Esztergom és Vidéke, 1904
1904-12-11 / 98.szám
Esztergom, 1904. XXVI évfolyam. 98. szám. Vasárnap, deczember II. r A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. IV!e<2jeIei)ÍLí és csütörtökön £'A»s évr — — — — 12 kor. — fii. Fái évre — — — — ~ 0 kor. — fii. Negyed évre — - — — 3 kor. — ül. Eájes ez Alti Áru: 14 ÜL Felelős szerkesztő : Dr. PRÖKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. ! . Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hovaa kéziratok, előfizetések, nylltterek és hirdetések küldendők Kossuth Kajos (azelőtt Buda) utca 485. szán). —•5-i Kéziratot nem adunk vissza. •<£Karácsonyi iparpártolás. Nem tudom hányadik karácsony küszöbén állunk azóta, bogy az ipapártolás jelszava szálló igévé vált. Nem tudom hányadszor hangzik fel lelkes, jó embetek ajakán a buzditó szó. hogy a magyar közönség a szeretet ünnepén egy kis szeretettel gondoljon a hazai, nemzeti iparra! Nem tudom hányadszor vonulnak fel derült arcú emberek végig az utcán, kíváncsisággal állva meg a csillogó, fényesen kivilágított kirakatok előtt, tűnődve gondolkodva azon, hogy milyen ajándék megvételével örvendeztessék meg szeretteiket. Es ha végig tekintünk ezeken a kirakatokon, konstatálhatjuk azzal az őszinteséggel, melylyel az ügynek tartozunk, hogy majdnem minden egyes arculcsapása ennek az úgynevezett iparpártolási mozgalomnak, bizonyitéka annak, hogy a mit iparpártolási mozgalomnak nevezünk, az tulajdonképen egy megfoghatatlan valami, egy test és lélek nélküli fantom, a melyet még eddig senkinek sem sikerült az eleven életbe átültetni. A kirakatok ! Ó azok a kirakatok, mindegyikük egy egy maró vád a magyar társadalom, a magyar fogyasztó-közönség ellen. Hivalkodnak, büszkélkednek, kérkednek az iparcikkek külföldi származásával és tüntetve igyekeznek szembeállítani iparunk gyengeségét a külföldi ipar fejlettségével. Táplálni igyekeznek a közönséo-nek a külföldi o iparcikkek iránt érzett előítéletét és növelni a közönség- bizalmatlan- ságát a magyar ipar versenyképessége iránt. Te jó magyar közönség, állj meg egy percre a kirakatok előtt és háborodj fék Vess egy pillantást a »valódi angolt jelzéssel ellátott kalapra és gondold meg, hogy bécsi férfimunka az, a mit angol márka alatt vásárolsz. Bécsi rongy, a melynél sokkal jobbat állít elő a mi szegény gyárosunk, a kit kisikkasztottak az élők sorából, mert megtiltják neki, hogy egyetlenegy darab kalapot a saját neve alatt hozzon forgalomba. Gondold meg, hogy a »valódi angol echarp« jelzéssel hivalkodó nyakkendő megint csak bécsi rongy, hogy a »valódi angol keztyíft-ként rád mosolygó árú megint csak cseh munka, a melynél pécsi vagy temesvári gyárunk sokkal jobbat készít. Te jó magyar közönség, hát lehetne ezt veled csinálni, ha a szeretet ünnepén iásult közönynyel nem sikianál át a magyar ipar vergődésén ? Allát lehetséges volna-e, hogy százezreket, talán milliókat áldoznál külföldi játék szerekért, tehát olyan cikkekért, a hol > a minőség tekintetében a legkönyebben hozhatunk áldozatokat, ha egy pillanatig is gondolnál a magyar iparosra, a ki reménynyel függeszti szemét a karácsonyi vásárló közönségre ? ! Nem Uraim ! A karácsonyi vásár a maga külföldi zászlókkal ékesített kirakataival, a maga iparpártolási esdekléseivel, nem azt bizonyítja, hogy iparpártolási mozgalom van, hanem ellenkezőleg : iparunk sajgó, vérző sebeit tárja fel, melyeket nem hegeszt be sem a vámelkiilönités, sem pedig a közönség hazafias lelkesedésének gyógyító Írja. Hát ezért küzdöttünk éveken át, hogy igy, minden karácsony előtt fájdalmas csalódással kelljen észlelni a mi küzdelmünk meddőségét ? Hát ezért irtuk véresre ujjainkat, hogy az ünnepi ruhába öltözött közönség lélek nélkül, ki nem tani tv a haladjon el a rongyokba burkolt magyar ipar előtt ? Nem és ezerszer nem ! Ebbe nem nyugszunk bele ! Iparpártolási mozgalom nincs, de iparpártolási mozgalmat fogunk csinálni. Ezt fogadjuk karácsony előtt és Ígérjük, hogy a mig toliunkból ki nem fogy a szó, a mig ajkunkról ki nem hal a beszéd, küzdeni fogunk azért, hogy megmentsük a magyar iparnak az őt megillető filléreket és százezreket. Épüljön fel végre a hazafias lelkesedés köveiből a magyar ipar védbástyája. Öltsön testet végre az ige és az iparpártolás Potemkinországa helyébe nőjjön ki a