Esztergom és Vidéke, 1904
1904-08-28 / 68.szám
Esztergor, ,j04XXVI. évfolyam. 68. szám. árnap, augusztus 28. A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKT GAZDASÁGI EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtök ön. Előfizetési árak : EíAsí érr — — — — VI kor. — ül. Fi! évre — — — — — 6 kor. — lil. Negyed évre — — — — 3 kor. — lil. Egyet iráni áru: 14 lil. Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laplulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hoya a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Kossuth Irajos (azelőtt Buda) utca 485. szán?.-~y- Kéziratot nem adunk vissza. •<— A jövő, a megélhetés és a secializmus. Esztergom, aug. 27. Az ember életösztönének fogalmában a lényeg a minden áron való megélhetésre irányuló törekvés. A megélhetésnek alapfeltetele a táplálkozás és ennek a táplálék létezése, amely ha nincs, az ember végső esetben mindenre képes. Ha a gyomor korog, nincs mit enni és a táplálék beszerzése a különféle körülmények lolytán megvan nehezítve, vagy lehetetlenné válik, rettenetes küzdelem folyik az ember lelkében. És e küzdelem annál fokozottabb, minél nagyobb volt az igény, hogy az Ízlés révén a gyomor minnél jobban kielégittessék. Azonban az éhezés utolsó stádiumában az üres gyomor már nem válogatós, csak legyen mit bekapni. A táplálkozás garatja nem keresi az ételek izét, megőrli azt, ha nem is a megszokott Ínyenc étel tétetik belé. De a polipkarú igény, ez a veszedelmes társ nem hagyja el az embert, jogot formál magának és folyton ösztökéli őt bármi áron a gyomornak Ízlése szerint való kielégítésére. Es ha mindezekhez vesszük a megszokott kényelmet a táplálék megszerzésére, könnyebben megérthetjük, mit tesz egy Ínséges esztendő a mai világban. Pedig, hogy egy nagyon is ínséges őszi évadtól kezdődő évnek nézünk elé, az kegyetlenül igaz. A periódusokban és lustrumokban meg nem állapítható időjárás kegyetlenül elbánt velünk. Május havától, tehát a negyedik hónapja nem volt egy az előző években megszokott érdemlegesnek mond- ható országos eső. Hőség és aszály jellemzi a tavasz utót és a nyárt, mely lehetetlenné tette a gabona, a gumó, á gyümölcs kifejlődését. A mezők, a rétek avarhoz hasonlók, a fák levelei lehullanak és a rajtuk dúsan függő gyümölcs megfonnyadt. Ehhez járul, hogy az itt-ott időközönként megjelenő felhők csendes eső helyett jégverést zúdítottak a földre és Magyarországban széliében és hosszában a hamvasztó elem sulyosbbitotta a jövőt arra nézve, hogyan fogunk megélni. Eltekintve attól, hogy az aratás a nagy általánosságot véve alapul rosszul ütött ki és ennek folytán a búza és a rozs ára fokozatosan emelkedik és igy a kenyérliszt beszerzése rendkívüli kiadásokat igényel, a legnagyobb baj abban van, hogy azokon kívül a megélhetés valódi áldásos terménye a burgonya, a kukorica és takarmány mindenütt a lehető legkevesebb hozammal lép előtérbe. — Igaz, hogy a takarmány szükség lolytán a vágómarha nagy arányban kerül a piacra, de mi haszna, hogy ha a húsára ennek dacára sem apad. És ha apadna is, ez nem fog oly mértékben történni, hogy az ínséget észrevehetően csökkentse. Az Ínségnek természetes következménye a kereslet megcsappanása, a munka apadása, mivel a munkaadó és egyébbként logyasztó közönség számot vet az Ínséges helyzettel. A kínálatnak egy arányban kell állni a kereslettel és mindig jobb ha a kínálat bizonyos körülmények között nagyobb mint, a kereslet. A földművelő nép, melynek ke- vésbbé vannak igényei, valahogy csak eltengődik. Annyit betakarít magának, hogy ne kelljen éheznie. — Nélkülözni is tud, ha arra van kényszeritve és igénye is kevesebb az adott esetben. De nem úgy az iparos osztály, a gyár ipar munkásai, kik majd a munka kinálat hiányainál fogva a téli időszakban tespe- désre, nélkülözésre lesznek utalva. Mi lesz ezekkel ! Az Isten tudja. Mig kereslet volt jól élt, de nem takarított, a kereset a kereslet csökkenése következtében megszűnt. Nos? Es itt kezdődik a modern socializmus kétségbe esett vergődése, küzködése. Nem a földművelő népnél, hanem emezeknél, mert a most divó socializmus nem a töldmivelő népet, hanem a más kézi és gyári iparral foglalkozó alkalmazottakat érinti legközvetlenebbül, lévén majd minden árnyalatának termékeny melegágya. Pia munka nem lesz, hova megy ? földönfutónak ? S ha lenne, de mivel az élelem drágasága megnehezíti igényeinek kielégítését, talán bérharcba log ? De az egész a szabad elhatározás joga. A tulajdon megvédése tekintetéből ki van kényszeritve munkát adni, a bért felemelni, esetleg megtakarított vagyonát feláldozni ? Azt gondolnám senki ! Vagy a keresztény szeretet parancsolja ? S mit tesz a inai socializmus a keresztény szeretet tanával szemben ? ! Rúgja, lábbal tiporja, agitál ellene és azt mondja, bogy a jövő íz „Esztergom és Hite" tárcája, Napszálltakor. Mohos sziklabércről, csöndes erdő szélen A lenyugvó napot eltűnődve nézem ; Aranyos sugára a mosolygó tájnak Tiindéries fényben elbűvölő bájt ad, És mintha szinarany olvadna az égen : Éppen úgy tündöklik—ragyogóan, szépen ! S midőn már már végső sugári eltűnnek, Bíborvörös színben ég mindenik Jelleg. A némuló tájon elmerengve hosszan, Annyi gyönyörré vált szép gondolatom [van ; Mogorva gondoknak sötét szárnya lebben l A természet ölén megnyugszik a lelkem. \ IS mig tűnődve hosszan a vidékre nézek: í Megüti fülemet vidám, csengő ének, í Mit alkonyi szellő fáradalmas szárnyon i Szakadozva röpít felém halkan, lágyan. ) Csapás mentén mozgó alakokat látok .. . Munkából dalolva hazatérő lányok Buzakoszoriísan a vetések mellett Lengő rokolyában falujokba mennek ; Falujokba, mely ott az akácos mentén í Nyájas mosolygással hiva integetvén, \ A füzes árnyával félig betakarja, t Minthogyha mögéjük rejtőzni akarna. Közülök egy-egy ház itt-ott kifehérlik, Csak a sudár torony nyúlik fel az égig, A magasból olyan kíváncsian néz le, Mintha elbűvölné a vidék szépsége; Láthatár aljáról cifra bádog ormán, Csillan meg a napfény utoljára, lomhán, Aztán gyönge pírja elhalványul szépen, Mint a hütelen lány új kedves Ölében. De ime a juhász tereli a nyájat, Nyomukba a porkod kavarogva támad; Tülköl a kanász is, rá nagyokat durrant, Fölkapja a szellő s véle tova surran. Erről-arról lányka, nótázgató gyermek, Ki ludat, ki récét gondosan terelget. .. Élénkül a falu, növekszik a lárma, Sűrűn hallható a kutak nyikorgása. I Házak kéményéből füst gomolyg a légbe,' Jó ízletes étel főhet estebédre . . . S tán egyiknek sincs már semmi olyas [dolga, Itt-ott beszélgetnek a kapu-ajtóba’, S mire a sötétbe belevész a látás — Ki-kigyúl sorjába’ a mécses, a lámpás És a falu titkos csöndességbe mélyed,... ; Adjon a jó Isten nyugodalmas éjét! Tuba Károly. Szomorú a kis cadét. Éjjeli zenét kapott a Micike. Tegnap éjjel kapta. Éjféltájt felsírt a hegedű az ügyvédék során, aztán átdirigálták a cigányt a Micike ablaka alá. Az egyik ügyvéd-bojtár mulathatott az éjjel és hogy sehogy sem fért a böribe az a vig legény, hát igy köny- nyitett magán. Az a szegény kis cadét pedig ott aludt az emeleten. A vendég — hálóban ágyaznak neki a mig itthon van. Egy kis fekete szemű, karcsú lánykáról álmodott ép. Levelet irt neki. A végén tartott már, amikor belesirt a cigány : „Minden kis kapuba kettő-három, Csak az enyém, hervadt el a nyár*n !u Félálomban hallgatta a melódiát, aztán hirtelen felriadt : — . . . Az enyém hervadt el a nyáron! Hozzá illett ez a szomorú dallam az ö szomorú szivéhez, az ő szomoní levélkéjéhez. Erőltette az agyát —mit is álmodott. Érezte, hogy valami nagyon szépet, de valami nagyon fájót. Igen igen! A levél ! Homályosan emlékezett is egyre- máara . . . . . . így volt: — Megírtam már mindent, ami neked szólt, ami téged illetett, ez volt a búcsúm, az utolsó szavam hozzád. Nincs benne egyébb, csak az, hogy mennyire imádlak, hogy mennyire féltelek . . . A többire nem emlékezett! Csak arra ébredt fel egészen, amikor azt húzták, hogy : >Magas a kaszárnya, száz szoba van benne, De az én báaatom , . .e Kitaszította az ablakot. A hűvös éjjeli levegő beözönlött a szobába. Egész tisztán hallatszott a dal. Kihajolt az ablakon. Derékig hajolt ki, hogy jobban lásson a szomszédba. Micikénél nmzsikáltak! Az ő Micikéjének szólt a dal, az a siró nóta! Mintha a szivét tépné«: ! Le szeretett volna kiáltani: — Hagyjátok ! Mi nektek az a lány? Játék ! Nekem : mindenem ! Gyerek az még nektek ; nekem — Istenem ! De úgy elszorult az az érzékeny .cadét szive, hogy majd kiborult az ablakon. — Nem jól van ez igy! Nem jó igy élni! Elvonultak odalenn, arrább muzsikáltak. Csendes volt az utca, csak a klarinét trilláját hozta ide a szél. Hozhatja ! Elvitte e helyett a kis cadet álmát, vigye még a sóhaját is — át, ide a szomszédba! 1
