Esztergom és Vidéke, 1904

1904-07-17 / 57.szám

iparról szó sem lehet s nem főkép oly módon, hogy a magyar ipar produktiv legyen. Ennek oka pedig számtalan, de legfőképp az, hogy mig egyfelől hazánk nyitva van nyugat iparának, másfelől a hazai iparvállalatok, melyek kenyeret adnának, a nagy tőkék, a befolyásos emberek kezeiben vannak. Áldástalan közjogi helyzetünkből kifolyóan az idegen ipartermék saját hazájának piacán szorítja le a magyar iparost s ez kénytelen meghátrálni előtte, mert nincs eszköze, fegyvere, mely őt megvédje nyűgöt iparának túlkapásaival szemben szomorodott szívvel kell néznie, mint vándorol ki külföldre a pénz, melyet ő becsületes munkájával épp ugy kiérdemelt. S mig egyfelől a külföldre ván-1 dorol a pénz, addig másfelől itthon | nem talál munkát a magyar ipa-! ros, mert azokat a vállalatokat, I melyek rája nézve haszonnal járnának, elkaparintják a felettük domináló nagy tőkék urai, a befolyásosok s ők örvendhetnek az ezek által nekik oda dobott koncnak, melyen hus már alig van. Csoda-e tehát, ha a magyar iparos panaszra fakad ; csoda-e, hogy látva azt, hogy saját hazájában boldogulni nem tud, panaszra nyitja száját ? Csoda-e az, hogy becsületes mun- j kaja sikertelenségét látva, gondolkozás nélkül csatlakozik azon mozgalmakhoz, melyek sorsának javítását célozzák, habár helytelen módok által is ? Nem buzdító szavak kellenek iparosainknak, hanem tettek. Ismerjük el a munka jogait, részesítsük az azt megillető tiszteletben, tegyük lehetővé, hogy a munkája produktív legyen s akkor nem kell féltenünk iparosainkat semmiféle veszedelemtől, mert azok tudták, tudják és tudni fogják, hogy mivel tartoznak a magyar hazának. Gy. V. Ünnep után. Esztergom, július 14. Szándékosan adtuk sorainknak e címet, mert e mai nap egy valódi ünnep volt, a szeretet, a ragaszkodás ünnepe. Nem a hiúságnak külsőségekben nyilvánuló pompája, de a sziv érzelmeinek igaz, őszinte szavakban napfényre törő megnyilatkozása tette azzá, melynek őszinteségét az örömnek száz, meg száz szemben megcsillanó könnye pecsételte meg, minek a rajongó szerekt és tisztelet nyilvánításával versenyre keltek száz meg száza, ezer és e^re volt tanuja. Nemcsak az egyházmegye, a város és a vármegye ünnepelt, de részt kért magának abban a messze vidék is. Az ünnepség már szerdán, 13-án vette kezdetét, midőn a jubiláns főpapnál, Boltizár József érseki helynöknél a délelőtti órákban a főkáptalan tisztelgett testületileg s fejezte ki jó kivánatait, majd a főkáptalan gazdasági tisztikara. Este a katonai zenekar játszott az ünnepelt lakása előtt. Csütörtökön már hajnalhasadáskor szóllaltak meg a várfok tarackjai s az egész város zászlódiszt öltött. Az előre megállapított programm szerint az ünnepelt gyémántmiséjét 9 órakor tartotta a basilikában ritka fényes segédlettel, mialatt a chorus zenekara valóban remekelt Kersch Ferenc basilikai karnagy vezetése alatt. A templom zsúfolásig megtelt a hívekkel. Ott volt a megye és a város tisztikara diszmagyarban, a város képviselőtestülete, a helyőrség tisztikara, majd egyébb hatóságaink, testületeink tisztikara, képfa ehaj lott a dereka, aztán alig ád már tejet. Vesz másikat, szebbet, jobbat. Csak az a bökkenő, hogy a Citromot szereti az anyjuk. Jámbor, szelid állat az Istenadta. Hát nem csuda. No majd meglátjuk. Gerencsér Andrásban föltámadt a vágyódás az áldomás után. Olyan régen volt. Ugy sarkalta a szomjúság. Csak olyankor lehet egy kis cécót csapni. Nem láthatja szinit se az itókának. Pedig de szereti, Este a vacsoránál ki is rukkolt a szándékával. — Csak a fogai között szűrte ki. — Eladjuk a két állatot! — Nem mondott többet. Csak az asszonyt nézte. Az nem szóit rá semmit, csak szürcsölte a gombóc levest. Gerencsér uram mindjárt tudta, hogy Örzse asszony hallgatása mást jelent. Nem is szólt róla a vásár napjáig. Előtte való este aztán határozottan kijelentette, hogy reggel viszi a tehenet meg a borjut vásárra. — Megbolondult kee ? — mondta az