Esztergom és Vidéke, 1904

1904-10-16 / 82.szám

XXVI. évfolyam. 82. szám. Esztergom, 1904. Vasárnap, október 16. A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉK1 GAZDASÁGI EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. eójelci^ik Vasárnap és csütörtökön. jiLOFIZETÉSI ÁRAK I Ege« érr — — — — 12 kor. — fii. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — — 8 kor. — fii. Egvei *iAm ám: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (Ma a kéziratok, előfizetések, nyilüereK és hirdetések küldendő* Kossuth Kajos (azelőtt ßuda) utca 485. szán}. Kéziratot nem adunk vissza. • -$— Közéletünk. Eiztergom, okt. I4. Szédületes sebességgel tör előre korunk, a tudomány, művészet és ipar terén ; a haladásnak, fejlődés­nek jelei minden téren mutatkoz­nak. Minden pillanat uj és uj fel­fedezéssel gazdagítja a világot s az emberi társadalomban lázas izgal­mak között folyik a kenyérharc s tülekedve gyűrik le egymást az emberek egy darab kenyérért és a legrafináltabb módokon igyekeznek felül kerekedni, de a közélettel már nem sokat törődnek. Amily óriási a haladás más téren, ép oly lanyha a munkálkodás a közéletben, az em­berek idegei elernyedtek, ehhez senki kedvet nem érez s oly roha­mos hanyatlás állt be közéletünkben, amely méltán aggodalommai tölthet el bennünket a jövő fejlődésére nézve. A magyar társadalomból a köz­életi tevékenységre való hajlam ki­veszőben van, a közügyek iránti érdeklődést hiába keressük. A köz­ügyekért harcolni, annak javításán munálkodni senki sem mer, nem akar s nincs is meg hozzá a bátor­sága. Az emberek azt a csekélyke polgári jogaikat sem merik érvé­nyesíteni, a mivel bírnak, hanem léire húzódva engedik át olyanok­nak, akik csupán önző célokat szol­gálnak s személyi érdekeiket tolják előtérbe. Nagy eszmék, nemzeti ideálok nem lelkesítik az embereket, a közjó előmozdítása nem izgatja az idege­ket ; a nép jólétével és boldogulá­sával ugyan ki törődik ma, ki hoz mindezekért áldozatot r Az olyan munka, a melyikből egyéni haszon és nyereség nem származik, nem kedves, ebben részt venni senki sem kiván. A közjóra irányuló tevékenység­nél sokkal több becse van a -meg- hunyászkodásnak, hízelgésnek. A törvénytelenségek takargatása, s mindennemű társadalmi félszegség és társadalmi bajok leleplezése hasz­nos dolog és jutalomra számíthat. Nézzünk csak végig közéletünk egész vonalán, szomorúan tapasztal­juk, hogy mily kevés az emberek­ben az önzetlenség, a közügyek iránt való érdeklődés. A legéletbe­vágóbb kérdések is alig tudják az embereket közönyösségükből kizök­kenteni. Elveiket, meggyőződésüket véka alá rejtik az emberek, tetteikben csupa önzés és haszonlesés képezi az irányt, mert hisz ma már mind bizonyosabbá lesz, hogy nem az elvekért folyik a küzdelen, nem a köz szeretete képezi a cselekvés rugóit, hanem a haszonlesés, a ka­paszkodás. Nem elvekért, hanem elvekből élnek az emberek s ha talán megszólal is lelkiismeretük, (azzal altatják el, hogy első a ke- I nyér, az üzlet, a család, ezek érde­kében rá vannak kényszeritve, hogy megtagadják elveiket és meggyő­ződésüket ! Közéletünk minden mozzanatában ólyjelenségek tüneteit látjuk, amely­nek teljesen lenyűgözve tartják a szabad gondolkozást s kiölnek az emberből minden nemes tettre való vágyakozást, megbénítják a még érző idegeket is. Tehetetlenül nézik az emberek a körülöttük folyó eseményeket, a közélet lassú sorvadása és sinlődése napról-napra jobban észlelhető. A társadalmi élet lassú vérkeringése természetesen kihat azután a köz­ügyekre, a melyek intézésébe a polgárság befolyását alig látjuk, mert egyesek kerítik karmaik közé s csupán saját egyéni érdekeikre használják ki, a polgárság pedig csak a statiszták szerepét játsza és a költségeket viseli, a miből azu­tán annyit raknak roskadozó válla- ira, hogy azt romlása nélkül tovább nem viselheti el. Az egész ország görnyed a terhek súlya. alatt, de se hossza se vége nincs az újabb köve­teléseknek, hanem azért még sem mozdulnak az emberek, mintha lidérc­nyomás alatt állana mindenki, erőt­lenül, aléltan engedi át magát sor­sának. Hiszen ha komolyan vizsgálódunk a közéletnek egyetlen egészséges megnyilatkozását sem találjuk meg a társadalomban. Es ez nem képze­lődés, hanem nagyon is szomorú valóság. Csodálatos, hogy