Esztergom és Vidéke, 1904

1904-05-01 / 35.szám

• A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTEEGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. M

c

äi

e

l

CI

>ik Vasérijap és csütörtökön. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK '. Esé*« évr — — — — 12 kor. — fi]. Fal évre — — — - — 6 kor. — fii. N*gyed érre — — — — 3 kor. — fii. Egyes s»áin ára: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hoYa a kéziratok, előfizetések, nylltterek ós hirdetések küldendőt Kossuth Ixajos (azelőtt ßuda) utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Májusi gondolatok. Április 30. A kis magyar alföld gyönyörű rónáján repültem keresztül mint egy két hét előtt a gyorsvonattal. Gyönyörű vetések végtelen egymásutánja biztató reménynyel integetett mindenünnen felém, buja vegetáció, amilyen évek hosszú sora óta nem volt gyönyörködcette szememet s agrárius lelkem kellemesen merengett a jövőn, amely gazdag jutalmakat rejteget a mezőgazda és igy közvetve az egész magyar nemzet javára. Majd a mozgékony, nyüzsgő élet kötötte le figyelmemet, amely a vasúti csomópontok körül tárult elém s a minden irányban szertefutó sínpárok valóságos lüktető ereknek tűntek föl a haza testén. Nyolc nap múlva azon az uton visszajövet mit tapasztaltam ? Az egyetlen vonat hozott vissza üres pályaudvarok mellett s az egész tájéknak olyan képe volt, mintha ellenség verte földön járnék. A lüktető erek kiapadtak : a vasút sztrájkolt ! Mintha letarolva láttam volna a dus vetéseket, kiszáradva az ékes mezőket. És mintha megbénult volna az egész közgazdasági létünk! S áldatlan harc, mely évtized óta béJnitja közgazdasági létünket, mert a I tisztán agráriusok nem akarják megj érteni, hogy gazdasági élet ipar és .kereskedelem nélkül el nem képjzelhető. Nem akarják átlátni, hogy ! az iparosok és kereskedők a gazdasági élet impulsus mozgató elemei, iparunk és kereskedelmünk erősítésével mezőgazdaságunk is 'jobban fog érvényre jutni, látni 'való tehát, mennyire karöltve jár e ! kettő, mennyire összefüggő mindkét 1 osztály érdeke. Elég sajnálatos, hogy ' apáink ma gyermekeiket hivatal' nokká, katonává, papnak, mérnöknek, orvosnak, ügyvédnek nevelik, szóval mindennek inkább, csak iparosnak vagy kereskedőnek nem. Pedig nézzük csak, hogy egyéb példát ne mondjunk a szomszéd német gazgasági életet. Mily hatalmas, mily nagy, mily világot uraló annak kereskedelme, ipara, mert ott a feudális nagybirtokosok nemcsak, hogy nem restelik a kereskedelmet az iparossággal való jól jövedelmező foglalatosságot, de büszkébbek ott egy elért sikerükre, mint amelyet a lóverseny vagy a zöld asztal mellett érhetnek el. Nem mintha azt akarnók mondani, hogy a közhivatali, katonai, papi vagy a Vallomás. (Részlet a „Tört remények"-bői.) Irta: Herczeg Szerén. Jó és balszerencse közt, kint és bent, egy évezred óta küzd a magyar, koronként elveszti mindenét, csak hazáját nem. Küzdünk, harcolunk és ime egyszerre nem külső ellenséggel állunk szemben, hanem az ország kebelében dúl az ádáz harc, mely kimeríti az erőket a helyett, hogy a békés együtt munkálkodás érző tevékenységével törekednék e hazát nagygyá, hatalmassá és erőssé tenni. Mindenki a maga érdekeihez áll legközelebb — ez tény — minden szentnek maga felé hajlik a keze, de mit keres az egyéni érdek, mit a szentnek érdeke ott, hol a haza érdekeiről van szó. Ezért hibáztatom én a vasúti sztrájkot, ép ugy mint a merkantilisták és agráriusok harcát, mert e harcnak létjogosultsága nincs, mivel nem képzelhetjük egyiket a másik nélkül. Nem is a vasút sztrájkiáról, hanem erről akarok beszélni, srről a harcról, mely lerontja azt a [ó véleményt, melyet eddig a külföld is táplált látva már a mutatkozó siker-koronázta törekvéseinket. És épen most a mezőgazdasági élet negnyiltának idején a virágzó máusban kétszeresen nyomulnak ezek 1 fájó gondolatok előtérbe. Ez az diplomás ember pályája nem volna szép is, hasznos is, szükséges is, de sőt, — hanem elérhetnénk, hogy egy csapással nagyot lendülne hazánk kereskedelme és ipara, ha a vagyonosabb, az intelligensebb elemek is belevinnék egyéniségükkel egybe azt a rokonszenvet is, amit magyar kereskedelmünk és iparunk méltán meg is érdemelne. Ha igy arisztokratáink, — földbirtokosaink gyermekei megbarátkoznának a kereskedelem és ipar nemes elveivel, nem volna szükséges nap-nap után garmadába ontani a betűket iparpártolásról, hanem igy szélesebb körben kedveltté lehetne tenni a magyar ipar és kereskedelem termékeit. Borsot hintünk a