Esztergom és Vidéke, 1903

1903-07-09 / 55.szám

vizsgáltatnak meg, vájjon egészséges testalkatúak-e s alkalmasak-e a kisdedóvónői pályára, aztán az énektanár minden jelentkező hangját s zenei hallását vizsgálja meg. A növendékek behatási dijul 4 koronát, hegedűért 12 koronát, tornaruháért 14 koronát fizetnek. Az intézetben internátus nincs; a növendékek tisztességes csatádoknál hónaponkint 32—36 koronáért teljesen ellátást kaphatnak. Szállást fogadni csakis az igazgató előleges beegyezésével szabad. Néhány tanuló az alapitó biboros hercegprímás О Eminenciája különös kegyéből ingyenes élelmezésben részesül. Ha a növendék ingyenes ebédet és vacsorát kap is, lakásról, reggeliről, mosásról stb. saját költségén tartozik gondoskodni ami havonkint 16 koronába kerül. Esztergom, 1903. június 21 én. Számord Ignác, igazgató. — Az Esztergomi gazdasági egyesület böl. Az Esztergom vidéki gazdasági egyesület f. év július hó 13 án a főkáptalan Nánai uradalmában (a vasúti indóház közelében fekvő táblában) az arató gépek működését fogja bemutatni, melyen részt vesznek Mc. Cornich gépgyár kévekötő arató gépjével, azonkívül más gyárosok is. Az aratás 9 órakor kezdődik. — Halálozás. Ifj. Tölgyesi Ferenc gépész í. hó 5-én éjjel elhunyt. A törekvő és szorgalmas ifjút családján kivül kiierjedt rokonság gyászolja. — Ülések a megyénél. A megye közigazgatási bizottsága 14-én d. e. 10, a gyámügyi fellebbviteli bíróság pedig ugyanaznap d. e. fél 12 órakor ülést tart. — Ülések a városnál. A pénzügyi bizottság szombaton d. u. 4 órakor a converzió ügyében ülést tart, mig a város képviselőtestülele ülését ugyanazon ügyben hétfőn d. u. tartja meg. — A győri kir. Ítélőtábla szüneti tanácsai. A győri kir. ítélőtábla szüneti tanácsait a folyó évre a következőleg jelölték ki: július 5-től augusztus 2 ig elnök : Vági Mór a kir. ítélőtábla elnöke; bírák : Kiss Gábor, Szabó György, Guóth István, Piukovics János, Augusztus 3—16-ig elnök : dr. Rhorer Miklós tanács elnök ; bírák: Kun Sándor, Guoth István, Piukovics János, Kolos Jenő, Augusztus 17—30-ig elnök : dr. Hodossy Lajos tanács elnök ; bírák : Kun Sándor, Guoth István, Kolos Jenő, dr. Feichtinger Ernő. — Elgázolás. PUismaróthón az István téglagyárban f. hó 6-án egy téglával megrakott görgkocsi Eisenhauer Borbála nevű három éves kis gyermeken keresztül menve, jobb lábát elvágta. Az ártatlan teremtés még aznap este a helybeli Kolos kórházban meghalt. aki vonza, mint a mágnes az acélt . . . És nem tagadhatta, hogy szereti azt az édes kis lánykát; szereti de olyan igaz, olyan forró szerelemmel, melyben tán benne volt a szive, lelke világa is. Milyen boldog volt azon a szép holdvilágos estén. Egymás mellett ültek az ezüstlevelű rezgő nyárfák alatt, az illatos virágokkal szegélyezett udvaron a hol illattal volt tele a levegő, a hol szerelmet lehelt a virág, szerelemről suttogott a szellő, szerelemről dalolt a kis madár. A nyárfalevelek is sejtelmesen libegtek ide-oda furcsa árnyékot vetve a kavicsos útra. A felhők közül kibukkanó jól megtelt hold besugárzott a nyárfák rejtett árnya alá s megvilágitá azt a csábos mosolygó leány arcot, meg az ifjú halvány képét. A hold nagyokat bámult, csodálta azt az ékesszavú ifjút, a ki ékesebben beszélt ezer