Esztergom és Vidéke, 1904

1904-06-19 / 49.szám

1904. Junius 19. ESZTERGOM és VIDÉKE. (49. s/am; — A megyei tiszti nyugdijválasztmány. Az esztergommegyei tiszti nyugdij választmány f hó 22-én délelőtt 11 órakor tartja ülését a vármegyeház tanácstermében. — „Az Esztergom és vidéki gazdasági egyesület" f. évi június 18-án d u. 3 órakor saját helyiségében választmányi mányi ülést tartott. Az ülés tárgyai: A volt állami szőlőtelep bérbe vétele tárgyában a város átiratára adandó végleges határozat tárgyalása. Miniszteri leirat s egyéb ügyek. — Segítő egyesületi közgyűlés. Foiyó hó 22-én (szerdán) délután 6 óakor a főgimnáziumi segitő egyesület az intézet dis/termében rendes évi közgyűlését tartja, amelyre az egyesület tagjait ezúttal is tisztelett el meghívja az elnökség. — Jegyzőválasztás. A táth mogyorósi körjegyzőségre Szolári János okleveles jegyzőt, a fiatalabb jegyzői generáció derék tagját választották meg. — A városi kövezet anyagának szállítására tudvalevőleg pályázat kiírását rendelte el a város képviselőtestülete. A pályázat határideje c-Ötörtökön járt le, amikor is a beérkezett 13 ajánlat felett megtartották az árlejtési tárgyalást. Az ajánlat fölött még nem dönött a város tanácsa. — Uj ásványvíz-produktum AMalyaféle forrásoknak gyógytartalmu vizét eddigelé még nem hoztak közforgalomba, mert nem akadt vállalkozó, ki e két ségtelenül kiválóan egészséges és kitűnő forrás vizet kiaknázta volna. Schwach Sándor helybeli fiatal kereskedő most állította elő az első helybeli ásványTizet a Malya vizből, amennyiben szénsavval telítve Herkules viz cim alatt forgalomba hozza. Az igen tets/etős külsejű pa'aczkok a város tanácsa előtt állanak, mely az iparengedély kiadása fölött határoz. — Ragalmazási per. Emlékezetében van még olvasóinknak, hogy a közelmúltban Dóczy Ferenc pékmester ablakait állítólag péksegédek beverték. Dóczy feljelentést tett ellenük, de a tettességet rájuk bizonyítani nem lehetett. A feljelentés miatt sértve érződő péksegédek most r ígalmazási pert indítottak Dóczy Ferenc ellen, melyet tegnap előtt tárgyalt a helybeli járásbiróság. Dóczy Ferencet, a megvádolt pékmestert dr Berényi Zoltán talpraesett védekezése alapján felmentette a bíróság s igy a szocialista hajlamú panaszosok elégtételt nem kaptak a feljelentés következtében rajtok esett rettentő sérele mért. — Az esztergomi esperesi kerület papsága tavaszi gyűlését f. hó 15 dikén Doroghon tartotta, melynek főtárgya volt megbeszélni a módozatot miként ünnepelje meg a kerületi papság az «sztergomi főegyházmegye szeretett érseki helytartójának Boliizár József püspök gyémántmiséjét, mely f. évi június hó 15-re esik. A kerület megválasztotta képviselőjéül a papi nyugdíjintézet közgyűlésére Némethy Lajos esperesen kivül dr. Fehér Gyula cs. és k. udvari káplánt éa Esztergom belvárosi plébá nost. Továbbá intézkedett a szent 1st ván Társulat által a nép számára kiadott olvasmányok beszerzése iránt és örömmel vette tudomásul, hogy a vármegyei közigazgatás a kerületnek kérelmére a kocsmai mulatságokat, melyek a nép erkölcseit veszélyeztették, üdvösen szabályozta. Tanácskozás után az egybegyűlteket Pelczer Lipót esperes mint házigazda vendégszeretetében részesítette. — A törvényhatósági utak törzskönyvvezésének hitelesítése. A törvényhatósági utak törzskönyvezési munkálatainak hitelesítése az innenső járásban hétfőn vette kezdetét, mely napon Kirván és Unyon, csütörtökön Pilismaróthon és Dömösön, mig tegnap Táth, Tokod és Nagysáp községekben hitelesíttettek a törvénykönyvi munkálatok. — Állati hullák elégetése. Hasznos és a közegészségügy érdekében régóta kívánatos intézményt létesített a városi hatóság. Eddig ugyanis az volt a szo kás, hogy a gyepmester által leütött állatokat a gyepmester egyszerűen elföldelte, amiből aztán oly dolgok keletkeztek, hogy vagy a hiányos elföldel és következtében az állati hullák a felszínre kerültek és a körléget fertőzték kipárolgásukkal, vagy pedig kóbor cigányok kiásták a dögöt, elfogyasztották és igy sokszor veszedelmes betegségek okozói lettek. A város most egy olyan hullaégető kemencét létesített, amely az ország több részén már reg dívik s amelyben a hasznavehetetlen állati ré széket elégetik és ezzel elejét veszik mit) den anomáliának. — Megbüntetett orvadászok. Oltósy Lajos köbölkuti vadászterületén a mult szezonban ismeretlen orvadászok nyakra főre vadászgattak, sőt annyira mentek, hogy egy izben rendszeres hajtó vadászatot rendeztek és temérdek kárt okoztak ezzel a bérlőnek A csendőrség kinyomozta a tetteseket, akik a napokban felebek a c-elekedetükért a muzslai szolgabiróságn'ü, Vilheim István, Sz^uder Gyula és András köbölkuti lakosokat marasztalta és elől nevezettet 70 kor. a két utóbbit 20—20 k. pénzbírságra és a költségek viselésére kötelezte. CsSLar:ri.