falra, ama sok cikkely, mely mindazon búsul, hogy nem pártolják fogyasztóink a hazai termékeket és ebben főképen — Darvin tanárra alapítván thézisünket — arisztokratáink hibásak, mert nekik csak az tetszik, ami nem magyar, csak az a jó, amit nem hazai iparos állított elő s igy a többi osztályokban is utánzókra találnak. Ipari fejlettségünknek azon fokán állunk már ma, mely nem teszi szükségessé, hogy a szomszédhoz forduljunk, csak egy kis jóindulat és főképen az kellene ma... Ez igy nem lehet, higyje el nekem, nem élhetek igy egyre csak siratva a multat a melyben pedig semmi jóban nem volt részem, egyre csak rettegve a jövőt, a mely semmi jót nem igér nekem! , . . Hiszen magának igaza van, mindennek van célja a földön, mindennek megvan a maga oka és értelme, csak az én „hibás" érzelmeimnek nincsen. Mindenki elérhető után vágyódik, csak amit én akarok, ami után én vágyódom azt nem fogom elérhetni sohasem, A maga lelke kell nekem! A gondolatait akarom tudni, a szivében akarok olvasni, tudni akarom boldog-e, vágyódom utánna, hogy bizonyosságot szerezzek róla, vájjon megvan-e elégedve. Mi rejlik magas homloka mögött, mi van szivébe zárva azt mondja meg nekem, azt akarom, hogy a lelkét ossza meg velem ... És azt oly erősen akarom, hogy elpusztulok az utánna való vágyakozásban, oly nagyon akarom, hogy ime nem riadok vissza attól sem, hogy elmondjam mennyire akarom, habár tudom, hogy nem törődik vele, bármit is mondok el, bármit is vallok be . . . Most, mikor ugy érzem, hogy már vége mindennek engedje hadd mondjam el, mennyire gyötör a sejtelem, hogy önnél nem is volt kezdete soha semminek, jól értse meg uram semminek . . . soha ... És engedje elmondanom, hogy mialatt keresztül sirom az éjszakákat, mialatt két kezembe temetve arcom, siratom az én elhibázott életemet, mennyire igyekszem elhitetni önmagammal, hogy nincs jogom kétségbeesni, hogy nincs jogom sem. siratni, sem szeretni és mégis szeretem. A lelkét akarom, tudni akarom boldogé, jól érzi-e magát, vagy nyugodtabb volt-e, derűsebb volt-e szive mikor még én nem ismertem . . . Ne higyjen nekem ha nevetek féktelenül, hangosan, csak el akarom hallgattatni szivemnek dobogását, csak azt akarom, észre ne vegye, hogy mennyire zokog a lelkem . . . Ne higyjen hangos beszédemnek, jó kedvemnek, túl akarom kiáltani lelkem sóhajait, el akarom hitetni mindenkivel, hogy semmi bajom, semmi bánatom nincsen . . . Oh hogyan mondjam el mindazt, a mit elmondani nekem az erősnek, a bátornak, a vakmerőnek — nincsen sem erőm, sem bátorságom! A szivem fáj, az életem van elhibázva, nagyon, nagyon . . . Csak ne volnának ezek a kegyetlen napok, mikor ily siváran érzem, hogy csak játszott velem, csak ne volna oly borzasztó rám nézve az a tudat, hogy én engedtem magam hitegetni, hogy én nem tudtam megérteni, hogy mind az a mit irántam érez, nem más mint a vérnek pillanatnyi felhevülése, a szívnek egy kis tévelygése és én ezért dobtam cserébe mindent ! Minden jobb érzelmemet, feláldoztam érte reményeimet és hitemet. Oh mint szeretném erre a papírra vetni minden keserűségemet, minden gyötrelmemet, szivemnek minden bánatát és egész lelkemet, hogy lássa hát annak gyógyithatlan sebét 0 . . Mint szeretnék rösz lenni én is, mint szeretnék osztogatni én is, mély halálos sebet, mint a hogy maga is irgalmatlanul tapos végig lelkemen, mint a hogy kíméletlenül lett összezúzva szivem, de én ahhoz nem értek, én nem tehetek egyebet, mint sírok és szánakozom mindenkin, talán ép azért mert senki sincs a ki engem szán ... Oh azok a gondolatok, látja ez az a mi talán még mindennél jobban fáj. Élni és nem tudhatni, hogy mennyire vet meg, vagy mennyire becsül, nem tudni, hogy mennyire kacag felettem, vagy mennyire szánakozik rajtam, nem tudni, hogy az utcán ha találkozunk nem akar e észrevenni, vagy csakugyan nem lát-e ? Ha nem jön, nem tudhatom, nem akar-e jönni, vagy csakugyan nem jöhet-e, oh Istenem ez mennyire borzasztó, mennyire fájdalmas, mennyire szivettépő dolog ... . . . De azért ha e sorokat olvassa csak szeressen kérem, akkor legalább bizonyos, hogy a legkegyetlenebb, a legmardosóbb fájdalomtól megkímélte magát az Isten . . . Akkor bizonyos, tiogy sohasem gyűltek szemébe könyek a, melyek eredetét titkolni kell, akkor nem tudja mily érzés az, ha nem szabad sirni nem szabad a határtalan kétségbeesésből semmit sem elárulni, a mikor nosolygó ajkakkal, de a fájdalomtól megtört szivvel kacagunk a szeretőkkel és ;agadunk mindent a mi gyászt hozót „ tz „Esztergom és lie" tárcája.