mindezek da­cára fel nem ébred a polgárság s a közélet munkájában részt nem vesz, pedig ha tovább is tétlenül nézi a közéleti lanyhaságot s a bajok növekedését akkor hiába való lesz a sopánkodás a panasz és jaj­gatás. Meg kell mozdulni a társa­dalomnak, hogy jobb viszonyokat teremthessen. Előkészületek a léire. (V. L.) Eötvöss József báró nép­oktatási törvénye nincs besorozva az alapvető törvények közé. Pedig ÄZ tárcái Halvány piros szegfű. Selyem papirosban rég elliervadt szegfű Került a kezembe. Talán aki adta, — mosolygott az ajka — Rég el is feledte. Más is kap virágot, illatosat szépet. Más is talál ilyet ; Régi emlékeit más is féltve őrzi, Mást is illet ihlet. Rég volt, hogy e virág élettől ragyogott S halo vány pir járta ; Azóta, hogy elszállt leveléből illat, Feledte ki adta. [ De, mi szent ma nékünk s rajta hittel [csüngünk Ki tudja, bogy másnap [ Nem fogja boritni elfeledés árnya ? Nem ad e egy másnak ? [ Hervadt, halott szirma, — régen piros voltál, — Halovány szegfűnek ; Más színes virágot, reménytelt világot Ki keblére tűznek ? Einczinger Ferenc, A költő kabátja. j Irta : HEVESI JÓZSEF. Dalos Alfréd szintén Árkádiában szüle- , tett; ivott a Helikon forrásából és — bogy Schiller nyelvén folytassam — el­késve érkezett oda, hol a földi javakat ' osztogatták. j Neki nem jutott már semmi A sors megszánta a szegény poétát s i minthogy már se erdőt se mezőt, se hegyet, se völgyet nem adhatott neki, I — lévén már mindezeknek telekkönyvi j tulajdonosuk, neki adta az egész nagy ' mindenséget. I Más embernek egy kis részecskével kellet beérnie, a poéta megkapta az egész világ összességét. És valóban, valahány­szor Dalos Alfréd kiment a természet ölébe és látta mint lép ki nvoszolyájá- ból a mosolygó, fiatal nap, hogy ragyog vissza e mosolytól az egész nagy min- denség, hogy csillog a tó tükre, hogy rezeg a falomb s mennyi balzsamos illa- tott hord szárnyain a tavaszi szellő, úgy érezte, mintha a természet csakis az © tiszteletére az ő gyönyörködteté­sére rendezné ezt a pompás színjátékot s mintha minden, mit szeme lát az övé, kizárólag az övé volna. Lelkét megszállta a költészet szent ihlete, s dalba foglalta a nap keltétől a balzsamos levegőig mindent, a mi szi­vét gyönyörködtette, nem feledkezvén meg a pacsirtáról sem, mely hangjegy- fűzetével szárnya alatt, ringott az arany sugarakkal áttört levegőben ; de még a fehér liliomról sem, me y olyan ártatlanul mosolyog feléje a mező buja zöld pázsitjáról. Azonban az igazat megvallva, ennek a fehér liliomnak talán mégsem any- nyira ártatlan mosolygása, mint inkább vadonatúj ruhája hatotta meg oly na­gyon érzékeny szivü költőnket. j Mert bármily gazdagnak is képzelte magát ama tömérdek kincs birtokában, mit a természet szépségében feltalált, mégis szorult szívvel hasonlította össze azt a virággal kihimzett zöld bársony­köntöst, mibe a természet — ez a jó­szívű szabómester — a földet tavaszra öltöztette, az ő saját halandó részét takaró felöltőjével, melynek fekete alap­ját szinte zöldre festették már a nap- j sugarak, ezek a csintalan festőlegények, kik barnára pingálják a fehéret, pirosra a zöldet és zöldre a feketét. És ennek a fájdalmas összehasonlítás-' nak köszönheti keletkezését egy szép költemény, mely petit kurzív betűkkel van igtatva Dalos Alfréd „Természeti Kincsek“ cimü halhatatlan versköte­tébe. SZEGÉNY KÖLTŐ DALA. Lombok között szellő suttog, Hőn mosolyg a napsugár. Lombok között, napsugárban Csicsereg a kis madár. Kivirul az erdő fája, Hull róla virágesö, Cifrálkodik hegy és róna S uj ruhát ölt a meze. Csak én járok rossz kabátban. Nekem nem ad uj ruhát, Ki oly szépen fölruházza A mezők liliomát . . . És az az erős szubjektivitás, mely a „Természeti Kincsek“-et áthatotta, az a mély érzelem, mely minden egyes költe­ményén átvonult, rá is birt egy derék elszánt könyvkereskedőt arra a hallat­lan elhatározásra, hogy Dalos Alfréd lírai költeményeit egy szép kötetben kiadja. Igaz ugyan, hogy e vállat nem ho­zott sokat a szegény poéta konyhájára (költőnk annyira vitte a termószetimá- dást, hogy még ebédelni is gyakran a „Nap“-hoz címzett hires vendéglőbe járt el), Dalos Alfréd mégis abba a kellemes helyzetbe jutott, hogy vádonatuj kabá­tot rendelhetett meg magának.

Next

/
Oldalképek
Tartalom