Demosthenesnél. Fékezhetetlenül tört elő szive, lelke érzése. Nem tudott titkolni semmit, úgy beszélt a hogy a szive diktálta, a hogy a lelke szenvedélye késztette. És a leány nem akarta, vagy nem tudta megérteni; ott ült nyugodtan hang és mozdulat nélkül. Csak hallgatott és az a két nagy búzavirág szem vetődött mosolygón az ifjú szenvedő vonásaira. Mintha örömét lelte volna abban, hogy az a rajongó lélek gyötrődik szenved .. . És tovább kínozta, őrültté lette a kétségbeesésig De nem rosszaságból tette ezt, nem. Hanem mert büszke volt bevallani, hogy viszont szereti. És minél jobban szerette, annál kegyetlenebbül kinozla. Mikor már megsokalta, megunta a gyötrést, úgy érezte, hogy nyakába borulva tudná bevallani azt a titkolt szerelmet, melyet elárult arcának szenvedélyes lángolása, szemeiben lángoló tűz, olthatatlan epedés. A gondolatai is össze fortak az ifjú alakjával; nem tudott senkiről és semmiről, egyedül arról, a kit szeretett. Ez a szerelem, ez a mindent romboló s kétségbeejtő ezerelem vitte őt a fővárosba, a hol az a barna fiatal ember orvosnövendék volt. A szive, a lelke vágya oda vitte, oda vonzotta, csak hogy közelébe lehessen, csak láthassa azt, a kit úgy meggyötört és szeret. Valahol a külvárosban, a hol még alacsonyak a házak, virágos az udvar — ment lakni egy öreg özvegy asszonyhoz. Egy szobába laktak ; innen járt be a városba várni. Szépen keresett, mert ügyes keze volt; tudott hímezni is, ha üres ideje volt ezzel is jutott pénzhez. Olyan becsületesen, olyan tisztességesen éldegélt. Este aztán mindig együtt sétálgattak a körúton, meg-megállva a csillogó kirakatok előtt gyönyörködve a tarkaságok halmazán, de azért nem kelt vágy lelkében, hogy ez vagy az jó lenne. Nem. Csak ballagtak tovább, csevegve, suttogva, édesen, boldogan. Olyan jó barátok voltak a szó legtisztességesebb értelmében. A rossz soha, soha nem jutott eszükbe. Különös is volt ez a barátság: a mi mindinkább erősbödött, mert a nagy emberáradatban érezték árvaságukat, kicsinységüket. De nem döbbentek meg teljes elhagy atottságuktól, ismeretlenségüktől. Mintha a sors egymásra utalta volna őket; egymásban leltek fel mindent, mindent, a boldog gyermekkort, az édes emlékezet, ifjú képzelet szőtte vágyakat, ábrándokat, álmokat. Ezek, ezek fűzték őket olyan szorosan egymáshoz abban a rettenetes zajos idegenben. Mikor aztán jött a tavasz, a napsugaras, virágbontó kikelet, mikor kis kabátban járnak az embtrek, nők s az utcák is élénkebbek, mikor a nők is szebbek Találkozás. - Irta: TUBA KAROLY. I. Régen ismerték egymást. Együtt nőttek fel, együtt játszottak az utca porában, együtt bolyongták be az erdőt, mezőt tarka pillangót kerge tve vagy virágot szedegetve. Úgy szerették egymást mintha testvérek lettek volna. És az a jó barátság, az a vonzalom, szeretet, velük nőtt, velük fejlődött. Mintha a világ összes üdve, gyönyöre kéje, öröme beléjük cseppent volna, mindig olyan vidámak, olyan jókedvűek, pajzánkodók voltak ; úgy ujongtak, örültek egymásnak. Az idő repült. A kurta szoknyás kis lánykából karcsú termetű eladó lány fejlődött; a kis diákból pedig komoly, érett ifjú vált. Az édes emlékezet, a boldog gyermekkor bája, a régi barátság össze össze hozta őket. Nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az