dr. Goldner Ffilöp 6 kor., Prey Ferenc és neje 10 kor., özv. Buzárovits Gusztávné 6 kor., Dóczy Ferenc 10 kor., Willi Jó/.sefné 10. kor., Összesen 587 kor. Fogadják a kegyes adakozók az egyesület hálás köszönetét. Esztergom, 1904, december 23-án Dr. Fehér Gyula egyesületi alelnök, — Egy kabát tolvaj körözése. F. hó 15-én éjjel, az egyik helybeli vendéglőben egy fekete bársony galléru, fekete, kétsoros fekete csontgombbal ellátott, kockás, szürke bélésű férfi téli kabátot emelt el egy, a leirás szerint harminc éves, sovány, magas termetű, fekete, ritka bajuszu, borotvált sza- kállu, fején fekete, puha nemez kalapot viselő és sötét, csikós ruhába öltözött ismeretlen tettes, kit a rendőrség köröztet. — ismét veszeti eb. A városi állatorvos jelentése szerint a szentgyörgy- mezei határban egy kóbor eb lövetett agyon, melyen a veszettség tünetei ál- lapittattak meg. A jelek arra engednek következtetni, hogy az eb Pilis Maróth avagy Dümüs községéből kóborolhatott el. Csolnokon egy 8 éves kis fiút egy a veszettség gyanújában lévő eb megmart. Csarnok. Karácsony éjjelén. Ón szinti, szürke ponyva takarja be az eget, a dermesztő hideg velőkig fiat s a csontokat fagyasztja meg. Az iszonyú döbbenetét keltő téli éjszaka csöndjében szinte hallani lehet azt a gyönge neszt, mit a szakadatlanul hulló hópelyhek millióinak halk pottyanása idéz elő. Néha egy éles fuvallat sóhajt végig a jókora 3Íkon, táncra per- diti az apró fehér csillagoeskákat. Két alak botorkál a ködös homályba boritott pusztán, ut gyanánt egy mindinkább felismerhetetlenebbé váló szekér nyomait követik, melyet a folyton szakadó hópelyhek lassan teljesen elfednek szemeik elől. Az egymás után haladók közül az első nő. Ruhája a nyomor látható jeleit mutatja, arcát viseltes kendője takarja el. Aggódó szemei a már alig látható nyomokat kutatják, melyek után tanyára vél akadhatni, hová a rettentő hideg, a biztos megfagyás elől meghúzhatják magukat. Lába olykor térdig süpped a fagyos hótakaróba, megbotolva szeretettel simogatja meg az ócska nagy kendőbe bugyolált valamit, amit vállán keresztül kötve melléhez szőrit. Igazgatja, takargatja a meg-megmozduló csomagot, gyöngéden rázza le róla a rárakódó havat, gügyög hozzá csittitó szavakat, aztán megáll és bevárja a tántorgó léptekkel utána jövő, maradozó társát. — Andor, eltévedtünk, Tanácstalanul áll meg a férfi, szemeit a szürke semmiségbe, az átláthatatlan homályba mereszti, toste reszket a hidegtől, mert nyomorult rongyai alig takarják azt. Arca, mint az iszákos emberé : bárgyú, és jelenleg az állatias ösztönnél, a kétségbeesett halálfélelem nél egyebet nem mutat. A kicsi már alig lélegzik . . . megfagyunk ! szól az asszony, hangja bágyadt, remegő. Vörös kezeit megdörzsölve szótlanul indul az ember, a nő még szorosabban köti keblén a batyut, hogy bepólyált gyermekét önteste m-degével is óvja a hideg ellen. A gyermek felébredve mozgolódik, a kényelmetlen vacokból síró, panaszos nyögést hallat, de újra elcsendesül. Aztán mennek. Mennek tovább út és céltalanul, csupán a nyomor által élessé edzett ösztönük után. Járásuk mind botlogósabb, bizonytalanabbá válik, mindketten érzik, hogy erejük lankad, tagjaik zsibbadni kezdenek ; erőt vesz rajtuk a dermesztő hideg, mely vérüket készül megfagyasztani. És a kegyetlen hómező nem könyörül rajtuk : puszta minden, csak a végtelon vakító fehérség körös körül. Bár egy szalmakazal akadna utjokba, hová beleáshatnák magukat, hogy megpihenve uj erőre kaphatnának. Sehol semmi. . . . Távolból tutulás hallik. Hosszan elnyújtott tülök hang, ott falunak kell lenni. A remény szikrája kétségbeesve feszíti meg utolsó erejüket, a hang felé tartanak . . . Feltámad az éjjeii szél. Össze kavarva a ritkábbá ' váló hópelyheket, tűnél élesebb apró hósziíánkokat markolva fel, vadul kacagva vágja a két szerencsétlen szeme közé. — Elvesztünk ! —• nyögi az asszony. A férfi, kinek arca teljesen kékké dermedt, már nem igen halja a panaszt. Egy újabb szélroham, azok az apró, csillogó porszemek megvakitják, megőrjítik. Egy rekedt, a végéi érző vadállat bődüléséhez hasonlítható, értelmetlen