Esztergom és Vidéke, 1903

1903-04-11 / 30.szám

Lehangoltan válaszolt, szemei tűzben égtek— Igen! Megszorítottam kezét s távoztam, odasúgva neki — Biztosan várom! Annuska egész idő alatt szórakozott volt, vigabb, mint olőtte csak egy félórával is. JSTem figyelt a következő tanár ur szavaira, csak azon gondolkozott, hogy mi lehet amit vele közölni akarok. Én is nyugtalanul vártam. 11 óra volt, midőn a teremből kiléptem, hogy megnézzem nem jön-e ? Ott állt Annuska az ajtó előtt, ha bozott, be jöjjön-e, vagy ne. Amint az ajtót kinyitottam, összerezzent s szólt — Tanár ur úgy rám ijesztett! Nem tudom kifejezni, mily rosszul esett nekem e megszólítás, ez az idegenkedés. Karjába fűztem karom, ugy bocsájtottam előre. Elmosolyodott szegény. Kérdeztem emlékszik e még arra, midőn én tanuló voltam ? Mondtam neki: En ma is az vagyok még édes Annuskám, aki voltam a kerti házban. Letekintve a szőnyegre s kipirulva, felelt. — Még vissza emlékszik és nem haragszik érte reám. Azt hittem sohasem fog megbocsájtani. — Sohasem haragudtam, sőt Önnek kellene reám neheztelni, de bocsánat! — En sem haragudtam. Tehát rögtön megtudott bocsájtani ? — Igen, még akkor . . .! — Hanem miért hivatott ? folytatta vidoran — már rég itt vagyok s ez nem lenne szabad. Igaz! azt ne feledjük fiatalok vagyunk . . . Annuskám! csak egy az, a miért ide hivtam. Én ont szeretem, mint egykor; még jobban; ma már tudok komolyan gondolkozni. Tudna szeretni ? — Igen! — felelt Annuska mély érzéssel — ha ön is engem! — Tehát szeret s megosztja velem az életet. — Igen ! válaszolt hévvel s gondolkozni látszott — de szüleim nélkül semmit sem tehetek. Felkelt helyéről, távozni készült. Felálltam én is és kértem tovább. Annuskám ez kettőnk titka, de csak itt az intézetben. Örülök, hogy vágyam teljesülhet. Nem tartóztatom. Isten vele. Kezet szorítottunk s elment. Nem tudom leírni ezt a végtelen örömet aaely elfogta szivemet . . . -— О szeret! Képes velem megosztani az életét. Óh e szavak leljem mélyére hatottak . . . Tehát az myem ! . . . Fel s alájártam szobámban, de-oda néztem, de nem tudtam dolgozni. Elteltem Annuskával. Rövid idő után ;lsiettem az igazgatónőhöz bejelenteni, íogy távozni akarok uj állást elfoglalni. íalJgattam mindenről; távozásom )kát senki sem tudta. Ott hol egykor kiutasítottak, újra szikes fogadtatásban részesültem; a paradicsom, honnan kiutasítattam újra negnyilt számomra. Nekem adták Anmskát, megbocsájtottak. A fiatal menyasszony pedig egy na)on elbúcsúzott társnőitől s hátat forlitott az intézetnek. Ezzel a titok kiderült, mindenki előtt dlágos lett, hogy miért volt olyan szonoru, miért hagyta el az intézetet. Beeljesült az igazgatónő jóslása ; a sok kőiül egy mégis hálójába kerített s ez Annuska lett. Elvezettem hymen oltá•ához, és befejeztem tanításom. Szőllősy Géza. TÍZGAZDASÁG. Egy természeti kincs. Magyarország a szélsőségek, a legrit;ább ellentétek országa. Valóban, ez orzág oly gazdag még részben fölhasználLatlanul heverő természeti adomány oklan ; ez ország melyben az arany kalázok az arany ércekkel s a tokaji bor .ranyával hármas szövetséget kötnek* ÍZ ország egyúttal a legerőteljesebb yógyforások, a legüdítőbb asztali vizek irány földje, s dicsekszik oly keserűvizel, milyen különben az egész föld keekségén nem fordul elő. Kiválóan a Feenc József keserűforrás az mely az itolsó évtized óta az orvosi világ növekedő figyelmét magára vonta és immár mint sokat használt elsőrangú gyógyszer évenkint több millió palackban mind a két földgömb országaiba, mindenüvé, a hol a civilizáció előre nyomult — szétküldetik. E természeti kincs, mely a mérföldekre terjedő fönsikból, a melynek közepén a Ferenc Jézsef forrás kutjai léteznek — oly gazdagon merittetik : évezredeken át ismeretlenül és fölhasználatlanu! hevert. A budai hegység, melynek szőlőkkel borított déli lejtőjén — lassú hajlással a hatalmas Duna-tükör felé a Ferenc József forrás nagy természetes keserűvíz-medencéi fekszenek, már, a rámaiak idejében nem csak ismert, de szabályszerüleg telepesitve is volt ; azonban bár mennyit is fedeztek löl, épitettttek és alkottak a római légiók, a nagy kincs mellett, mellyet a budai féli fensik részben mocsaras rétege alatt rejtegetett, észrevétlenül és figyelmetlenül haladtak el. A hunnok és avarok itt ütöttték föl sátraikat, Mátyás király innen parancsolt egy fél világrésznek, a törökök itt tartózkodtak s mint egyetlen emléket az általuk fölállított budai hévfürdőket hagyták ránk, sőt még a szabadságharc is ötven év előtt pirosra festé itt a mezőket, a nélkül, hogy a földalatti kincs ismerve vagy pedig épen fölhasználva lett volna. Csak az utolsó néhány évtized haladásának köszönhető, hogy a Ferenc József forrás gyógyhatásos vize még a legtávolabbi vidéken lakó szenvedő emberiség számára is hozzáférhetővé tétetett. Néhány lustrum előtt még elhanyagolt, félig mocsáros föld, fölületén úszkáló natransókkal, a Ferenc József forrásnak iellemiő völgyteknője által ismeretes területe, ma jól van művelve s föléje a szétküldő igazgatóság a legtökéletesebben berendezett telepet állított, mely ép ugy a palackoknak közvetlenül magukból a torrásból történő megtöltése, valamint az Ízléses kiállításra és szétküldésre, saj <t vasút és szekér-berendezések által az újkor legszigorúbb követelményeinek megfelelhet. Ezen О felsége a magyar király után elnevezett forrás vegyi vizsgálatai az oldó és elvezető, könnyen emészthető s a viznek izét javító alkatrészeknek oly szerencsés összetételét mutatják (iooo gr.-ban 487 sulfat, 17 chlormagnesia és vasoxyd, 26 szénsavas natron és szénsav,) ugy hogy ezen, jelenleg a gyógykincsek értékes részeként elismert ásványvíz, virágzó világipar-ágat képez. Egyéb keserű-források vegyelemzéseivel való összehasonlítások a Ferenc József keserűvíz alkalmazásának sokszerű előnyeit azonnal felismerhetővé teszik, a melyből ezen kivül minden országbeli legkiválóbb orvosok teljesen egybehangzó Ítélete szerint, a kivánt hatás elérésére a többi keserűvizekből használt adagnak csak a felerésze szükségeltetik. A Ferenc József keserűvíz az utolsó húsz év legnagyobb kiállításain öt világrészben tiz aranyéremmel lett kitüntetve, legutóbb a hasonneraű vizek közül egyedül a Milleniumi Nagy Éremmel és Ő felségének ez alkalomból adományozott logmagasabb kitüntetésével tiszteltetett meg. Mily bajban szenvedő fordul az eredmény legnagyobb kilátásaival a Ferenc József keserűvíz természeti gyógyerejéhez ? Óriási tömege ez a dolgozó emberiségnek, akár szellemi vagy kézi munkával foglalkozzék, melynek visszás, reákényszeritett életmódja folytán akár az emésztésben, akár egyáltalán a legfontosabb szervekben érzett zavarok miatt panaszra van oka. De azon szegény gazdagok is, a kik az asztal örömeiből nagyon sokat élveztek, s ezért elhájasodással íenyégettetnek, mindig a biztos, bélürüléseket hatványozó Ferenc József keserűvuhez menekülnek. Ez esetekben elődeinknél részben növényi, részben műleges könnyebbítő szerek, s ezek közt nem ritkán igen költségesek voltak kéznél. E szerek gyakran valamelyes gonosz következménynyel, káros visszahatással voltak összekötve. A Ferenc József keserűvíz e szereket természetes, erőteljesen oldó ereje folytán oly zavaroknál, melyek vérbőség és emésztési hibák folytán jöttek létre, túlszárnyalta már. Mint normális adag elégséges egy boros pohár — 150 gramnyi vizzel, reggej Í zetben az első órára mentem. Az igazgatónő, ki igen erélyes, barátságos volt, szívesen fogadott, örömmel mutogatott meg mindent. Együtt sétálgattunk a folyosón, hol a növendékek gyülekeztek. Kedélyesen mondta többek között: — Ily fiatal embernek, mint tanár úr, öröme lehet tanítani ily sok szép leányt . . . Nem fél tőlük ? — mosolygott —. Vigyázzon, hogy a hálójuk ha ne kerítsék . . . Hamisak a leányok ! Hamisan nézett reám, megveregette vállam s kérdezte. — Nem fél ! ? — Nem! Az én szivem kő, mely jégrétegbe van burkolva, — válaszoltam nevetve. Alig végeztem mondani valóm, egy éltes, tisztán öltözött nő megrázta a csengetyüt. 8 óra volt. Az igazgatónő elkísért az osztályom ajtajáig, hol beszólt: — Jól viseljék magukat! A növendékek fogadtak, miután bemutattam magam, az anyakönyvet olvastam fel, már a végén jártam, de egy ismerős névre sem akadtam. Grondoltam — ez csupa idegen! — Amint tovább olvastam végre fennakadt szemem egy , néven Zombori Anna ! j Felállt ő is, mint a többi, de lesjij tötte szemét, amint reá néztem. Kölcsö, nös pirulás után kérdeztem : — Kegyed nem helybeli lakos? — Nem — válaszolt röviden — édes szüleim Vácon laknak! Tovább olvastam a névsort. Valahányszor feltekintettem, szemem akarat- j lanul is Annuskán akadt meg s mind-1 annyiszor elpirultunk. Féltem már fel- j 'nézni, hogy meglátnak a többiek s végre ; ! bekövetkezik az igazgatónő jóslása. — Ismét találkoztam vele! Hála Isjtennék! — sóhajtottam, midőn elhagy j tarn a termet. — Hát a sors is igy akarja! . . . Újra találkoztunk, mint tanítvány és tanító. Ő is oda vezéreltetett, ahová én; a végzet egy utat jelelt ki számunkra. Feléledt bennem a szerelem és ismét hevültem érte még szenvedélyesebben, mint egykor. Most még inkább hatott reám! Már elérte azt a kort, melyben megérti az okos szót. A tanórák alatt nem mert reám nézni, talán félt, hogy most boszút állok, megtorlóm a sértést, mely miatta ért engem. A padra szegezte tekintetét s ugy ült zavartan órákon keresrtül. О is félt, én is! Nem mertem felhívni csak nagy ritkán, mert tudtam, hogy zavarában elpirul s e hatás rajtam is meglátszik. Nem volt képes nálam ugy felelni; mint j másnál, bár tanult s erősen megvoltam győződve, hogy tud. Mint egy szent, oly türelemmel szenvedett, soha sem emelte panaszra ajkát. Nem irt szüleinek, hogy vigyék máshová, bár tehette volna, de szeretett. Társnői is látták, hogy az én óráim alatt nagyon levert, kedvetlen, vigasztalták s kérdezősködtek: — Miért oly hallgatag Annuska? Maga oly vig szokott lenni s a magyar órán nem szól senkihez. — Nem tudom mi az oka, de nagyon rosszul esik ezen az órán jelen lennem — válaszolt egyszerűen. — Talán szekálja a tanár ur ? — Oh dehogy! — védelmezett szegény. Nagyon szenvedett, belsejében a fájdalom mindinkább erősebb lett. Szép piros arca halványulni kezdett s általánosan komorrá vált. Ez feltűnt mindenkinek ! Én sem nézhettem tovább szenvedését, hisz én is szenvedtem vele, kínoztam őt is meg magamat is. Annuska nem mert szólni, én meg tartóztattam magam. Egyik órám alatt figyelemmel kisértem s annyira megsajnáltam, hogy lelkem adtam volna érte, látván szenvedni. Midőn távoztam, kihívtam a fo- ] lyosóra. j Lángoló arczczal jött utánam. Becsuk- 1 tam az osztály ajtaját és tova sétál- 1 tunk. Igézően nézett rám, amint be- ! szeltem: : — Annuska! reméllem nem harag- < szik, hogy igy szólítom. Legyen oly ; szíves és előadás után jöjjön a fogadóterembe. Igen lekötelezne, fontos be- \ szelni valóm van Annuskával. i A földre nézett szegény, hogy isme- i teltem — Eljön! ? i vid egy órát megnyújtottam, lett belől 2—3 óra is. Boldogabbak lettünk mindinkább bátrabbak, vigyázatianab bak. A mit mi észre nem vettünk, a másnak feltűnt s mi erre nem gondol tunk, jobban megfeledkeztünk róla. Szerettek, de feltűnt Annuska éde anyjának, hogy egy óra helyett két három órát tanítok, figyelmes kezdet lenni. Annuska mellett ültem a kerti ház ban s játszadoztunk. Midőn már felada tát elkészítette, virágot tépett neken s erről beszélgettünk. Ahogy oda nyoj ' totta, kissé pirulva elfordult s kérdezte — Mit szokott csinálni a virágokkal ha elhervadtak ? — Eldobom! — feleltem röviden. —: Ugy! — válaszolt — hát igy be csüli meg azt, a mit én magának adok Lássa én a magától kapott virágoka mind eltettem emlékbe. — En is édes Annuskám! Siettem helyreigazítani szavaim ! kivettem tárczámat, hol már egy pá] szál lepréselt virág volt megőrizve. Pi rulva nézte a virágszálakat s örvendv« támaszkodott reám. — Na még is jó ! — szólt vidoran és visszarakta a tárczámba, azután a zse bembe dugta. Amint ő előttem állt s kabátom iga zitotta. magamhoz szorítottam s észre vétlenül) hirtelen megcsókoltam. Ez voH az ebő lopott csók. Annuska olyan lett, mint a tűzláng s haragosan tekintett reám. Majdnen sirva mondta : — Mit tett ? ! Haragszom — s elf or dult tőlem. Hiába esdekeltem, nembocsájtott meg Számtalanszor hozzá léptem, de ö min dig elfordult tőlem, hidegen taszított ej magától. — Csak ne tettem volna! — sóhajtottam, de hiába. Nem akart meg bocsájtani. Az idő mult, távoznom kellett. Leverten köszöntem neki, mielőtl elhagytam. Amint kiléptem a sürün befuttatott házikóból, megijedtem s akaratlanul csúszott ki ajkamon e szó — jaj ! Annuska mamája látott, mindent látott! Nem mertem többé hozzájuk menni, féltem mamájától. Elvesztettem Annuskát, magamra vontam ő és édes anyja haragját. Leverten jártam-keltem, mint akit kiebrudalnak Nem mutatkoztam sehol, féltem, hogy mindenki tud erről. Annuskát hallottam, hogy édes anyja szigorúan megdorgálta és sokáig haragudott tettéért. Én megkaptam a fizetésem, de mást hivtak meg melléje, egy éltes urat! Nem láttam sokáig, ő sem járt ki barátnéihoz. Egy alkalommal véletlenül találkoztunk, amint a temetőbe ment ki nagyanyjának sírjához, ekkor is félre tekintett. Köszöntem neki, ő elfogadta, de nem nézett rám. Ez volt az utolsó eset, mikor láttam. Az az érzés, hogy egy lopott csók, melyért még csak haragudni sem érdemes, ugy megsértette őt. Elűzött kiüldözött a városból. Nem vártam meg, hogy elmúljék a két hó vakáció, hamarabb távoztam el a fővárosba tanulmányaim folytatni az egyetemen. * Ц8ок meteor hullott le a légkörből, sok szép virág nyilt s hullatta ,le szirmait, mig ismét találkoztunk. Én filozófus lettem a hosszú idő alatt s mint óraadó tanár tanítottam egy nőnevelő inézetben. Kivetkőztem régi szokásaimból s elhagyva az ábrándokkal dus ifjúkort, beléptem a tettekben gazdag férfikorba. Annuska is nagy leány lett meggondoltabb, ki egy bizonyos cél felé törekszik. Lelkileg, testileg szépen fejlődött, ugy hogy szabályos termetével, üde piros arcával, folyton nevető szemeivel és csábos szavaival sokaknak figyelmét magára vonta s nem kicsiben multa felül kortársait . . . Annuska egy női tökély volt szépséggel párosulva! A hoszú idő alatt talán meg is bocsájtott, vagy jobban megharagudott, de lehet, hogy el is feledt. Többször gondoltam reá, de hirt nem hallottam felőle, hogy ismét találkoztunk, csak a véletlen játéka volt. Nem emlékszem már a napra, de azt tudom, hogy szép idő volt, verőfényes