a barna ifjú már úgy érezte, hogy attól a szőke teremtéstől függ az élete; szivében valami különös, soha nem érzett érzés ütött ta»yát, a mi örökké űzi hajtja annak a leánynak a nyomába kívánatosabbak s a tavaszi levegőben is valami balzsamos gyönge szárnyon jött, erősen kábitó illat megdobogtatja a szivet, a lejünkbe hajtja a vért : akkor ők is érezték a természettel a bűvös kikelet, virágos tavasz hatalmát. Szivökben egyszerre lobbant fel; — a szerelem Egy este, midőn a külváros sötét utcáin végig a fiú haza kisérte a lányt, úgy egymáshoz simultak. A fiú a leány karjába fűzte kezeit — a mit még soha nem mert megtenni s az nem szólt érte nem idegenkedett. És ez igy ismétlődött pár napig. A negyedik, vagy ötödik napon, mikor a kis kapuhoz értek, a fiú erősen szoritotta a leány kezét és az ajka oda forrott annak piros ajkára. És elválltak. Ez volt az első csók ; mámores, kábitó s a mely feloldotta a vágyak bilincseit. A leány gyönyörű, csábos, karcsú termete kifejlett idomaival megremegett, megrázkódott, szivében e^y nagy kérdőjellel. Félénken, tele vágyódással telt el igy vagy egy hét; mig egy este — önfeledten követve — elment a fiúval a lakására ; a harmadik emeleten lakott. Megnézett minden kis zeget zugot ; tetszett neki az illatos hónapos szobácska. Aztán tovább is csak igy voltak ; de együtt lakni nem mertek. A fiúnak jól ment már a dolga, valami kis hivatala is volt, később aztán nevelő lett egy grófi családnál. Kezdett már gavallérabb lenni; szépen, finomabbnál finomabb ruhában járt s ha tehette rá kacsintott egy egy csinosabb hölgyre is. A közöny lepte meg a szivét ; kialudt lelkéből a tűz, nem szerette azt a leányt többé, megunta, gyűlölte ... Az meg százszor jobban rajongott érte, szerette, imádta ... Pedig ha tudta volna. Nem tudta ; csak sejtett valamit, sejtette, mert már rit! kábban találkoztak, s úgy tünt fel előtte mintha kerülné őt az a fiú. Szegény sokat sírt, nagyon sokat. Nagy sokára megint találkozott a fiúval; megfogta a kezét, simogatta s a szivéhez szorítva sirt. — Tódor, nem vagy már hozzám a régi úgy el hidegültél te tőlem. Szólj mi lesz velem ! a kétség marcangolja a lelkemet, — monda a fiúnak könyes szemmel, aki hallgatva, szótlanul piszkálta pálcájával a földet. A leány ráhajolva, remegve súgta meg neki titkát. Szegény előtt ez volt a legborzasztóbb. A fiú nem szólt semmit. Csak annyit mondott, hogy most el kell utazni egy rövid időre vidékre és kezét nyújtva elment. Még csak meg sem csókolta azt a leányt; pedig azt várta, szomjazta. Sokáig nézett utánna, míg eltűnt a homályba. A szive majd meghasadt a keserűségtől. Úgy tűnt fel neki mintha sohse látná többet Tódort, És neki itt kell maradni, egyedül betegen, idegenek között; itt hagyja az ís a ki neki mindene a világon, a kit legjobban szeret a földön. Itt utolérte a baj; betegség ágyba döntötte. Most érezte csak igazán az árvaságot, egyedüllétét, mikor lázasan, tehetetlenül feküdt az idegenben. De reménylett: egyedüli reménye a fiúban volt. Sokáig várt, de már nem birta; úgy betegen, remegő kézzel irt levelet, szomorút, siralmasat. Ebben a levélben figyelmeztette Tódort ígéreteire, meg hogy nem fél-e az Istentől, hogy ily szerencsétlenné tette, s még csak feléje se jön, rá se gondol, pedig most volna rá igazán szüksége. De hát hirt se hallott többet róla. El volt hagyatva; egyedül a jó öreg asszony könyörült siralmas helyzetén. A sok szenvedés után fölgyógyult betegségéből, aztán gyermekével átment lakni Budára, mert az orvos azt mondta, hogy ártalmára lehet a pesti levegő. Tisztességes, jóravaló öregeknél lakott, velők egy szobában. Ez a két jó öreg zöldségárulással kereste a mindennapit ; egy kis boltocskájuk volt, ott áruigattak. Itt éldegélt gyermekével az öregek között, kik hű gondozói voltak a két elhagyatottnak. Valahol közelben egy varró-intézetben kapott alkalmazást; szerették, nagyon ügyes kezei voltak. Már beletörődött sorsába; csak az a kegyetlen köhögés ne gyötörte volna. Már arra is gondolt, hogy haza megy. De a szégyene nem engedte; és csak várt jobb idők reményében. Igy élt örökös kétségben, tele csüggedésse', széttépett ábrándokkal, összezúzott semmivé lett reményekkel. Csak az édes, boldog mult emlékeivel gyógyítgatta sajogó szivét kesergő lelkét. II. Azóta négy, öt esztendő telt el. Még mindég ott lakott Budán a zöldséges néninél. Ősz volt. Hűvös, borongós ősz, a virágok elhervadtak, esak egy egy őszi rózsa nyílott még itt ott, meg a borostyány zöldéit; a fák, az árnyas bokrok zizegve hullatták sárgult leveleiket ; olyan fájdalmasan zörgött a haraszt, a szellő is úgy sirt, úgy zokogott. A madarak is elszálltak, üres a fészek. Az eget is szürke felhő takarja, nem ragyog a napsugár, szomorú az egész világ. Csöndes, őszi eső szitál, permetez. A jó Lipták néne komor arccal nézi zöldséges botjából a néma esőt. Jóságos arcán valami résztvevő fájdalom vonul végig, mintha sirna a lelke, mintha siratna valamit. Hitestársa meg zöldséget kötöz a sarokban, nagyokat hallgatnak, csak a szél nyikorgatja néha néha a nyitott ablakot. Az asszony az ajtó háta megett egy ládát nyitott fel s kutatni kezdett s onnan beszélt az urához : — Ugy sajnálom azt a szegény teremtési. Aligha éri meg a reggelt. Már a végit járja egészen. Lipták uram nem lévén szószátyár, hát csak egy mély köhintéssel hagyta helyben, hogy hallotta felesége szavait és sajnálkozik. A felesége meg tovább vitte a szól: — Fáj érte a szivem; pedig hát semmim sem ; én nem is hagyom magára ; cihelődjék fel kigyelmed aztán menjen el a doktorért! De hát van-e neki pénze ? — Pénze! ... de furcsa! Már hogyis volna, mikor vagy három hete nyomja az ágyat s nem dolgozhat semmit. De ha neki nincsen, van nekem. Kinek mi köze hozzá. Az enyim, a magamé. Két kezem keresménye. Neki adom. Az enyém. Azért hát ne dömmögjön kelmed. — Jól van no, hiszen semmit se szóltam — dörmögte az öreg Lipták higgadtan. Aztán elballagott orvosért. Sokáig jötl vissza, messze kellett mennie másik doktorért, mert az egyiket nem találta otthon. Még a felesége zsörtölődött is vele hogy oly soká jött: — De hát előbbre való kigyelmedmek a torka — monda az asszony boszankodva. Az orvos megjött. Alig tekintett arra a kiszenvedett, elcsenevészedett arcra — mely a felismerhetetlenségig lesoványodott — mindjárt látta, hogy már kevés az élet, hogy' már a halál ülhet csak rémes orgiát, a mely nem soká késik, rá tette már kezét, esak vár még, hogy megszorítsa ast a szegény szivet,