asszony és hallgatott. Reggel korán fölcihelődött Gerencsér András. Nagy karaj kenyeret és jókora szalonnát dugott a tarisznyába. Nem szólt a feleségének. Közbe aztán megjött Lapu Mátyás kocsija is, hogy a borjut elhelyezzék rajta. Örzse néne komolyra vette a dolgot és csülökre állt. Mikor az ura a borjut tologatta ki az istállóból, még mindig csak nézte hideg nyugalommal. De mikor a Citromot is kifelé vezette, elszakadt a türelme kötele: — Hát mit akarsz te gaz féreg ? Kiáltott az asszony rikácsolva és mint egy vadállat ugrott az urának és minden erejéből püfölte. Gerencsér Andrásnak se kellett több, — megkapta az asszonyt, odacipelte az istállóhoz, belökte és rázárta az ajtót. A tehenet aztán a saroglyához kötötte és elindultak. A szomszédok mind összefutottak. Az asszony mint az őrült kiabálta: — Verjen meg a hoszuálló Isten! — Mire kimenekült az istállóból, az ura már a határban járt. Még idelátszott a a tehén vöröstarka hátulja, a szél meg vissza-vissza verte a borjú bogosét. Az asszony beteg lett a nagy méregtől. Siszákné borogatta a fejét hidegvizes ruhával. A hideg is kilelte, anynyira sajnálta a Citrom tehenet. * Nyárasd faluja alatt nagy szerencsétlenség érte Gerencsér Andrást. Mintha csak fogott volna az asszony átka. Mikor a part hidján mentek, hát a Citrom belépett egy résbe és eltört a lába. Még csak a vásárra sem vihették be szegény párát. Éppen arra jött a pákozdi mészáros É3 megvette potom árért a borjúval együtt. viselője. Több testület lobogója alatt összeségében jelent meg. Az isteni tisztelet végeztével a küldöttségek a papnevelő intézetbe vonultak, melynek dísztermében folytak le a tisztelgések. E'sőnek a papság küldöttsége tisztelgett, mely zsúfo

!

ásíg töltötte meg a nagy termet. Lelkes és harsány éljenek között vonult be a jubiláns főpap kevéssel a kitűzött időben s elfoglalta helyét a szőnyeggel borított emelvényen, melyet mindkét oldalról virágok környeztek. Dr. Walter Gyula praelatus kanonok, irodalgazgató lépett elő s mondotta el az alábbi, valóban remek beszédet, melyet nem egy ízben szakított meg a lelkes éljenek helyeslő kitörése, s amely igy szóilott : „Méltóságos és Főtisztelendő Püspök, Általa nos Érseki Helynök Ur ! Mint a pálmák felülmúlják egymást törzsük magasságára, a tölgyek koronáik lombozatának gazdagságára nézve : akként találkoznak az egyház küzdő táborában harcosok, akik szellemük merészebb szárnyalása, keblük állandóbb hevülése, akaratuk szívósabb kitartása, tevékenységük szembeszökőbb eredményei által messzire kiemelkednek b»jnoktársaik felett. Szellemének kiváltságos tulajdonai, jellemének nea*es vonásai, munkásságának elévüihetlen érdemei Méltóságod számára is a vezéri állás, a? általános tisztelet és osztatlan elismerés piedesz tálát biztosították. Örömtől hevesen dobogó szívvel tömörül ma körülötte a hálás pap-ág e képviselete. Hódolattól áthatott kebellel környezi azon az emlékezetes napon, amelyen hatvan hosszú év előtt, mint Melchize deck egyik méltó utóda ábeli lélekkel mutatta be MéUóságod zsenge áldozatát és megkezdette Isten és az emberiség szolgálatát. Nem volt élete zajos, mint a vízesés, amelynek félelmes moraját viszhangoztatjak a távoli sziklák ormai, hanem csendes és áldásos, mint a folyó, amelynek fodros habjai termékenyítőleg öntözik a határokat. j A céltudatos munkásság, a férfi4s küz I delem és olthatlan lelkesedés voltak [ azok a családi címerében is talán nem ! minden jelentőség nélkül szereplő csillagok, amelyek irányítását immár hat ! évtizedre terjedő, folyton emelkedő pá; lyáján követte. Gerencsér uram megvakarta a fejét és görbe szavakat mondott. Vége az áldomásnak. Megverte az Isten . . . De a felesége, az ám a hökkenő ! Mi lesz, ha haza megy. Neki idült az útnak ugy gyalogszerrel. Nagy meglepetés várta. Az asszony már mindenét kiszórta az udvarra és azt kiabálta ki neki, hogy be ne tegye a lábát ilyen vén akasztófára való. Este aztán elhurcolkodott Gerencsér András az ötödik szomszédba. Távol éltek egymástól vagy félesztendeig. Egyszer valami baja támadt Gerencsérné asszonyomnak. Átment a Szederékhez orvosságért. Leült. Beszélgettek. Csak később vette észre, hogy a pad kán az ura gubbaszt pipa szóval. Már menni akart és oda szólt neki csöndesen : — Hát kend nem gyön haza ? — Gerencsér András kinézett a kalapja alul, vájjon hozzá szóltak-e ? De hallatlanná tette. Az asszony megint leült. De nem volt nyugodalma. Aztán kifelé indulva megint oda szóit : — Hát kend nem gyün haza: Gerencsér András fölegyenesedett. — Hát ha épen ugy köll, hát e mehetek i — Aztán szépen haza ballagtak. Este pompás vacsorát főzött Örzse 1 asszony ... i Mint a kelő nap eloszlatja az éj homályát és magasabbra hágva gazdagon árasztja szét éltet adó sugarait: akként világított Méltóságod a tudomány és tapasztalat fényével, gyullasztóit az igazságszeretet és nagylelkűség hevével, jótékonyan hatott a tapintat és mérséklet varázsával. Hősies türelemmel, önfeledett megadással, hóditó szelídséggel fejtette ki azt a köxhaszmi tevékenységet, amelynek rugóit kizárólag az egyház és haza érdekei képezték. Nem nyugtalanította a hírnév és dicsőség vágya. Nem gyötörte az elsőség, a jólét és kényelem szomja. A gondok és fáradalmak, a küzdelmek és csalódások sohasem lankasztották, hanem edzették és acélozták. Törekvéseinek sikerei, buzgalmának gyümölcsei soha el nem ragadták, hanem csak ujabb tettekre bátorították és hevítették. A fönkelt lélek és nemesen érző sziv e ritka tulajdonai táplálták a szeretet és tisztelet, a ragaszkodás és hódolat azon ézelmeit, amelyeknek lángjai, magasan lobognak a keblekben. Záloguk gyanánt örömmel aknáznék ki a kincsek tárházait. Lelkesülten hoznék létre a jótékonyság legmagasztosabb alkotásait. Nem nyújthatunk azonban értékesebb kincseket az öröm- és hálakönyek azon gyöngyeinél, amelyek ma ezerek és ezerek szeme'ben ragyognak. Nem állithatunk méltóbb emléket a jótétemények azon hosszú láncolatánál, amely Méltóságod nagylelkű áldozatkészséget hirdeti. GyÖnges^günk ez élénk érzetében, fokozott buzgó iággal nyitjuk ajkainkat arra a hő tohászra, hogy Méltóságod a dicsteljesen megfutott pálya öntudatának birtokában, testi-lelki rugékonyságának, munkaereje szívósságának és kedélye derűjének az emberi életkor legtávolabbi határáig örvendhessen." Az orkánszerű éljenek lecsendesültével az ünnepelt imigy kezdte válaszát : > Megzavarva állok e helyen < . . . tovább azonban nem folytathatta, mivel annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy hangos zokogásban tört ki. — Nem volt szem, melyben meg ne villant volna egy-egy könycsepp. Sokan kendőjükkel szárították ie az előtörő könnyeket. Néma csend váltotta föl a megható jelenetet, mely után erőt véve magán a jubiláns folytatta szavait. Vonatkoztatva a szónok szavaira, az Úristen iránti szeretetből tette úgymond azt, mit tett, minden idejét kötelessége teljesitésére használta fel. Kérte a megjelenteket éljenek ők is hivatásuknak, legyenek a népnek valódi lelkipásztorai, oktatói. Majd megköszönve megjelenésüket, áldását adta a jelenvolrakra, kik siettek gratulálni dr. Walter Gyulának, ki érzelmeiket gondolataikat, oly ékesen tolmácsolta. A helyőrség tisztikara Hesz Rezső ezredes vezetése alatt tisztelgett. Az ünnepelt főpap hosszasabban válaszolt az ezredes szép beszédére. A katonai küldöttséget a vármegye küldöttsége váltotta fel, mely Horváth Béla főispán vezetése alatt tisztelgett. A tisztikar diszmagyarban jelent meg, melyhez csatlakoztak : a borászati felügyelőség, az államépitészeti hivatal, Hontmegye tagjai stb. stb. A főispán a nála megszokott ékes szavakkal üdvözölte a gyémántmisést, tudomására hozva, hogy a megye törvényhatóságának bizottsága jegyzőkönyvében adott kifejezést azon érzelmeinek, melyet most személyesen is tolmácsol. Eközben B. Szabó Mihály főjegyző átnyújtotta a megemlékezést dokumentáló okmányt. Boltizár válaszolva a főispán sza_ vaira, kiválólag köszönte meg azt^