Esztergom és Vidéke, 1904

1904-08-20 / 66.szám

Esztergom, 1904. XXVI. évfolyam. 66. szám. Szombat, augusztus 20. A .VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOM VIDÉKI GAZDASÁGI EGY ESÜL ET “ - NE K HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak : E;:é«s évr — — — 12 kor. ­- HL Fél évre — — — — — 6 kor. ­- Hl. Negyed évr* — — —- — 3 kor. ­- Hl. Égve* errtiti hru: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PR0K0PP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKQPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hoya a kéziratok, előfizetések, nylltlerek ás hirdetések küldendő x jcvossuth Lrajos (azelőtt guda) utca 485. száin­Kéziratot nem adunk viasza. •<$— Szent István király. Esztergom, aug. 19. Mielőtt a kereszténység gyengéd lehelete a törzsenként felosztott ős­magyarokat érintette, ha krónikáink nem is tennének róla említést, de kellett nemzeti ünneppel birniok, amikor a fajfentartás ösztönét, a dicsőségért szomjuhozó nemzeti eré­nyeket leginkább ápoló együvétar- tozandóság megnyilatkozásra hivta őket össze a szent berkekben. Nemcsak a harczi szerencsétől függő és ünnepszámba menő dia­dalos fegyvertényeket szerzett na­pokon áldoztak ők, hanem egyéb­kor is. Kellett nekik időszakos ün­nepnapjaiknak is lenni, amikor a régi dicsőségről, haditettekről em­lékezvén meg, amikor e kegyeletes emlékezés nevelte bennök a büszke öntudatot: mit tesz magyarnak lenni. Dicsfénnyel magasztaló dalokkal árasztották el fajuk nagyjait és vi­tézeit, kiket a Hadúr vezetésükre rendelt. S hogy rendeljen hogy a harczi erények a nép szivéből soha ki ne vesszenek, szokásukhoz hiven nyerget nem ismerő fehér mén lo­vat áldoztak, amelynek bemutatása után áldomást ittanak, megesküd­vén, hogy a magyar hü marad fajához és magyar marad. Előttem a képe az áldozásnak. Mél­tósággal hömpölygő folyamok, folyók, vigan csergedező patakok mentén keresett hűvös, a fák rezgő leveleitől susogó berkek tisztás helyein folyt le az áldozat bemutatása. A berek puha pázsitja ayharczban elesett vagy a békében elhalt elődök por- ladozó csontjait takarták. Ide föl­delték el őket, hogy részt vegyenek az áldozatban, hogy az utódok fél­jenek másként élni, mint ahogy a magyarnak élni kell. Terebélyes fáktól környezett tisz­taságon volt felállítva az oltárnak szolgáló máglya, mely előtt rendu sen a gondolatokba elmerült főpap, a Táltos hívei környezetében nagy. időkön ábrándozva nagy időkre ál­modozva várta a mén elővezet- tetését. Daliás délczeg ifjak nyitották meg a menetet, követve tündérországba illő hajadonokkal. Felharsant, felzo­kogott a dicsérő ének s üdvrivalgás fogadta a fékszáron vezetett és ké­nyesen lejtő mént. Kirendelt deli vitézek vették át és fékezték meg a mént tombolá- sában. És a főpap felemelvén acél­ját, szügyébe mártja a ménnek, amely nagyot horkantva két lábra áll s magasra bugyog ki belőle a jövőt rejtegető titokzatos vér. A vér * I amelyből a főpap betekint a jövőbe és elmondja a mit látott, min okul­jon és mihez tartsa magát a ma­gyar, ha őseihez hiven, vitéz és dicső akar maradni. A vérevesztett áldozat lerogy lábairól és a tapasztaltak előadása után a főpap utasításai szerint ap­rózzák el az áldozatot, égő mág­lyára helyezik meghatározván mely részét kell megsemmisiteni s mely részeket kell a lakomához szolgál­tatni, hogy az áldozatban közösen részesedjenek. ' Az áldozat füstje hatalmas go- tnolyokban száll fel ; körülötte lengő lepellel szüzek, kopjával játszó ifjak lejtenek és gyönyörrel szentelik daluk kíséretében a pompás jelene­tet az egybesereglettek. Kupákat hoztanak, habzik bennök a mámoritó ital. Megkezdődik a lakoma és az áldomásivás. Szabad ég alatt titokzatos ber­kekben áldozás és áldomás . . . oh mi szép ! Bele tudom magamat képzelni az ősi pogány szokásba. Megpezsdül bennem a vér és még érzem ma­gamat, mintha pogány magyar vol­nék. Magyar vagyok, de már nem pogány. Ugyanaz a titokzatos Hadúr az Istenem, aki őseimé volt és a kiről nem tudták de megtu­datták, hogy van egy szűztől szü­zén egyszülött fia, ki az em­berek bonéiért az ősök hazájától messze — messze délre, atyja akara­tán megnyugodva önön vérét ál­dozta fel az emberek üdvösségéért és követői örök emlékezetül vérnél­küli áldozatot mutatnak be, amely­ben jelen van ő maga is. * I Tetszett a Hadúr megjelenítése Gézának a fejedelemnek, de követ­kezményeinek mélységét a már keresztény hitben nevelt István is­merte fel. Krisztus apostolává szegődött. Nemcsak az igét hirdette, hanem azt is hogy miután a magyar, mint keletről betört