Esztergom és Vidéke, 1903
1903-02-08 / 12.szám
A „VAKMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. M c áJeleiÚk Vasárnap és csütörtökön, jlLŐFIZETÉSI ÁRAK I Е^ёпъ évr — — — — 12 kor. Fái érre — — — — — 6 kor. Nagy ed évre — — — — 3 kor. Egyes izárn ára: 14 fii. fii. fii. fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendői Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szári}. -^t Kéziratot nem adunk vissza. HgA magyar nemzet létszámának csökkenése. I. A magyar nemzet létszámának csökkenését három ok idézi elő és pedig a kivándorlás, az egy gyermek rendszer és a rosz táplálkozás az alkohol élvezetének terjedésével. A kivándorlásról irt hírlapi közlemények és társadalmi mozgalmak megérlelték a ki- és bevándorlás rendezéséről szóló törvényjavaslatot, mely hosszabb és behatóbb tanácskozás után ma már szentesítésre vár. Lesz-e haszna ? azt majd a jövő fogja igazolni. Én kétlem. A nemzetnek az a véranyaga, amely uj hazát keres, annak megdöbbentő okai vannak elhatározásának megvalósítására. Nem a világlátás, nem a tapasztalatgyűjtés vagy a meggazdagodási vágy vezeti ki őseinek szerzeményéből, hanem a szegénység, mely télen dideregve, nyáron pedigveritéket izzasztva éhezteti azt az embert, ki a nemzetvédelem legelső rangú tényezője. j Es ez az első rangú tényező, ki tán semmi, vagy pedig édes kevés ingatlannal bir, egyedül két karjára támaszkodva, talán sorsába megnyugodva szerezné meg a napi szükségletre valót, ha a napi szerzemény elég volna arra, hogy tűrhető jólétet teremtsen övéinek. ! De hogyan teremtsen, ha a táplálkozás két leglényegesebb része a liszt és a hus oly drága. A gabona termelő és állattenyésztő gazda biz az elég olcsón adja el azokat, mindazonáltal, mire fogyasztásra kerül, ; kétszeres árt kérnek érte azért a csekély szolgálatért, illetőleg a 'munkáért, amibe a liszt megőrlése és a hus feldarabolása, szóval a mibe mindkettőnek a fogyasztásra való előállítása kerül. I S kinek kell azt a nagy árkülönbözetet megfizetni ? Kinek másnak, mint annak a nyomorult népnek, mely verítékkel szerzett keresményével kénytelen önmagát és hozzátartozóit fentartani. Ennek a teljébe azután jő az állami és a közI ségi adó annyi címleten, hogy akár A rokkant. Irta: GUY DE MAUPASSANT. Az 1882-ik évben éltem át a következő apró történetet. A mint kényelmesen elhelyezkedtem egy üres kupé sarkában és azzal a reménynyel csaptam be a kocsi ajtaját, hogy egymagamban tehetem meg utamat, az ajtót hirtelen felrántják s a következő szavak hangzanak felém: — Tessék vigyázni, nagyságos ur, éppen vágánykeresztezésen állunk s a hágó nagyon magas. Egy másik hang erre imigyen felelt: Ne félj, Lambert, erősen tartom a fogót. Erre egy kerek kalappal fedett fej jelent meg, aztán két kéz, mely erősen megmarkolta a kocsi oldalán levő fogót, utánna lassan egy kövér test, melynek lábai a járó deszkán egy leeső sétabotéhoz hasonló zajt okoztak. Amikor a test végre befurakodott az ajtón, láttam, amint a 'nadrág alól kibújik egy feketeiakkos faláb s utána a második. Az utas mögött egy íej kandikált elő. Jól érzi magát a nagyságos ur ? Kényelmes a helye ? — Nagyon jó, Lambert. — Akkor felhozom a podgyászt s a mankókat. S az öreg katonához hasonló szolga felmászott a kocsira, karján egy csomó papirosba göngyölt és gondosan összekötött csomaggal; ezeket egymásután felrakta ura helye lelett a kocsi hálójába. — Igy lá; mind itt van, nagyságos ur; cukorskatulya, baba, dob, puska, s a libamájpástétom. — Jól van barátom. — Szerencsés utat, nagyságos ur! — Köszönöm, Lambert; jó egészséget ! A férfi, kiszált s becsukta az ajtót. Megnéztem a szomszédomat. Harmincöt éves ember lehetett, de a haja már majdnem teljesen ősz volt; a kabátján rendjelszalag; sürü bajusza volt; nagyon erősnek látszott attól az egészségtelen kövérségtől, mely gyakran kinozza azokat az erős, tevékeny embereket, ha valami testi fogyatkozás mozdulatlanságra kárhoztatja őket. A férfi megtörölte homlokát, hangosan fellélegzett s evvel a kérdéssel fordult hozzám : — Bántja önt a füst uram ? — Korántsem ! Ez a szem, ez a hang, ez az arc ! hiszen én mindezt ismerem! de honnan és mióta? Bizonyos, hogy én ezzel az emberrel már valahol találkoztam, beszéltem is vele, kezet is szorítottunk, de már hosszú, nagyon hosszú ideje lehet annak ! Ködbe veszett minden ; ködbe, amelybe az elme emlékek után tapogatódzik, s repülő fantomokként űzi, anélegész éjjel törheti rajta a fejét az a szegény adófizető. Mi tehát az élete ? Tengődés és vergődés, melyben a táplálkozás hiányainak pótlására az alkohol élvezetére viszi őt . . . viszi . . . mind nagyobb mérvben s romboló hatását önmagának fáratd, elernyedt tagjain és satnya ivadékain ismerhetné fel. Azt hiszitek az a szegény ember nem gondolkodik tovább. De hogy nem! Hisz a faj, az egyed fentartási élet ösztön ő benne is gondolatot kelt és érzelmeinek hullámai kivetnek hozzátartozáinak sorsára is, mely megszülemli az eszmét: kivándorolni. I Igen, kivándorolni oda, hol nagyobb a napi keresmény s kevesebbe kerül az élet fentartása. Nem frázisokon nyugvó idea vezeti őt, hanem a való, mert megvan róla győződve, hogy rosszabb már az idegenben sem lehet, mint itt az édes anyaföldjén, ahol a megélhetés annyira, de annyira meg lőn nehezítve. S igaza van-e ? Teljesen igaza, I I kül, hogy megtudná őket ragadni. S most a szomszédom is épp oly rendületlenül ! és erősen néz reám, mint valaki, aki emlékszik valamire, de emlékével tisztába j nem jut. Szemünk zavartan elfordult egymástól, de csak néhány pillanatra s aztán a munkálkodó emlékezet titkos és makacs akaratától hajtva, ismét egymás felé fordult. Végre megszólaltam : — Édes istenem; a helyett, hogy órahosszáig titokban egymást megfigyeljük, talán mégis jobb volna, hogy vállvetve iparkodnánk megállapítani azt, hogy hol ismerkedtünk meg egymással. Szomszédom udvariasan felelte; — Igaza van, uram. Bemutattam magam : Bonclair Henrik, hivatalnok. Szomszédom egy pillanatig habozott, aztán szemében és hangjában azzal a bizonytalan valamive[, mely a megfeszített utángondolkodást árulja el, igy szólt: — Ah, igen, emlékszem : Poinceléknéi találkoztam önnel; tizenkét éve annak — a háború előtt volt. — Igen, uram ... ah ... . hm, tehát ön volna Revaliére hadnagy ? . — Igen, sőt Revaliére kapitány is voltam, addig, mig a két lábamat el nem vitte az ágyúgolyó. Megint egymásra néztünk, most, hogy már ismertük egymást. S most már világosan emlékeztem arra a nyúlánk, fess hadnagyra, aki olyan vidáman, olyan kicsapongó gráciával lejtette a kotillont, hogy mindenfelé > forgó szélnek < nevezmert ma már oda jutottunk, hogy nagy Magyarországban nem lehet megélni azoknak, kiknek munkájában és ivadékában volna az igazi nemzeti tőke. És hiába riasztják őt el szándékának elállásától ; hiába példázgatják előtte a hazaszeretet nagy erényeit, a csalódottak nagy j számát : közönyös marad előtte. Feltett szándékában hajlithatlan marad s vándorbotjával útra kel ragyogó ábrándjaival a megélhetésnek és némi vagyon szerzésnek. i J Útra kél, mert feltámadt benne az ember, ki hozzátartozóinak megélhetésére gondolva bár könnyes j szemmel hagyja el szülőföldjét, hazáját, de vigasztalásul szolgál neki a tudat: nem tudtam megélni, s ha éltem is: nyomor, küzdés, tengődés, vergődés volt az életem s fájt, keserűen fájt a szivem, hogy mikor fáradt tagjaimat szalmafonatos nyoszolámra fektetem, el sem tudom egyhamar gondolni, hova fordítsam azt az egypár garast, amelyet az idő jóvoltából tudtam ! szerezni. ték el. De a határozott kép mögött rejlett még valami titokzatos valami is, egy história, melyet ismertem, de elfelejtettem, egyike azoknak a költészeteknek, melyeket az ember udvarias figyelemmel hallgat, de aztán könnyedén, észrevétlenül elfelejt. Valami szerelemféle is lehetett a dologban. Legalább ugy éreztem. Olyanforma bizonytalan érzés volt ez, mint a hang, mely után a vadász eb megtalálja a vad nyomát. Lassanként azonban eloszlottak az árnyak s egy fiatal leány képe tünt fel előttem. S aztán hirtelen, mint égy rakéta fellobbanása, a neve is megvillant: Mandal kisasszony. A névvel együtt a többi körülmény is emlékeimbe szállt. Valóban, szerelmi história volt, de a közönséges fajtájából. A leány szerette a fiatal embert, amikor megismerkedtem vele, s szó volt a várható házasságról. A fiatal ember nagyon szerelmesnek és boldognak látszott. Felnéztem a kocsi hálójára, ahol a csomagok, miket a szolga hozott, a kocsi rázása folytán meg-megrándultak, s hallani véltem a л szolga hangját: »Igy la ; mind itt van, nagyságos ur: cukorskatulya, baba, dob, puska s a libamájpástétom« . . . Nem telt bele egy pillanat s már egy egész regény kóválygott a fejemben; persze amolyan mindennapos regény, amelyet untig elégszer olvastam, amikor a fiatal ember vagy a fiatal leány valami financiális vagy testi katasztrófa daGára elAz „Esztergom és Vidéke" tárcája.
