Esztergom és Vidéke, 1904
1904-10-06 / 79.szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. (79. szám.'. 1904. október 6 Atyafiak térdeljetek le és mondjátok el imáitokat a vértanukért, a mikor 6 értük imádkozunk, osztatlanul imádkozunk a magyar nemzetért is, melynek vérbeli tagjai vagyunk. Bertalan Vince. A tanítók és a giimokár elleni küzdés. Irta és az 1904-iki budapesti egyetemes tanitógyülé- sen fölolvasta Kuthy Dezső dr. egyetemi m. iánál-, az Erzsébet királyné-Sanatórium igazgató-főorvosa. Most három éve a magyar orvosok és természetvizsgálók bártfai ván- dorgyűlésén szóltam a tuberkulózis elleni küzdésről és már akkor, a védekezés tanainak a nép közt való elterjesztéséről esvén a beszéd, ezt mondottam : »Mindamellett, úgy hiszem, a higiénia főigazságait a gyermekkorban kell kezdenünk belécsepcgtetni a nép tudatába és igy már a népiskolákban megindítanunk a tuber- kulózis terjedése elleni küzdelmet.« Ráutaltam, hogy az Armaingaud által alapított francia tuberkulózis-elle- nesliga hasonió meggyőződésre jutott, és az ő közoktatásügyi miniszterénél már akkor lépéseket is tett ez irányban. Nagy, óriási jelentőségű dologról kivánunk itt elmélkedni a fontiek kapcsán nagyérdemű gyülekezet ! Harc folyik, mint méltóztatnak tudni, már évek óta drága hazánk határai között, bámulatos küzdés ; az ellenség tűzvonala az egész ország, hazánk minden emberlakta téré s tűz nem látszik, füst nem gomolyog, átkosan csöndes a rettenetes fegyver munkája az ellen kezében, nem halljuk, nem látjuk, a musz- kéta nem dörren, nem villan, csak a sebesülések invalidusai járnak hervadó arccal közöttünk s a halottak tízezreit takaritjuk el, —hazánkban több, mint hetven ezret egy évben, — folyton a csatatérről. S az ellenség tábora mind sokasodott eddig. Mintha átok súlya nehezednék És az egész képen átterjeng valami súlyos, fűszeres illat, eleinte penetráns- nak tetsző, émelyitő, később megszokva édes bágyadtságot, jóleső petyhüdtséget adó szag, a melytől az ember űrt érez agyában, ólomsulyt tagjaiban . . . A táncnak már vége volt mikor Hassán belépett Kereste tekintetével Fatmét. Nincs ! Ugyan hol lehet ? Pedig ma este okvetlen beszélnie kell vele. Igen, ma este megmondja neki, hogy mennyire, milyen lángolóan szereti. Azzal a hő szerelemmel, amely- lyel szeretni csak kelet fiai tudnak . .. Átment a hávéház fényesebb, „úri“ részébe. Ezt csak nemrég rendezte be az öreg Azir. Szükség volt rá. Mert Fatme vonzott, jöttek urak is és azok az angol tisztek nem szeretik, ha ilyen Hassán félék ülnek mellettük . . . Hassán félrevont egy nehéz függönyt. Ott ült, állát lábai közé fogott kardjára támasztva sir Cornaid hadnagy a királyné . . . . -ik ezredéből. Pergamen képű, unott tekintetű öreg ifjú. És mellette — Fatme. A hadnagy teletöltött egy poharat a „francia tüzitallal“ s odakinálta a lánynak. Az felhajtotta, s arcán gyönyörű, barnapiros rózsák nyúltak tőle. Hassán csak állt. Mereven, ugrásra készen, táguló orr- cimpákkal sziva magába a levegőt. Az angol épp arany piaszterekből a mi részünkre s minden halottunk lelke átpártolna az ellenség soraiba, növelvén annak az öldöklő hatalmát. Szinte desperátus vállalkozásnak tetszhetett 1896-ban, mikor az első csatárláncot hazánkban a védelmi harc vezére, Korányi Frigyes föláili- tá a tengernyi ellenséggel szemben. Akkor annak tetszhetett, de ma már más az impresszió. A kis csatárlánc mintha megbontotta volna az erőinket lenyűgöző varázslatot / a küzdő sorok száma egyre nő s mind hosszabb vonalon látunk védelmi műveket emelkedni ; uj harcosok állanak a régiek közé s a cél szentségétől hevülő arculattal lépnek a tűz vonalakba, lobogójukon szent Erzsébetünk dicsőült ábrázatja. A gümős betegség, a hervadás kórja, a tuberkulózis az az ádáz ellen, melyről szóltam, az ő hangtalan golyóitól vérztink országszerte, az ő áldozata az a száz meg száz hekatomba ember s ellene foly és folyjon szakadatlan a mi védelmi harcunk, mig csak ki