kiálltást hallat, még lép egyet, aztán lezuhan arccal a tiszta, halottas lepedőjére. Fásultan térdepel hozzá a nő, hidegtől elgémberedett, nyomortól elcsigázott testétől nem várt erővel kezdi rázni ő, a gyenge, az erőset. Ebreszt- geti, szólongatja, nevén; feltépi nyakánál a spárgával összekötözött inget, dörzsöli mig karja el nem lankad, kelte- geti, mig hangja a csnklásban el nem akad. — Nem mozdul , . . talán meghalt? — tűnődik magában. Szenvedésektől eltorzult arca nem mutat fájdalmat: ez csak egy kifejezést, a nyomor megkövesedett lárváját ismeri. Még volna ereje felkelni, hacsak egy pár lépést is tegyen, hogy megkísérelje a menekülést a halál elől, mely teljes borzalmasságában áll szemei előtt. Hogy megmenthesse szivén csíiggű gyermeké fi kit a piszskos takarón keresztül lázas csókjaival borit. A gyermek nem mozdul . . . Az anya sejt valamit, amitőlkeble megszűnik emelkedni. Reszkető kézzel takarja fel kicsiny kis arcáról a burkot s egy hatalmas szél roham tele szórja a kis ártatlan szemeit és szácskáját azzal a finom fehér porral, mely menten reá fagy. A kisded még mintha élne, parányi arcocskája megremeg és üvegesedé szemeit oly különösen függeszti a szülőre, ki vadul tépi le melléről a rongyot s száraz, kiaszott emlőit erőszakkal. dugdossa a fagyni készülő ajk d közé. És ime a gyermek mosolyog, szöszke szempillái lecsukódnak. A ma született Ér Jézus elküldte egy angyalát, aki csilingelő aranyos karácsonyfát hozott neki ajándékba. Az anya, — különös — álmosnak érzi magát s lassankint feledni kezdi keblén csüggő holt fiát. Szemei egy széltől felkavart hószilánkoktól alkotott forgatagot bámulnak, egy óriási táncoló fehér asszonyt, hosszan utána libegő szűzies fehér fátyollyal, aki kacagó dalolással és szerelmes ölelésre tárt karokkal közeledik feléje. — Fehér asszony . . . menyaszszony . . . ! — suttogja agónikusan. És a megköv.-sedett arc levetkőzi a rá kényszeredett örökös gyötrődést, helyét a boldog átszellemiilés öntudatlan mosolya foglalja el. Lelki szemei előtt a régmúlt idők elmosódott képei jelennek meg : Emlékszik ő is egy menyasszonyra, fehér koszorú volt a fején, fehér fátyol lobogott utána . . . Sok-sok ember, valamennyi mosolygott, nevetett, olyan jó kedvük volt . . . Egy deli fiatal is volt közöttük, neki volt a legvirágosabb kedve, ő tudott a legszebben mosolyogni . . . Nem, nem ez volt. Ennek elkékült arca undorító amazén örömtelt megnyugvással tudtak szemei megpihenni . . . Onsulyó pillái félig lecsukódnak a merevedő szemgolyókra; nem érzi többé az aheába vágódó förmeteget. Zsibbadó agya végső képzeletében mégegyszer felemelkedik, aztán ő is vad, forgóstáncra perdül a bolondos jókedvű fehér asszonynyal. Zanoletti József. — Részlet a »Tört remények«-ből. — Irta: Ilerczeg Szerén. . . . Valamikor — az emberek nem szokták meg akkor még annyira, hogy hazudjanak a mikor éreznek és igazat ; tettessenek a mikor az eszük hazugságon jár — a Johannitáknak mielőtt le- i tették a fogadalmat, megmutatták még | utoljára minden gyönyörét a földnek, I és az életnek minden örömét. Etelt ' gazdagon terített asztaloknál, fenséges lakomákat; rejtett pincékben italokat ezüst serlegekben és kristály poharakban — sok gyöngyöt, gyémántot arany és ezüstöt felhalmozva csodás kastélyokban. j Mutattak csodaszép leányokat bájos táncot lejtve, kezükben gitárral, ajkukon mámoritó dallal, a szemekben égő szerelemmel. És ha a fényes lovagi mezbe öltöztetett jelölt, ki fogadalmat akart tenni, hogy lemond minden örömről a mi az emberek osztályrésze lehet a földön, karja megrándult, ha alázatosan lehajtott fejét büszkén felemelte, ha kiegyenesedett termete, és kivált a társak közül, ha arca kigyult a sok szép láttára, vagy szeme megvillant, akkor mehetett vissza a nemesi curiára ősei közé, a rend tagja nem lehetett soha többé . . . Es ha felvették, ha elzarándokolt a búcsőjáró helyekre hajadon fővel és levetett saruval, vaijon elmondhatta- é, hogy megtalálta a feledést? Vájjon megtudott-e nyugodni benne, hogy elvesztette az egész külvilágot az ő bűnös örömeivel és az ő sok, sok kárho- | zatos szerelmével? Vájjon