földből az i^nzi nemzeti pártolás birodalma. Lássuk már végre igazán minden magyar küszöbén a nemzeti vámsorompót ! Legyen ez a karácsony az utolsó, a mely fekete karácsonya a figyelembe nem vett magyar iparnak ! Sugár Ottó. íz „Esztep és léié" tárcája. Tél az idő . . , Tél az idő, hó fedi a sírokat . . . Gályák közt a szél bús nótát sirogat, Vele sírok . . . letűnt az én világom, Ilyen árva, elhagyatott Nincs az egész világon. Osszedulva az életem egészen, Oda minden boldogságom, reményem.',. Ninc3 örömem, vágyam sincsen már (semmi, Csak itt lenn a sir tűében, Kedvesemnél pihenni . . . Tuba Káro'y. Janó a drótostól. Az égé3Z vidéken szép fenyvesek meredeztek az ég felé s mint egy örökzöld koszorú vették közre a kis községet, hol Janó, a dróto3tót lakott. A helység egy nagy mészkősziklába vájt pincecsoportból állt, mely messzire fehérlett. Valami Istentől elrugaszkodott ember vonulhatott ide, ki szaporodásával megalapította a községet. Mint látjuk regényes hely Janó hazája. Itt épült háza, amely azonban nem annyira ház, mint inkább esak lakhely, Nem kellett hozzá gerenda zsindely, vagy nád, fedélnek. Kétszer ereszkedett le Janó az ország szivébe s ami pénzt keresett, ke- i vés kiadással haza vitte. Élelemért nem adott pénzt, jutott neki itt is ott is a konyhákból maradék. Ezen a pénzen fogadott egy pár tó- I tot segítőnek s neki fogott az építkezésnek. Mélyebb lyukat vágtak atszikla oldalába, hol porbanyósabb volt a hegy . Egy kis lyuk a meghagyott sziklafalban volt az ablak, a nagyobb meg a bejárat, melyet deszkából összerótt ajtó zárt el. Ilyen volt Jano lakhelye, mely után ; adót fizetett. I Együtt lakott vagyonkájával. Itt ! volt a disznaja is. Négy cölöpre erősi- I tett deszkapadozat alatt szoptatta malacait. A deszkapadozat fölött pedig szalmán aludt ő és a felesége. Nyáron az uraság jubait legeltette vig furulya szó mellett, télen pedig, 1 mint a mágnások ő is felrándult Budapestre, hol mint üveges, hol mint’ drótos tót. Vígan ugrándozott horgas botján ke- resztül-kasul s ütögette lábszárát valami tót nóta mellett, mielőtt elhagyta volna az asszonyt. Mikor elindult, felesége is lekisérte1 a völgybe, le az erdő aljáig, hol sudár fenyők közt vitt az országút idefelé. Marka sokáig állt és nézte, amig össze nem olvadt daróc ruhája színe az út porával. Janó pedig hosszú, kitartó lépésben haladt nesztelenül az uj bocskorban. Oda se neki, ugy indult el, mintha csak a szomszédba menne. De ki is bántana egy szegény drótostótot! Hosszú kóborlás után, alig bogy a falunkba érkezett, első dolga volt felkeresni, mint olyant, kit a hazája tájékáról ismer. Soha mosolygóbb arcot, mint akkor Janóé volt nem láttam. Azt hittem, hogy talán a pálinka mosolyog belőle, de nem! Örömmel beszélte, hogy levelet kapott, melyben értesítik fia születéséről. A kormos levelet, még kormosabb kezével vigyázva hajtogatta össze s Örömében, mikor megcsókolta ismét pénze ! mellé rejtette. Midőn kérdeztem, hogy mi lesz a neve, János, felelte büszkén. — Miért nem Janó ? — Magyar lesz, János lesz. Honvéd lesz. Én is az voltam — beszélte sebesen. Tudakozódtam, nem e megy haza ebben a zord időben! — Mindesetre ! — felelte szinte sértődötten s verte kegyetlenül egyik szöget a másik után, a munkában levő vasajtóba. Elkészülve dolgával, jó egészséget kívánt, egyenkint mindenikiinknek é3 Örömmel vette hóna alá a kis csomagot, melyben viselt gyermekruha volt. Azóta sem láttuk, pedig 10 éve múlt. Mindnyájan azt hittük, hogy valahol baja történt és már el is temették. Együtt ültünk. Éppen vcsora ideje volt, midőn az ajtón egy nagy tőt köszönt be. Dicsérte az Urat. Nem akarták beereszteni, de ez sem tágított, mire a leány jött mondani, hogy egy nagy tót van kint. Ekkor láttuk, hogy Janó, egy másik ki3 tóttal, ki nagy kerekkalapját kezébe tartva félénken ált. — Hogy hívnak öcsém ? kérdeztem. — János ! — válaszolt halkan, már törte a magyar szót. Széket adtunk Janónak s leült a tűzhely mellé. Beszélgettünk sok mindenről s látszott, hogy szereti a fiút. — Véletlen kérdeztük, bogy mint érkezett haza! Janó kadvét, mintha elvágták volna, búsan szólt, könnyezve monta el történetét. Gyalogszerrel indult haza a vasútállomástól, honnan a faluja négy óra járás erdőkön keresztül. Útjában a nagy hidegtől a mail arak