nem merül a győzhetetlennek látszó, de — mint már az eddigi tapasztalás is igazo'ja — sebhető kolosszus, s majdan az utánunk jövő nemzedékek meg nem szűnnek hervadni, vérzeni. Ez ellen a nagy-nagy emberpusztulás ellen, mely hazánkat a gümőkór révén éri, minden tényezőnek összefogva kell sikra szállnia s a hathatós tényezők sorában is a leghatható- sabbak egyike — nézetem szerint — az iskola, a nép iskolája elősorban. Jóllehet a népiskolába járó tanulók korában, mint a Schmid által Svájcra vonatkozólag összeállított pontos korstatisztika igazolja, a táplálkozási tuberkulózis már nem, a belégzés utján fejlődő fertőzés még nem szedi jelentékenyebb számban áldozatait, tehát a direkt mentésnek- megóvásnak kevésbé van tere, mé, gis fölbecsülhetetlen előnyökkel jár a gyermekre és tanítójára egyaránt, ha az iskolának már épitkezése és szán a piemonti közegészségügyi egyesületnek azon az ülésén Turin ban, a melyen Mázzá dr. turini orvos, az ő vizsgálatairól számok be a szállongó és bútorokra üllepedő por baktérium-tartalmát illetőleg. Kávéházak asztalain, iskolák padjain talált porrészecskék között a tuberkulózis bacillusát is sikerült a vizsgálónak kimutatnia, mely csak úgy kerülhetett abba, hogy a köpetet íöl nem fogták folyadékos edénybe s a porképződés föltételei is megvoltak az illető helyiségekben s ezzel meg volt adva a mód, hogy a beszáradt köpet részecskéi a port is vivő légáramlások szárnyán a terem atmoszférájába kerüljenek, a honnan vagy tárgyakra ülepszenek utóbb, vagy az ott lélekző embernek tüdejébe szívatnak be. (Folyt, köv.)-j- Wanitsek Rezső. Esztergom város iparosvilágának mély gyásza van. Egyik legképzettebb tagja, Wanitsek Rezső czipész-mester, a kath. legényegylet világi elnöke és az ipar- testület pénztárnoka, október 2-ára virradó éjjel legszebb férfi korában váratlanul meghalt. Orozva, lopva támadta öt meg a halál ; szombaton este még övéi körében nyugodtan megvacsorált, később pedig nyugalomra tért, nem is sejtve, hogy álmából többé fel nem ébred. Vasárnap reggel szerető hitvese halva találta ágyában; szivszélhüdés ölte meg. Mindenki tudta, hogy a látszólag egészséges férfi szervezetében veszedelmes kór lappang — a szívbaj ; de hogy a vég ily közel Egyen, azt még gondolni sem merte senki. Halála annál fájdalmasabb, mert váratlanul jött. AVanitsek Rezső azon iparosok közé tartozott, akik fáradhatatlanul tudnak a közjóért munkálni. Családját rajongással szerette és családja után senki és semmi sem volt közelebb szivéhez, mint a kath. legényegylet és annak ifjúsága. A legényegyleti havi tagfelvételek alkalmával a fiatalságot folyton tanulásra, hazaszeretetre, egymás és az elöljárók I tiszteletére buzdította, í Mint az egyletnek hosszú évek óta 1 világi elnöke, egész odaadással mindig azon munkálkodott, hogy az iparos ■ ifjúságot — a jövő iparosait — minél J magasabb színvonalra emelje. Hogy pedig buzgólkodása nem volt hiábavaló, mutatta az a rajongással határos szeretet, amellyel az ifjúság őt körülvette. Mint gyermek az édes atyját, úgy tisztelte és szerette öt az egylet minden tagja. Ha valakinek az egylet tagjai közül bármi panasza volt, vagy tanácsra volt szüksége, mindenkor szívesen meghallgatta és ha csak módjában volt, segített rajta. Amellett sohasem mulasztotta el a szorgalmas, igyekvő ifjút érdeme szerint megdicsérni, a hanyagot pedig hibáira jóakaratulag figyel- 1 meztetni. Ha az ifjúság közt a legcsekélyebb nézeteltérés mutatkozott, jó szive nem hagyta addig nyugodni, míg az ellentéteket mindkét fél megelégedésére ki nem egyenlítette. És ez csaknem mindig sikerült neki. Az ifjúsághoz intézett beszédeiben volt valami ellenállhatatlan erő, amely- lyel a hallgatók figyelmét lekötötte, úgyannyira, hogy beszédeit, oktatásait mindenkor a legnagyobb figyelemmel hallgatták. S mint örült, ha látta, hogy szavaival az ifjúság közt sikerült eredményt elérni. berendezése is olyan, a minőnek azt a gümőkór elleni védekezés mai