Esztergom és Vidéke, 1903

1903-03-15 / 22.szám

A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Е?еви évr — — — — 12 kor. — fii. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. - — — 3 kor. — fii. Е<уеи szám ára: 14 fii. Negyed évre — Dr. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szán?. Kéziratot nem adunk vissza. H$~ A szabadság napja. Esztergom március 14. Szabadság! Te lángra gyújtó eszme, mennyi kísértésnek álltad kí tűzpróbáját! De nem vett erőt rajtad a békóba verő hatalom, ha­nem gyújtó anyagot szolgáltattál a zsarnoki telhetetlenség elemészté­sére. A nemzetek történetében nincs nép, amelynél a szabadság eszméje idealisabb lenne és oly mélyen vert volna gyökeret, mint a magyar nemzetnél. Szabad területről, szabad elhatá­rozással kereste fel a fűben, vad­ban gazdag uj haza földjét, ahol a meghódolt népeket nem rabláncra fűzve hajtotta hatalma alá, hanem a szabadság eszméjében hivta fel az együttes munkálkodásra és vérébe való beolvadásra. Nem irtotta, nem vágta ki ágyékából a meghódolt vagy meghódított népet, hanem megtartotta, megvédte hajlékában és felemelte őt nemzeti szabadsá­gának részesévé, hogy vele egye­sülve küzdjön, munkálkodjon a ke­resztség vizében megtisztultan meg­alapított alkotmányos állam jóléte, fenmaradása érdekében, a nagy trias alatt: Isten, király és haza ! Hej ! be másként tett velünk a tatár, ki rabszolga jármában pata­konként bugygyasztotta vérét a magyarnak. Hej ! be másként tett velünk a török, ki a túlvilági kéj­gyönyör reményében egyrészt öl­dökölve, másrészt rabláncra verve, a magyart kiakarta törölni a népek so­raiból. S a szabadságunkra törő faj ? mert karjával nem birt velünk, sőt minduntalan reánk volt utalva, hogy akaratának előmozdítójává, majd alárendeltjévé, később önálló­ságunkban, szabadságunkban bék­lóban szenvedővé, lemondóvá te­gyen, az ő lélektani tételekkel iga­zoltnak vélt bölcseletével simán akart megfosztani attól az éltető erőtől, melynek neve: szabadság. Meg-meg kísérletté néha-néha a vérben fürdő erőszakot, de mikor látta, hogy a nyak érről felszökkent vér csak termékenyíti a nemzet sza­badsága iránti ragaszkodását, abba hagyott vele és más irányban kez­dette meg alattomos működését. S mikor a nemzet szabadságán őrködő dalnokok és nemzet nap­számosok már-már érezvén a nem­zet erejének zsibbadását, mig dal­nokai megpengették a haza sorsán merengő fájdalmak húrjait, addig a munka hírnökei, nagy Széchenyivel felrázták a nemzetet, melyet ugy megritkított Mohi, Mohács és Győr. Szelíden, de méltóságosan ébredt fel az oroszlán Deákban, de rette­netes lett Kossuthban, mikor sza­badságát, függetlenségét kétségbe vonták s olybá tekintették, mint meghódított és önálló állam alko­tására tovább már képtelen népfajt. Hah ! mitörtént akkor ! ? Megvillant az acél, táborba szállt a nemzet, önmagának és ellenének vérében fürdött a szabadság. Atyámfiai! álljatok meg itt és el­mélkedjetek a búzavirág színű men­téjü huszár, a vörös sipkás gyalo­gos és tüzér, valamint a kaszával felfegyverzett nemzetőr hősi tettein, melynek véghezviteléhez a szabad­ság szent eszméje adotc legyőzhet­len erőt. Ti pedig hon leányok, kössetek j csokrot akikelet virágaibóls vigyétek j oda a hantokra, melyekben a magyar , nő dicsősége ébred fel fiaiban. A nem­jzet virága pedig lelkesüljön atyái­j nak példáin, mert a szabadság nem­, csak eszme a magyarnál, hanem : örökség, mit hiven megőrizni, me­lyért élni, s halni kell. Barkóczi. Program-pontozatok. Esztergom, 1903. március 10. »Részt óhajtok venni úgy a vár­me gy e i mint a sz. kir. város érde­keinek előmozdításában. Miből folyólag kérem tekintetes polgármester urat, miként a sz. kir. város közügyei iránt érdeklődőket egy értekezletre Összehivni^ az érte­kezlet megtartása helyéről és ide­jéről engem értesíteni, illetve meg­hívni, valamint az ezen értekezlet tárgyát képező, a sz. kir. város kö­zönségének a tekintetes polgármes­ter úr által, kétségkívül leginkább ismert óhajait egybefoglaló program­„Két leány." Március idüsáp. Március idusa : Üdvözöllek téged ! Hő kebellel, derült arccal Ünnepeljen ének. Üdvözöljön forrón A pirkadó reggel, Felröppenő kis pacsirta Csattogó énekkel. Aranyos sugárral A nap, midőn fel jő ; Tarka virág koszorúzta Bólogató erdő ; Suttogó fuvallat Friss lengedezése, Hirdessék a