teljesen idegen nép elszigetelten áll az európai népek között, pogányságban való mara­dása veszélyezteti nemzeti létét. Megértetni törekedett, hogy a Hadúr ugyanaz, a ki volt s hogy sze- retetét, gondviselését jobban kiárasz- sza a nemzetre, a lovagias nemzettől szeretetet vár és a gondviselő szeretet tanával ajándékoztatik meg. Meg­értetni törekedett, hogy kétszeres az erő a mely a kereszt tövében nyeri forrását. Azokkal szemben azonban kik őt megérteni nem akarták mélységes, és látnoki tar­talmat adott elhatározásával fegy­Az „Esztergofii és He" tárcája. A tavi rózsa regéje. — Mantegazza Virágregéiből. — Egy nagyon is távoli országban, mely­nek nevét a történelem elfelejtette föl­jegyezni, egy folyó hosszában nyúlt egy félig elvadult kert, vagyis inkább erdő, de a mely nagyon is megérdemelte a kert nevet, mert ezer meg ezer virág­gal volt tele, melyek pompás jó illatot árasztottak. Volt tömérdek sűrű bozótja s az ösvényei lombos fák alatt kígyóz­tak, zőldelő rétje s annyi mindenféle zöldje, hogy ott a jegecesedés tanának professzora is poétává vált volna. Senki se tudta megmodani, ki ültette ezt a kertet; nagyon sok virág volt benne s nagyon sok rendezett ösvény, semhogy a természet maga formálhatta volna olyanná s egyes részeiben mégis sokkal több volt a rendetlenség, a kuszáltság, semhogy a természet bele- avatkozását is észre ne lehetett volna venni, Talán a természet és az ember közösen alkották s azért volt olyan szép, sőt pompás, mint minden, amihez a természet kilencvenkilenc század rész­szel s az ember csak egygyel járul, ha megelégszik azzal a szereppel, hogy a legnagyobb építőmester, a természet napszámosa legyen. Évszázadok óta a szerelem kertjének nevezték, mert kedvenc találkozó helyük volt mindazoknak, akik különböző idők­ben együtt óhajtották hajtogatni a „szeretek“ igét. A hely csakugyan ked­vező alkalmat nyújtott arra, hogy e rettenetes és kedves igének különféle módjait és ideit hajtogassák. A kik még csak a jövő időnél jártak s a „szeretni fogok, szeretni fogsz s szeretni fog“-ot hajtogatták, azok a nyílt országúton sétáltak a folyó menetében, I Azok, akik már eljutottak a jelen időig s tüzesen és egyetértve hajtogat­ták : „szeretek, szeretsz,“ azok az erdő legsűrűbb útvesztőibe tévedtek. Azok pedig, akik már a múlt időnél jártak: „szerettem, szerettél,“ az al­kony homálya által félig elrejtett ös­vényeket keresték fel. A legboldogabbak természetesen azok voltak, akik még a jövő időt tanulmá­nyozták, ezek párosával sétálgattak a folyó mentében, melynek partjai tele voltak ültetve rózsával, bozótokat, osz­lopokat, füzéreket alkotó rózsákkal, me­lyek a remegő viz színéig lelógtak. A nők, ha megkívánták, kísérőiktől kértek e virágokból, kik siettek a leg­pompásabb bimbókat, a legszebb virá­gokat felkutatni ; s a rózsák boldogok voltak, hogy a lánykák kebelén halhat­nak meg, íbatárjuk a szerelem lebével vegyült. Ez a rózsák elmúlásának ked­venc módja, ha merészebbek és könnyel­műbbek lévén a többieknél, még ennél is szebb halálmódnak nem adnak előnyt. E rózsák közül csak egynek a bim­bója nem hervadt el még lánykák ke­belén. Csaknem olyan fehér volt, mint a gardénia, szép és illatos, a szerelme­sek azért nem téphették le, mert fája egy magas szikla tetején nőtt, mely függélyesen nyúlt fel a folyóból. Onnét nézett alá a szerelmesekre s ezek is vágytelten szemlél gették, de hiába, senki se, merészkedett fel hozzá­juk, hogy leszakítsa s fehér szirmaik egymásután hullongtak a folyóba szere­tetlenül, csókolatlanul. [ Egykor szintén arra sétált egy sze­relmes pár. E reggel a fehér rózsa még szebb volt, mint rendesen s az éj­jeli harmat gyémántjai még pompásabban ragyogtak virágjaiban, mint a sah csá­szári turbánjának gyémántjai. A lányka kacér, szerénytelen, de sze­relmes volt. Csupa „nemmel“ válaszolt kedvesének minden kérdésére a legride­gebben, azonban nem volt az egyébb álcázott „igen“ nél. Annak a végzetes igének a jövő idejét nem akarta hajto­gatni, de alattomban a jelen ideje után sóvárgott. Az élénk szinü, lángoló, bús- szinü és tarka rózsákat, melyeket ked­vese számára szakított, mind mind vissza­utasította. De ime, a folyó egy kanyarulatánál szemébe tűnik a fehér rózsa, a hajnal ragyogó gyémántjával ékítve, fenn a megközelithetlen szikla tetején. S erre azt kiáltja: „Annak a rózsának a bimbója kell nekenf!“ „De édesem, arra a sziklára csak ma­dár tud felrepülni.“ „S neked ne volna szárnyad ilyen repüléshez ?“ „Megkísérlem s ha a folyóba esem,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom