Esztergom és Vidéke, 1903

1903-12-25 / 103.szám

Itt jár-kel Ilonka mit sem sejtve, eteti az ö kedves madarait, a galambokat. Kukoricát szór nekik, ami után azok szárnycsapkodva szaladnak. Oly szép, mint egy mesebeli tündér. 0 az erdő legszebb énekese s a vadászok szavai szerint legszebb virága. О a kis lak őre, ki reggeltől estig vigyáz, őrködik. Atyja az öreg vadász az erdő közepében jár, védi az erdőt az orvvadászoktól ; anyja pedig a városban vásárol. Egyedül doJgozik, kis kapájával porhanyitja a földet, melybe virágát ülteti, majd vizért fut kis kannájával a forráshoz. Amint a vizbe hajol, hogy belőle merítsen, egy vadászkutya ijeszti meg, amint a vizet mohón issza. A kutya nyájasan megy hozzá és nyalni kezdi. Ő, mint aféle jó szívű leány maga után hívja. A kutya követi. Alig ér azonban a házikó ajtajához s vág egy darabka kenyeret, hogy megkínálja, az ajtó előtt terem egy csinos, barna, fiatal

#> vadász. Üdvözli — „jó napot" kívánva s azután szól: — Köszönöm kedves kisasszony ! hogy a kutyám megvendégelte. Mivel tartokom erte ? — Óh hagyja el, szót sem érdemel. — Igazán? . . . Hálás leszek érte. Ha megengedi kérnék én Í3 egy pohár vizet. — Kérem ! — beszalad az ifjú kérésére. Kis kerek tálcán hozza a vizet s átnyújtja. Az ifjú iszik s miután megköszöni, Ilonka kérdezi — csak igy magánosan, még nem lőtt semmit ? — Nem is láttam vadat, csak egy szelid galambot, ennek pedig nem akadályoztam meg az útját. — Milyen volt? Mig kérdezi Ilonka, vállára száll. — Ez 1 ez volt! oly szép fehér. — Ej a csúnya! hát oly messze röpköd? Még meglövik s elvész az én hü barátom. — B'zony lehet, múltkor én is ráfogtam a fegyverem, de éppen szarvas törtetett elő s a lövést az kapta. — Na jó, hogy tudom! — mosolyog Ilonka s bársony kezével félre simítja homlokáról a fekete bodros hajfürtöket, — máskor nem sajnálom, nem etetem meg a kutyáját, hanem elhajtom. Aki az én madaram gyűlöli, az engem is gyűlöl s arra én is haragszom. — Ezer bocsánat i többé nem bántom, rá se gondolok. Már ösmerem kedves gazdáját, társaimnak is elmondom, hogy ne bántsák. — Igazán, erre kérem, majd én is fogok viszont szolgálatot tenni. Az ifjú a hosszú úttól, mellyet megtett elfáradt s leülni akar egy mohos kőre. Ilonka meglátja, nem engedi s inti, — Ne tessék a kőre ülni, az nagyon nedves, bepiszkolja a ruháját. Foglaljon itt helyet — a mellette levő székre mutatva. Az ifjú leül Ilonkával szemben, fegyverét maga mellé teszi s kellemes cse végesbe elegyednek. Beszélnek különféle tárgyról. Igy a beszéd fonalába keveredik Sárközi Románnak, egy fiatal vadásznak esete s kéri az ifjú Ilonkát, hogy legyen szives neki a történetét elbeszélni. Ilonka megjegyzi — oh ne kérjen ilyent tőlem, rossz szegényről beszélnem is. Igen sokat szenvedett pedig jó és be. csületes ember. Példányképe lehet a többi csel-csal fiatalságnak. — Igaz ő nagj^on derék ember. Szeretik a társaságban, éppen ezért óhajtanám ismerni balesetét és pedig lehetőleg körölményesen. — Talán jó barátja ? — Nem, én csak nem rég vagyok itt a városban, de már igen sok jót hallottam róla. Ugy értesültem, hogy különösen a nők kedvence. — Meg is érdemli. Ritka jó ember, szép is. A nők háborúra kelnének érte. — Mit nem mond! olyan kedves ő ? — Igen kedves, aranyos ember. — Hát kérném annál is inkább történetét. — Valóban nem tudja még ? — Nem! komolyan nem. — Akkor elbeszélem, de figyeljen. — Akár a nyúl. — Szép csendes idő volt, úgy eső ntán, a levegő igen üde, a nap magasan járt, erősen szórta sugarait, az erdő csak úgy zengett a madárdaltól. Én virágot szedegettem belsejében, hogy utóbb csokrot kössek. — Kinek ? — Kinek másnak, mint magamnak. Éppen egy bokor tövében levő vadszekfű után nyúltam, midőn jajgatást hallottam s mintha vad futott volna, az ágak töredeztek. Én megrezzentem, de mihamar visszakap'am előbbi bátorságomat és mentem arra, ahonnan a hang jött. Előttem egy két rigó, fülemüle röppent fel fészkéről, vagy a himbálódzó ágról. Utam egy öreg tölgyhöz vezetett, melynek törzse alatt nagy lyuk volt ásva, innen kiláttam a tisztásra. Szegény vadászruhában feküdt a zöld gyepen, fegyvere tőle kisebb távolságra, vadászkése pedig mellette. Ugy feküdt, mint egy halott, arca elhalványult, kabátja vértől ázott s mellette vértócsa volt megaludva. Odamentem hozzá, megfogtam egyik karját és szóltam neki —Uram, Uram ! rezegve az ijedtségből és meglepetéstől. A jó teremtés nem szólt semmit. Ájultan hevert piros véréhen. Úgy sajnáltam szegényt. Kutyája keservesen sirt vonított. Egy két percig haboztam: nem tudtam, mitévő legyek, majd elhatároztam, hogy atyámhoz futok, megmondom a szomorú eseményt. Már messziről kiáltottam — Édes Atyám! — Ö felelt — Mi bajod leá nyom ? Akadozva beszéltem el, hogy egy fiatal vadász oldalát а vadkan hasította fel. Talán meg is halt. Atyám fogta a fegyverét és szaladtunk hozzá. Sárközy úr még mindig nyugodtan feküdt. Atyám felrázta ájulásából, megkínálta vizzel. Szegény ivott belőle. Azután felemeltük, hogy talán bir járni, de olyan gyenge volt, olyannyira, hogy össze rogyott s ajka idegesen vonaglott. Levetettük kabátját és atyám felgyűrte az ingét. Most szörnyedtünk el igazán. Oldalán tenyérnyi seb tátongott. Sebét vizes ruhával bekötöztük s ketten bevittük lakásunkra Elhelyeztük jó meleg ágyba, puha párnák közé. Arca halvány volt, szép fekete szemei mélyén beestek, egészen elváltozott. Melle lázasan emelkedett, lélekzete rövid volt s akadozott, homlokán erei kékre dagadoztak. Nagyon sajnáltam, csókolni való voltrAz ifjú egyre mosolyog, Ilonka kissé hevesen szól. — Na mit nevet mindég, ha jó szive volna sajnálná, gondolja azt a kint, a mit az a szegény átszenvedett. — Bocsánat Ilonka ! csak azon mosolyogtam, hogy mily érzékeny szive van. — Lehet is őt sajnálni! Mire igy elhelyeztük és édes szüleiért elküldtük az erdőkerülőt, a hold már világított, az égen ezer meg ezer csillag ragyogott, méla sugaraik átszűrődtek az erdő sürü lombja között. A város mellett levő folyó partján pedig, már őrtüzek égtek, este volt. Kis lakunkat fájdalmas csönd lebegte к örül s az esti harangszó iá elhangzott már. Én ott ültem az ágya mellett, szomorú pillantásokat vetettem rá. Mire szülei a városi orvossal megérkeztek, az éj már egészen beállott. Édes atyja megállt az ágya előtt és nézett, szemeiben köny ragyogott s az orrán végig gördülve kabátjára hullott. Szakadatlan csókolta fia homlokát. Alig váltottak pár szót, az orvos megvizsgálta s fejcsóválva hívta félre édes atyját. Intette, hogy a legrosszabbra legyenek elkészülve. Sebét bekötözte s eltávoztak. Atyja meghagyta, hogy ha rosszabbul lesz, küldjünk érte. Ezen éjjel én virasztottam ágyánál. Hajnal felé elalélt s jótékony álomba merült. Két három napig nagyon rosszul volt, talán jobban a túlvilágon, de ezután javult állapota s napról napra több reményt nyújtott az élethez. Persze volt öröm mikor felgyógyult. Igaz! Mikor már kissé javult a helyzete hazavitték és ott ápolták. — Hát Ilonka volt az ő ápolója s vigyázott rá igaz szeretettel ? Nincs semmi a világon, amivel meghálálhatná ! Honka volt az ő megmentője, ha nem jár arra, kifolyik a vére és meghal. Valóban szép őrangyala van. Szerencsésnek tartanám magamat, ha oly ápolóm volna, mint Ilonka! — Csak ne bókoljon s ne kívánjon oly rosszat magának. Amint igy beszélgetnek, jön távol Ilonka atyja fáradtan, Az ifjú meglátja az öreg vadászt elébe megy a leánnyal, kutyáját fegyvere mellett hagyja. Az öreg már távolról mosolyog. Ilonka kezet csókol neki, az ifjú pedig köszön. — Szerencsés jó napot Lajos bácsi! szeretettel kezet fognak egymással. Az agg egy pár pillanatig néz, s azután szól. — Ugye bár Ön Sárközi úr ? — Igen! Lajos bácsi, — s mosolyog. Ilonka haragom tekintetet vet Ro mánra, vére arcába fut és lángvörös lesz, atyja pedig örömteljesen megveregeti Sárközi vállát. — Igazán nem mondhatom, mennyire Örülök, hogy egészségesnek látom, sohase gondoltam volna, hogy úgy megszedi magát. Oh! ha tudná, mily beteg volt. — Tudom, tudom Lajos bácsi! Ilonka már nem bir hallgatni, kipattan a haragtól. — Ugy ? maga a Sárközi Román és mégis azt mondta, hogy nem Ösmeri s velem elhagyta mondani történetét! ? Na jó !..;.-. — Bocsánat kedves Ilonka soha többé nem teszem ! — Nem, mert nem hagyom magamat rászedni. Szegyeivé magát, hogy oly szeretetteljesen beszélt róla és pedig neki, elhagyja Románt, édes atyját és félre megy egész magányosan. Szemérem pír futja el arcát. Visszaemlékezik, hogy mily jó viszonyban voltak ők egykor, hogy sétált vele az erdő pázsitos utján s ápolta. Látta, mint tisztították együtt az atyja által lőtt vadat, érezte Románnak és szüleinek iránta való szeretetét. Kedvelték Ilonkát nem tekintve anyagi szegénységét. De szép is volt, a hány éves annyiszor csókolta meg őt a tavasz s hagyta arcán bájait. Félrevonulva szomorkodik mintha kedvét szegték volna, néma, hallgatag. Elkeseríti azon gondolat, hogy mily hűen ápolta őt és mennyi ígéretet tett neki s most mindenről megfeledkezett, sőt még el is tagedta, hogy ki ő. Töprengésében Román ismét felkeresi, nem nézheti, hogy Ilonka oly bús, hozzá lép s kéri. — Ne szomorkodjék vagy talán haragszik, feledi betegét ? Az nem feledi magát. Román a régi. Emlékezik mindenre. Ilonka ismét mosolyog. Hajnali Cáillagként, mely szebb létbe világit, látja feltűnni Románt élte egén. Szavai reményt nyújtanak a szebb jövőre. Bágyadtan válaszol. — Nem haragszom, eszem ágában sincs, bár volna miért. A harag csak ro3z ember agyában szülemlik meg s feledni nem feledtem, mint maga minket. — Nagyon téved! Nemcsak, hogy nem feledtem Ilonkát, de rabja vagyok. — Rabja ! miféle rabom ? — Ne kérdezze ! Inkább énekeljünk, úgy sem énekelt már régen Nem hallottam még mióta fönn vagyok. Román megkezdi az éneket, Ilonka kedves dalát, melyet ő is követ. Oly szívhez szólón énekelnek, oly mély érzéssel, hogy az öreg Lajos bácsi szól. — Mért választottak ily szomorút ? Igazán szép, mégegyszer az én kedvemért. Midőn megismételték, a bokorra száll egy fülemüle, Ilonka megfogja Román kezét és halkan súgja. — Hallgassunk, hagy énekeljen ő is : Amint Ilonka elmereng a madárka énekén, Román szerelmi hévvel magához vonja s gyöngéden megöleli, hogy megcsókolja. Szerelemtől hevítve képzelete lángtengerében csak egy alakot lát feltűnni, Ilonkát, ki Román karját magától eltolja s szól: — Nem szabad, nem engedhetem. Román elkomorodik. — Ha most nem is engedi, lesz még idő, hogy szabadságomban fog állani kapni és meglopni is. Oh maguk leányok, oly kegyetlenek a férfinem iránt' akár Tomirisz volt Cirushoz. — Óh mi nem vagyunk kegyetlenek, de ami túl van a határon, nem engedhetjük. Engedné maga, ha nő volna? Ugy-e hallgat. Óh ! én mindent. Ilonka mérges lesz s kiált. Na akkor rossz nő volna. Jó, hogy nem született annak. — Nem mondhatnám éppen, talán előnyösebb volna. Ismét Ilonka keze után nyúl s azt megcsókolja. Ilonka hagyja, de ezért szól színlelt haraggal, — Nem szabad, kikap. — Csak egyszer. — Soha, soha, mit gondol ? — De egykor igen. — Nem, és nem, és nem! — De szabad! majd meglátja, hogy kapok engedélyt. — Arra nem kap soha. Én pedig hozom az engedélyt. Karon fogja Ilonkát, ki vonakodik úgy menni atyja elé, de végre enged s mennek a kis lakba. Itt Lajos bácsi szól: —• Na-na, még mi nem lesz! Nem szabad Ilonka, máskor ne lássam. — Én nem akartam édes atyám, de Román úr mondta, hogy atyám megengedte. — Én nem tudok róla! A szobába lépve Ilonka és édes atyja a pamlagra, Román pedig egy zsölle székbe ül. Román szenvedélyesen pislant Ilonkára s

r mosolyogva feláll. — Édes Lajos bácsi, én mint édes atyámhoz akarok szólni. Boldogítson Ilonkának, az én megmentőmnek kezével. Nem a hála, a szeretet vezérelt ide. Попка Öreg atyja a váratlan pillanatban meghatottan válaszolt, — Én ismerem Román urat, nekem nincs ellenvetésem, ha igazán szereti, forduljon Ilonkához. — Óh Ilonka nem fog ellent mondani. Ilonka könnyezve szól, — Ha nem hálából kéri kezem, legyen az Isten akarata. — Nem! nem ! Igaz szívből Ilonkám. Csak ugy legyen! felelt Lajos bácsi, s kikiált feleségéhez, — Jöjj be anyjukom, lásd te is a fiatal párt, kiket Isten is egymásnak szánt. Román mosolyogva zárta karjaiba Ilonkát s úgy súgta fülébe, — Ugye kaptam engedélyt ? т. Szentségtörés. Karácsony előestélye van. A megfagyott havat utcahosszat kergeti a sikoltó szél, a mely erÖsen megrázta a száraz fák ágait. A természet felett lomha köd fekszik, csak néha-néha engedett egy halvány csillagot látni, amely lassan törött keresztül a vastag ködön. Apró gyerekek futkostak a ház ablakai alá s ott bekiáltottak : elmondjuk-e az Isten igéjét? A gyenge hang elveszik a szél sivitásában, s ha néha elcsendesedik, hallani lehet mint szól az ének: Pásztorok keljünk fel, Hamar induljunk el; Betlehem városába, Rongyos istállócskába, Siessünk és ne késsünk, Hogy Urunknak tiszteletet tehessünk. Hortobányi Sándor búsan hallgatta az éneket; a lelkében felújult érzelmek kinosan hatottak idegeire. Egymagában tehetetlen ember volt. Béna kezeire nem tudott semmit tenni. Egy nyomorult púpos kis lányka ott sürgölődött mellété. Sajnálattal tekintett édes apja fájdalmas arcába; szólni akart, de nem birt. Hortobányi Sándor nyomorult ember vagy te ! az Isten méltón büntetett meg tégedet. Lelkeden fekszik feleséged halála, kis lányod nyomorult alakja ... eltekintve attól, hogy téged az Isten avval büntetett, hogy kezeidre béna vagy ... Odafekteti fejét a gyalutlan asztalra és erős zokogásra fakadt. A kis lányka megsimogatja édes apja szürke fürtéit és pityergös szóval kérleli őt: — Mit sir édes apám? Lássa kigyelmed, ma karácsony van s kend mégis sir. Hozok kigyelmednek jó vacsorát, csak mondja, hogy mit! Felemeli az édes apja fejét és összetett kézzel könyörög neki.