nagy világnak ; Hogy a magyar szabadságnak Voltál ébredése ! Március idusa, Tavasz ébredése: Te vagy, te léssz a magyarnak Drága öröksége ! Imádsággá válik Minden érzés bennünk . . . Áldásunk rád soha nem fogy ! Mert te néked köszönjük, hogy Szabadokká lettünk ! Tuba Károly. Ar »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. Gyurka volt a falunak, az egyik leg­I szebb legénye. Büszkék is voltak reája ! a leányok. Ha vasárnap délután végig j ment a falun, irigy szemmel néztek ; utánna a legények. Mikor félre csapta I kis pörge kalapját, amelyhez néhány j szál árvalányhaj volt tűzve, — vagy í sarkantyús csizmáival végig pengett utca ! hosszat, sok lánykának megdobbant a j szive. Két bogár szemében a szere­I lem édes vágya lobogott; — ha valaki­I nek a szemébe tekintett; nem volt I hatalom, mely ellent birt volna ál­J lani. II Kis pörge, szénfekete bajusza oly ; hivógatőn feküdt a száj fölött, mintha j minden asszonyi lelket oda akart volna csalogatni. Ajkairól a mosoly sohasem szállt el; mindég ott lakozott, mintha Örök bért vett volna ki magának . . . Mégis lelke fölött egy árny lebegett oly kinosan, oly gyötrőn. Két leánynak volt a rabja. Az egyik j szőke volt, a másik meg barna. Mind a I kettőt lelfce összes hevének érzelmével I szerette. Nem esküdött egynek sem j örök szerelmet, mert tudta jól, ha ezt í teszi, rászakadna boldogtalansága . . . j Pedig oly kimondhatatlanul szerette I az egyiket, mint a másikat. Ha a szőke j leánynak szemeibe nézett, ott látta ra­gyogni a barnának is az égős, vágyó I tekintetét. Ha a barna leánynak csókot I nyomott ajakára, úgy érezte, mintha a ; szőkének csókja is ott pihenne ajkain ... j Igy kóborolt hol az egyikhez, hoi a másikhoz. A vágy kergette, ösztökélte az egyik csókjáért, s a másik öleléseért. Hányszor hallotta már az édes szava­kat fülébe csengeni; hogy szeretlek. S ő némán, megtörten állt, — szemeikbe nézett, — azt hitték, hogy az a szem­beszéd mindent megmagyaráz, í Mit is mondhatott volna? Hogy sze­jreti. Hisz szerette ő mind a kettőt, j Mellyiket csalja meg, a szőkét ? vagy a barnát ? Itt nincs menekvés . . . mert csakis önön magát csalja meg. Vagy mondja meg az igazat? Akkor meghalt! reáia nézve mind a kettő . . . Egy vasárnap estelen ; — mint falun szokás, — zene volt a »Feileg с Jcsárdá­ban, ahol a fiatalság szilaj kedvében mulatott. Ott volt Gyurka is. Táncolt, kedve határtalanságában vé­gig repülte a táncoló szobát. Az egyik j oldal ajtó mellett, a szőke leány állt sóvár tekintettel kisérve vig kedvét, amint a barna leánnyal táncolt. Mit nem adna, ha ott repülhetne vele aj táncolók sorában, annak a legénynek karjai között, kit úgy szeretett, mint sa­ját önön lelkét. Irigyelte az egész vilá­got ; vádolta önmagát, hogy miért oly boldogtalan. Gyurka nem néz rája. S az a barna leány mily örömmel táncol vele. Görcsösen megragadta az ajtó fa­kilincsét; kiment, hogy ne lássák le ar­cáról a fájdalmat. A zene elhallgatott, a párok széjjel oszoltak. Gyurka ki vezette táncosnéját a szabad levegőre. Szép, csendes este volt. Az ég tiszta, fenséges magosságát a Mindenható apró csillagokkal himezte ki, amelyek ragyogva tündököltek alá a véghetetlenségből. Lágy szellő rezgett az akác-fák lomb­jain. Igazi szerelmeseknek való este volt. A korcsmából ki hallatszott a vig nótának össze-visszasága, mely lassan, hömpölyögve suhant el hozzájuk. Ugy tartották egymást átölelve. A le­ány erősen fogta a legény remegő ke­zét. Suttogó szavakat beszélt lázas ajka. A visszafojtott lélekzet lassú mámorban futott át. — Az ajak csak mindig egy édes szót rebegett; . . . s a legény csak hallgatta. — Bágyadt fejét ráfek­tette a leány bodros hajára, amelynek illatát mohón szivta lelkébe. Lelke kinosan vergődött, mint bent­ről szóló cigánynak, panaszos hege­dűje. Azt az árnyat nem birta kiirtani lelkéből; mindég ott lebbegett, mintha a borongó téli éjszakákon, a vastag köd rátemeti szürke leplét az egész minden­ségre. A játszi szellő enyelegve lebegte őket körül. Minden feledésbe indult. Egy halk lépésnek neszét felkapta a szél, amely összeolvadt a vig nóta za­jával . . . Ott állt előttük a szőke leány kikelt halvány arcával. Szemeiben a megvetés boszuja lobogott. Pici ökle marokra szo­Iz „Esztergom és Iliié" tárcája.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom