Esztergom és Vidéke, 1903

1903-03-29 / 26.szám

A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGA"-NAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETIEK HIVATALOS LAPJA. Megíeleijik Vasárnap és csütörtökön. •>u<b jiLOFIZETÉSI ÁRAK '. Egéee évr - - — — 12 kor. — fii. Fel évre ----- _ 6 kor. - fii. Negyed éyre — — — — 3 kor. — fii. Egye* ezáui ara: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Lap tulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők; Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szán). -JW Kéziratot nem adunk vissza. Vegyük meg a város fáját. Esztergom márc. 26. (Ö) Régente ugy volt, hogy mikor a város közhírré tétette, hogy a házak utáni ölfa a pénztárnál kiváltható és az erdőben kijelelhető, nem került bele három nap és a város fája mind, egy darabig el volt adva, sőt voltak olyanok is, kik a megállapított fa árára felülfizettek csak azért, hogy ők is részesüljenek abban az előnyben, melyben csupán a háziuraknak volt részük. Sajnos, hogy ez a régi jó szokás ma már megszűnt; és ezt sajnosnak mondjuk, mert ebből kifolyólag nemcsak a város házi pénztára, de maga az adózó közönség is szenved kárt. Hogy mi az oka ennek a sajnos körülménynek, ezt többféleképpen magyarázák. Az egyik azt mondja, hogy a multakban a faváltás alkalmával oljyan eljárásban volt részük az illető vevőknek, a melynél fogva tökéletesen elment Az „Esztergom és Vidéke" thíja.

1 Gondolsz e tc гащ ? Hogyha olykor búval, gonddal Telik-meg a szived, Hogyha elhagy kiről hitted, Hogy önzetlen hived ; Látod, hogy az ember éltet érdek vezeti, Áldozatát muló idő sorra, mint szedi; S meginogsz az élet viharán, Gondolsz-e te rám ? Hogyha olykor éjszakákon Elkerül az álom, Gondolatod kalandozva Jár szét a világon; Hallgatva a téli szél mint rázza abla[kod, Vad panaszát panaszolja, — félve hallgatod, Sötét éjben borús éjszakán, Gondolsz-e te rám ? Einczinger Ferenc. Vallomás. Részlet a »Tört remények«-böL Irta: HERCZEG SZERÉN. . . . Sokan kételkednek a tört szivek létezésében és boldogok ők, a kik nem tudnak hinni abban, hogy vannak gyógyíthatatlan sebei a szivnek, a melyek egyre fájnak, egyre sajognak, de be a kedvük attól, hogy csak egy hasáb fát is vegyenek a várostól. A másik az elszegényedést hozza fel okul arra, a minél fogva a város fája megmarad. A harmadik azt állítja, hogy sok ember foglalkozik: fakereskedéssel és az ebből szár-j mazó nagy verseny következtében a magánvállalkozók jórészt födözik a szükségletet és igy bármily hideg tél is legyen, a város fája csak nem akar elfogyni. Legyen bár mindannyi állitásnak igaza és még azt is konczedáljuk, hogy a szén is nagy hátrányára szolgál a városi fa értékesítésének, egyet azonban nem hallottunk, azt t. i. hogy a város fája rossz lett volna, vagy hogy a mennyiség nem ütötte volna meg a megállapított mértéket. Minden oldalról azt hangoztatják, hogy akár minőség, akár mennyiség tekintetéten legjobb a városi fa; s ha ez így van, úgy a közönségnek mindenképen érdekében áll, hogy faszükségletét a várostól szerezze be, mert hisz ezáltal kevesebb jut reá a pótadóból. nem hegednek soha . . . Azok, kik ugy gondolják, hogy a tört szivek csak i mesék, nem szenvedtek, azoknak életét nem dúlták fel féktelen szenvedélyek, j bűnös álmok és csalfa illusiók, a melyek i tova tűnnek, mérhetetlen bánatot hagyva j maguk után! Azok nem érezték azt a gyötrő fáj dalmát, a mely hatalmába keríti a törékeny emberi szivet, a mikor azon átvonul a szerelem az ő viharaival, amikor letarolva látja legszebb reményeit,

! széthúzva a szív minden sóvár vágyát ! ... Ok nem tudják mit tesz az, mi- j kor a szív megkivánja a maga jog át,

; mikor neki megtetszett valami nagyon,: mikor б megkivánt valamit erősen és! megakarja kapni azt minden áron. És ha az véletlenül olyan valami, a mi még sem lehet az övé, akkor készen van az a nagy tragédia; mely mindennapi ugyan, de mégis mindig vigasztalanul sebzi halálra a lelket ... A legtöbb esetben pedig csak azért elérhetetlen amiután vágyik, mert a forró, a balga sziv elég gyenge volt elárulni, hogy azt menynyire megkivánta, hogy. a nélkül menynyire oda az élete. Az egész tulajdonképen csekélység, talán nem is érdemes miatta egy könnyet ejteni, és

4 évezredek óta mégis csak ezen a csekélységen fordul a világ ! . . . ... És én, a ki magamban hordom egy elhibázott életnek minden sebét, vallom, hogy vannak tört szivek, mint a hogy vannak tört remények is . . . És én hiszem, hogy ez igy is volt és Most a város, a jórészt megmaradt famennyiséget az öreg téglaháznál rakatja ölbe. Ez 2 depórendszer : fuvardíjban .... 3000 kor. ölezési dijban ... 200 » tüzbiztositási dijban . 60 » összesen 3260 koronát emészt meg. Dehát megemészt ez többet, mert a fa ott marad a depóban s maholnap oda jut a város, hogy az egész évi termését összerakhatja a nélkül, hogy belőle hasznot látna. Pedig ez a körülmény nagy kárára lesz az adózó közönségnek, mert a költségvetésileg elő irányzott erdei jövedelemnek egész összegében be kellene folyni. Magán vállalkozó, avagy kereskedő, ha hozzá még egy kis pénzzel is rendelkezik, az megteheti hogy depóba rakja a fáját és vár jobb időkre, de a város, amelynek a költségvetésileg előirányzott jövedelmére még ugyanazon évben nagy szüksége van, ha az a depóban tartogatja a fáját, már akkor a jöveigy lesz mindig a mig tovább fog forogni ez a megfejthetetlen titkokkal telitett sárgolyó! Én már régen nyugodni fogok hatlábnyira lenn a fekete földben, én rám már örökös sötétség borul ! Hozzám már nem hat el sem bánat, sem fájdalom ; talán már be is süppedt a sir a mely magába zárja fáradt testemet, le is mosta már az idő vasfoga a feliratot, mely sirkövemen rég hazugsággá változott. De itt, tovább pezseg az élet, itt újból rügyeznek a fák, illatoznak a virágok! Itt egy uj generáció támad, a meghaltak nyomán ismét lesznek a kik sírnak és szenvednek, a kik bizonyítják, hogy küzdelmekkel van telve az élet és hogy annak nehézségeit elviselni annyit tesz, mint szeretni, szenvedni és le- j mondani. . . . Oh én tudom; évek múlva is lesznek hozzám hasonló boldogtalanok, a kik mosolyogva hordják szivükben az ő kálváriájukat, a melynél levezekelnék minden elkövetett és minden elkövetendő bűneit, mint a hogy teszem azt én. Késő éjjeken, mikor nem hallatszik más, mint szememnek remegése, órákon keresztül magára gondolok belebámulva a sötét semmiségbe, mig érzem, hogy gondolataimtól lángba borul az arcom, fölém kerekedik keservem és két kezembe hajtva fáradt fejemet zokogok keservesen. Ilyenkor feltűnik előttem két szép szemének szemrehányó tekintete és ennek a pillantásnak emléke okozza ereimnek lázát, agyamnak mámorát, szivemnek delméből hiányzik a fa ára s ebből kifolyólag, vagy azt kell tennie, hogy a be nem folyt jövedelem arányában be kell szüntetni a kiadásokat, avagy ha a kiadás el nem odázható, ugy marad a jövő év terhére eső deficzit, mely csak emelni fogja az amúgy is száz percentes pótadót. Hogy mai napság az adózó közönség ujabb pótadóra ébredjen, azt szinte lehetetlenségnek tartjuk, hiszen máris görnyedezik az adó súlya alatt. A közönség évi faszükségletét tekintve, a város fája oly csekély mennyiséget képez, hogy az felében, harmadában sem képviseli azt a menyiséget, a mennyire a közönségnek valósságai szüksége van. A nagyobb fogyasztók, mint a szeminárium, kórház, benczések háza tcwvábbá a vendéglősök, pékek stb. ha kellőleg ellátják magukat fával — a mire és amennyire tényleg szükségük van, ha a polgárság — a maga érdekében — a város gyötrelmét ... Ez okozza, hogy kerülöm az embereket és keresem a magányt, hogy zavartalanul magára gondolhassak. Oh mondja, hogy is mehetnék emelt fővel az emberek közé, mikor tudom, hogy elvesztettem magam alol az erkölcsi talajt, maga mondja és én érzem, hogyan is beszélhetnék közönyös dolgokról, mikor attól kell félnem, hogy elárul hangom remegése, hogyan is nézhetek valakire nyugodtan, mikor elárulna szemeimnek lázas tekintete ... Nekem nem kell a világ az б gyönyöreivel, nekem nem kellenek az emberek az б léha örömeikkel, csak maga engedné, hogy szerethessem én drága szerelmem ! Nekem nincsenek vágyaim, sem kívánságaim, sem szeszélyeim, nekem csak szeretettel telt szivem van és én megsemmisülök annak tüzében. A magára való emlékezéssel múlnak a percek, peregnek le a napok és én sajnálom, óh ha csak sejthetné milyen nagyon, hogy nem tudtam jobb maradni, vagy nem sikerült rosszabbá válnom. Az én érzelmeimen nem tud változtatni semmi, én azt sem tudom hol támadtak, mikor ejtettek hatalmukba, egyszerre csak — épen mikor maga azon fáradt, hogy megértesse velem — mennyire vége mindennek, mennyire nem is lehet kezdete soha semminek — éreztem, hogy megrezdül egy húr bennem és én megpróbáltam mosolyogni, habár már tudtam, hogy nélküle oda az életem; hogy