©I]s:A bűn. Valamikor régen egy falusi kastélyban töltöttem a húsvéti ünnepiket. Ismerős család vi't magával teljes ismeretben emberek közé, sohasem látott tájra. Az emberekkel hamar átestünk az ismerkedés formaságain, hanem maga a táj még másnap reggel is az érdekes ismeretlenség bubájával hatott rám. A kerten tul falut sejtettem, körülötte virágos mezőt, a fazék alatt egy n*gy, lomha, sárga folyót. Mered-k partján piros szoknyás lány állott, szoknyája*, fehér fejkendőjét lobogtatta a szél. Lenézett a vizre, melyen talán egy csónak ringott, siklott az éles nyelvű sás közötl. A csónakos dalolt vagy felnézett a leányra, kinek ssoknyáját lobogtatta a szél. Valami kis regényt éreztem a levegőben. Mögöttem, csukott ablakaival, aludt még az egész kastély. Biztos voltam benne, hogy senki sem kelt föl olyan korán, mint én. Mire azonban a jegenye-sorba értem, le kellett mondanom erről a biztos tudomásról. Szemközt velem, a fasor majdnem összefolyó végén egy kis mozgó, fekete pont közeledett. Mindegyre közelebb, majd lépést tartva ve^em úgy, hogy a fasor közepe táján már találkoztunk. Aki szemközt állott velem, gyönyörű kis fiú volt. Szőke, fehér, virágoskék a szeme. Nagy karimájú pántlikás kalapja kicsit hátra csúszott, homlokán összeragadt a selyem szőke haj. De a ruhája olyan rendben volt, mintha az egész kis fiút skatyulából vették volna ki. Fekete harisnyáján, fényes cipőjén egyetlen sárfoltocskát sem lehetett volna felfedezni. S az a fiú legföletb csak nyolc éves lehetett. Elszorul a szivem, mert hiszen gyermeken a túlságos tisztaság mindig olyan nagyon szomorú s akaratlanul is ezt kérdeztem: í — Mi bajod édesem ? j Már ismertük egymást. A kastély I gyermekszobájának egyik legkedv sebb kis lakója volt. Egyszerűen csakDrusának hitte mindenki. j Tétovázva nézett rám, nagyot pislantott rojtos szélű szempilláival, aztán ! aztán csöndesen mondta : — Semmi. — De mégis. Talán keressz valamit ? Olyan korán keltél fel Felné/ett rám egyenesen a szemem közé, aztán intett a fejével: — Igen keresek. — Mit? Természetesen, egyszerűen nyugodtan felelt: — Bűnt. Elakadt a szavam. 0 azonban, hogy a témájára leltünk, beszédes lett és alaposan magyarázott : — Igen, azt. Mert kell ám és még nincsen egy sem. — De hát minek az neked ? — A gyónáshoz. Holnap gyónunk s addigra fel kell irni. De nem tudom, nem találom. Emil már harmat is irt fel és nem mutatja nekem. Nem szabad. Én sem mutatom meg senkinek. De hát nincs, nincs, — mondta elszomorodva, aztán félénken nézett rám. Kék szemei azt kérdezték : Nem adnál nekem a tiedből ? Nevetni akartam. — Kis bohó ! A fiuc?ka azonban komolyan, aggodalmasan szólt : — Estig meg kell lenni, mert holnap gyónunk. Aztán köszönt s ment tovább bánatba, gondba hajtva szép szőke fejét ezen a napsugaras tavaszi reggelen. Most már csak én is visszatértem a kastély felé. Mentem a kis hősöm után, J kinek estig szert kell tennie valami j bűnre, különben igazán szégyent vall a pap bácsi előtt. Nem törődött most már azzal, hogy utána mentem. Kinyitotta a kert aj tót s be is akarta tenni maga után, hanem valamit megláthatott, mert a kü«zöböt nem lépte át. A kerítés mentén magam is beszédet, lépteket vettem észre. Meghúzódtam egy nagy akác dereka mögött. Nem szerettem volna most találkozni senkivel sem. A beszéd s a lépések nesze mindegyre közeledett, aztán egy kis sűrűben, bodza-borok Között elveszett. Már azt hittem, nem is hallhatok meg semmit, mikor a beszéd majdnem közvetlen mellettem, a sövény túlsó felén újra megújult. Ugy látszik, ott kúsztak végig s most résre találtak, mert