tudásunk szerint megkívánja. Legyen az iskola épülete egészségi tekintetből a lehető legkedvezőbb pontján a városnak, falunak, beljebb vonulva a poros úttól, kert mélyébe helyezve, s még előtte az utat is jobban gondozzák, a kertjét is jobban dédelgessék, hogy üde viruló legyen, az iskolaépület mellett gyöpágyai, távolabb az út felé, hol már a világosságot az iskola- szobától el nem fogja, mind magasodó bokrai, fái legyenek. A legszentebb célok egyikének, a népnevelésnek épülete legyen, ha egyszerű is, de a fődolgokban a kor által támasztott egészségügyi követelmények teljes színvonalán ; szobái világosak, nagyok, bőségesen és okosan szellőztethetők, a tantermek padlója lehető hézagtalan és fölmosható, hogy a por, az átkozott por meg ne gyülemkedjék rajta. Az épület folyosóin úgy, mint a tanítás helyiségeiben legyenek célszerű, folyadékot tartalmazó bármi egyszerű köpőedények, figyelmeztető táblákkal, hogy csak azokba szabad csupán köpnie, a ki köhögős és kinek komolyan köpnie kell. Azt, hogy kell-e, a tanító mindég meg fogja tudni birálni s a mig judiciumával egyes csintalan gyerekek hajlandóságát, mely színlelt köpködési szükség affektálásával a tanóra zavarására irányulna, meg fogja akadályozhatni, addig a köhögős gyermeknek óra alatt is a köpőedényhez bocsátása egyrészt nem lenne oly igen gyakori necesszitás, másrészt a mikor megtörténnék, csöppet sem volna kárba veszett idő az az egykét percnyi intermezzó, mert nemcsak a váladék kerülne megfelelő helyre de a köhögős gyermek tanulótársai sohasem felednék el az életben többé, hogy a tüdőválladékot lenyelés helyett igenis ki keil köpni, de mindig csak folyadékot tartalmazó edénybe kell üriteni. Jelen voltam véletlenül 1896 tavaÉs beszélni kezdett. — Fatme ! Eatme hallod ? Megöltél te engem. Meg. Megöltél az angol aranyaiér. Oh az átkozott ! Megvette az a lelkedet is ! Az aranyaival ! Oh az aranyok . . , Szavát el-elfojtotta egy egy hörgés, nyögés. Tompa, érctelen hangjában volt valami kísérteties, valami hátborzongató. És a lány villogó tekintete mind sze- lidebbé, fájdalmasabbá vált, egyszerre C3ak odavetette magát Hassán mellé a földre. A szép barna fiú arca még egyszer kipirult, fáradtan, reszketve átölelte Eatmét és megcsókolta. Az első csók. Es az utolsó is ! Hassán felakart ülni. Nem tudott, csak a könyökére támaszkodott, úgy nézett bambán maga elé. Haldoklásában nem volt semmi drámai. Inkább szánalmas volt. Eatme átölelte, csókokkal borította el. Hassán csak bámult maga elé s ingatta a fejét a mint lihegett . . . Még egyett nyögött, könyöke kibicsaklott alóla, feje hátra hanyatlott a padlóra s odakoppant az angol hadnagy hideg teste mellé . . . És kint a kávéházban bűbájosán, andalítóan szólt a zene............................ . Kőhalmy. Összefűzött óraláncát tűzte Fatma övére s egyszerre csak átkarolta . . . Mint a fáról az őzre szökő hiúz, ugrott oda Hassán s egy hang nélkül, összeszoritott ajkakkal döfte az angol oldalába a hajló pengét . . . Az felugrott. Nem tudta rögtön, hogy Hassán meg- szurta. Azt hit,te, csak megütötte. Kiál tani akart, de hirtelen vastag vérsugár ömlött ki a száján. Kezét kinyújtotta a lány felé s halott halványan összeesett. Még egyszer felnézett Eatmére. Tekintetében meg- kérgesedett, kikülőfélben levő szivének utolsó, de tán legforróbb lobbanása látszott. Vértelen ajkai motyogtak valamit, egyet-kettőt sziszegett — és a vágott baj szú, blazirt kis hadnagy megszűnt élni.. Fatme villámló tekintettel húzott ki ébenfekete hajából egy kris-t s egyenesen Hassán mellének döfött. Az nagyot hördült, magához szorította a lányt, nem is érezve, hogy a kis hegyes tőr mind mélyebbre hatol ezáltal testébe. Majd undorral taszította el magától. Homlokára kiverődött a verejték, melle zihált . . . Lekuporodott a földre. De nem tudott ülve maradni. Hosszan, mereven kinyuj tódzott. Mellében mintha apró hólyagok pattogtak volna el. Gégéjében meg olyan furcsán sereegett valami.