igaz-e, hogy erős akarattal le lehet győzni minden indulatot és minden szenvedélyt? Nem 'hiszem; büntetlenül nem lehet lemoni 7 dani, mint a hogy nem lehet büntetle- \ niil szeretni sem, a ki szeret az min- ' den körülmény között szenved is na- 1 gyon, magamról tudom a ki nem tudom feledni magát egy pillanatra sem, mini ha a büntető Isten megátkozott volna, hogy ne legyen más érzelmem, ne legyen más gondolatom, mint a mely magávdl van összefüggésben. Én érzem gyengeségemet, a viszonzatlariságot, a hiábavalóságot, tudom, hogy a legyőzött vagyok és nem tudok lemondani, még csak hazudni sem tudom a megnyugvást. Rettenetes, hideg és fekete szomorúság borúi a lelkemre a mint elgondolom, hogy nem vagyok ura önmagámnak, én nem tudok feledni, nem tudok uralkodni magamon és vágyódom utána és kívánom azt a mi nem lehet az enyém ... És várom napról napra a megpattanásig megfe.-zitett idegekkel készülve rá, hogy majd elmondok mindent, megvallom mindazt a mi fáj, a mi feldúlja és elviselhetetlenné teszi életemet és a mikor végre látom nem tudok mondani semmit sem. Megtanultam ismerni a gyógyíthatatlan bánatot, tudom, hogy mi a keserűség, tudom mi az elhagyatottság és oly reménytelennek látom jövőmet, hogy elhatároztam meszerint megváltoztatom a sorsot minden áron. Es ime megírom ezt a levelet, habár szándékomban volt, hogy nem irok soha többé . . . Lelkemnek mélyén megőrzőm azt a bus hitet, hogy magának fáj tudata az én végtelen boldogtalanságomnak és mialatt e sorokat olvassa egy kissé fájni is fog értem a szive. Mit ér a részvét, mikor nekem szerelme kell, mikor nekem maga nélkül elviselhetetlen az élet. Oh mennyit imádkoztam érte, hogy feledhessem és nem tudom ! Hányszor fogadtam meg, hogy nem hívom, ha bármeddig nem jön is el, nem árulom el az én gyötrődésemet, az én szenvedéseimet és hiába minden erőlködésem én nem tudok mosolyogni, mikor egy vérző, fájó seb a szivem. Félek, nem bírom el tovább és majd mégis csak magának mondom el, a mit most belesóhajtok és bele sírok a sötét, néma éjszakákba. Nem akarom megtenni, szeretnék uralkodni magamon és érzem mint hagy el erőm, tudom, talán még ma, talán még holnap könyörögni fogok érte, hogy jöjjön el . . . Pókfonálnyi szálai ezer gondolatnak, minden indulata lappangó vágyaknak, színes ábrándjai rózsás álmodnak magához vonzanak, magához hajtanak . . . Nekem szükségem van szivének melegére, szükségem van rá, hogy vigasztaljon és bátorítson, mert nagy csüggedés lett úrrá felettem és az élet rögös uta- in csak a szomorúság maradt meg egyedüli kisérőmül. Minden örömben éa minden bánatban magával van a lelkem, ha gondol rám én megérzem azt és meg- kö'.iyebbü! az én összetépett szivem. Szeretem magát én egyetlenem, szeretem és annyit szenvedek, hogy ezért a szenvedésért tudom meg van bocsátva minden bűnöm mit az életben elkövettem. Pedig’ sok lehet, különben, hogy volna lehetséges, hogy ily súlyos megpróbáltatásban van részem, külömben hogy büntethetne úgy az Isten, a ki jó és irgalmas véghetet len . . . Vájjon tudta e mi lesz belőle mikor elkezdte a játékot a szerelemmel ? Megtudja e érteni, hogy mennyire beteg a lelkem, hizeleg a hiúságának ha látja mint koldulok egy jó szót, egy gyengéd tekintetet, ezt szeretném tudni, ezen töprengek álmatlanul eltöltött hosszú éjszakákon át! Én nem ezt akartam, Isten látja lel- kemet, hogy nem ; nem volt szándékon szenvedést okozni senkinek, legkevésbbé magának, és ludom, hogy az én szenvedésem bánatot okoz, tudom hogy részvéttel van eltelve irántam a szive, és nekem, mint minden, úgy ez a tudat, is fáj . . . És nem bánom már azt sem, ha csali:, ha ámított, ha csak bolonditott is; ám csaljon ámítson és bolonditson csak vall hogy drágám magamra ne hagyjo: , mert elpusztulok az utána való vágyakozásban . . . Én nőm tudok lemondani pókfonálnyi szálai ezer gondolatnak, minden iudu- lata lappangó vágyaknak, ábrándjai színes álmoknak mind magához vor ^ zanab, magához hajtanak. Nekem szül - ségem van szivének melegére, drágá’ ; legyen nagy lelkű, vigasztaljon és bát» ritson, mert elviselhetetlenül szomorh és reménytelen az én életem.