valaki igy szólt: — Bújjék át, asszonynéném. S nyomban egy kendős asszonyi fej kukkant ki a sövény alatt A fej után következett a többi s végül egy nehéz, nagy kosár. — Most csak vigye, — szólt az előbbi hang. — De vigyázzon. S ha a kertészt szemközt találná, mondja, hogy moslékot visz. Az, aki künn volt, visszaszólt: — Értem. S utána nagy cipekedéssel vitte a kosarat, melyből annyi finom pecsenye illat szállt el, hogy aligha meg nem ingatja majd azt a véleményt, melyet eddig táplált a kertész a kastélybeli moslék felől. Akaratlanul is az ajtéra néztem, a kis fiu felé. Maga volt az oka, hogy most már bűnt látva, ő rá kellett gongondolnom. De az ajtó üresen, csukottan állott, a kis Drusának nyoma se volt már ott. Hanem itt a sövényen tul, rekedten, ijedten sikoltott valaki: — Jaj, ugyan mit ijesztget. Mit akar? És a Drusa kedves, kutató hangja csendült meg: — Klára néne, nem tudna valami bűnt? Kell ám, még ma Holnap gyónunk s nincs egy sem. — Ugyan elmenjen már mindig azzal a bűnnel. A jó Isten tudja, hogy mit akar vele. Jobb lesz, ha bemegy már. Bizonyo-an keresi a nevelő ur. Elkergette a kis Drusát, aztán ment utána maga is nehézkes, szakácsnős lépteivel a konyhája felé. Mire én a folyosóra értem, Drusa csakugyan a tanterem ajtaja előtt állott. Próbálgatta a kilincset, nem nyilt ki. — Akar segíteni? — Szivesen. De csak nem sikerült s kénytelen voltam más módot keresni. — Majd a túlsó ajtón, Drusa. — Nem, nem. Én előbb benézek. Van itt valaki, kinyitja nekünk. Kérem emeljen fel. Hát csak ölbe vettem a könnyű, vézna kis fiút és fölsegítettem az ajtó fe*ső ablakáig. Ott ő odaszoritta orrocskáját az üveghez s benézett. — Nos, Drusa ? — A papa van itt. És a francia kisasszony. Önkénytelenül is megmozdultam, ugy vélvén, tán üdvös lesz most Drusát levenni. De ő megkapaszkodott fönn valami vasban és tovább nézett. — Jaj, bántja, megfogta, megharapta, — szólt rémülten, aztán torkaszakadtából sikoltott: — Papa, papa i A következő percben lekaptam az ablaktól és a kis fiu reszketve simult hozzám. — Menjünk, menjünk. Alig tettünk azonban pár lépést kinyílott az ajtó s a ház ura dugta ki felhevült fejét. — Ki az ? — Én, papa, édes papa. Hozzásimult, mint egy szép, fehér cica. Tiszta, sápadt kis arcát az apja vörös füléhez szorította : — Papa . . . — No hamar már. — Papa, nem tudnál valami bűnt. Kell holnapra. — Ostobaság ! — szólt rá haragosan az atya, de aztán észrevett és udvariasan kért meg, vezessem Drusát a nevelő úrhoz. Mngában bolyong, nem csoda, ha olyasvalamire bukkan, ami nem neki való, — Bűnt, csak egy kis bűnt, édes papa, — esengett még egyszer Drusa, de atyja becsapta az ajtót. Uram Istenem, mit is osztogatott volna, hiszen magának sem volt még elég. Hát el kellett válnom az én nyugta lan kis barátomtól, kit gondjaiba vett a nevelő ur. Nem is láttam egész nap, egész estig nagyon szerettem volna tudni, hogy mennire lehet a gyónó-cédulájával, talált e, kapott-e hát végre is bünt? De hát annak az ideje volt, hogy a szobámba menjek s vigasztaltam magamat : reggel majd találkozunk. Bátran léptem be a gyengén megvilágított szobába, de azért egy kicsit mégis félelmes volt, hogy a lámpaernyő sötétzöld árnyékában mozgolódott valami. Közelebb léptem. — Drusa! A kis fiu hamarosan átölelt, felkúszott az ölembe, arcomhoz tapasztotta szőke kis fejét és fontoskodva súgta: — Megvan . . . — A bűn? — Meg. Mindjárt meg is mutatom magának, de . . . — Nos, mi az Drusa? — De mondja meg nekem, hogy felebarátom Sal bácsi ? — Minden ember az, Drusa. — De az olyan szegény, rongyos és öreg. A faluban lakik, vizet hord a kertésznek. És van neki egy csacsija. A Kati. Ismeri? — Sajnálatomra, nem. — Majd megmutatom, aztán gyónhat maga is bátran. — Hm ... De hogy vagyunk a bűnnel? Benyúlt a zsebébe, kivette a katekiz musát. Megviselt könyv volt ez s azon nal kinyílt ott, hol a tízparancsolat törvényei vannak följegyezve. Az alatt, mig ezt előszedte, nem birt szabadulni a Katitól. — Az olyan, de olyan szép füle», tudja. Szürke s az orra rózsaszinű. Ugy szeretem. Ugy szeretném, ha az enyém volna. Most már előttem volt a könyv és Drusa odaszorította ujját, éppen a tizedik parancsolat két alsó sorához :