Esztergom és Vidéke, 1902
1902-02-23 / 16.szám
ESZTERGOM es A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. Me&l elc *?ní Vasárnap és csütörtökön, JÍLŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész érre — — — — 12 kor. fel érre— — — — --6 kor. .«egyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. ül. fii. fii. Felelős szerkesztő és kiadó : KEMPELEN FARKAS Laptulajdonosok : DrPROKOPP GYULA és társai. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések kfildeadő Széchenyi-tér, 330. szám. HU Kéziratot nem adunk vissza. »•«•Kitűnő helye van ott. Ősereje gyökerében megfeszíti, a köveket felemeli és . . . tönkreteszi a partot, a part az árvíz segélyével a hidat és a hid a befektetett tőkét. No de hát nekünk nem hidra van szükségünk, hanem rezgő nyárfákra, hogy annak idején, alkalom adtán költői pózba helyezve magunkat, daloljuk el azt a nótát: »Le hullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele.* Oh ezüstszínű levél, te kellesz nem a hid. S ha majd a híd az ár martalékjává fog válni, jön utána a hydra. Brr ! Még gondolni is erre, ott a tanácsban, hol a városnak közérdekeiről van, vagy lesz szó. De lesz ! De hát, de hát dictum factum, ha már igy kell lenni, hát miért kelljen máskép lenni. A minapában azt kérdezte tőlem egy atyafi: Tudja-e uram mi nagyobb úr a muszájnál ? 9 Nagyot néztem, gondolkoztam, azután hasztalan tépelődve a kérdés fölött, azt V. — Tél van, most csak szeretni fogunk, maga az ölembe ül, csókolózunk, nappal, éjjel is. Befüttetett minden szobába a báró, az egész kastély olyan lett az üvegházi növényektől, mint egy nagy téli kert. Jó, édes melegben pálmák és hatalmas kaktuszok komolykodtak, némelyiknek húsos levelén piros, égszínű virágok nyíltak. Megölelte az asszonyát. Néha, ha erőt vett rajta a szenvedély, fölkapta, megszorította, majd összetörte. A két nagy tenyerébe fogta Proserpina arcát. Nézte — sokáig — megcsókolta a vékony, összeszorított ajakát. — Meglásd, megcsókollak ugy, hogy 3CÍehalsz. — Meghalok, ezt nem fogom kiállani —• susogta Proserpina. Égett a szeme, I piros, lüktető, forró ajaka lángolt filom szürkés szine alól, mert egy kissé jicserepesedett. — A hajadat a nyakadba kell kontyba íötnöd. Inkább a fekete haj szép úgy, 3e mindegy, mégis ugy hordd. És fehér •uhákat. Ölelgette — egyszer megharapta, íogy a vére serkedt tőle. Az asszony nagy, forró szenvedélytől borzongott. Éjjel, fél álomba nyögte gyü•ödött párnái közé : — Meg fogok, meg kell halnom. így lem lehet élni. Végtelen ölelések és fullasztó csókok tehessen szert jó száraz porzóra. De hol? kérdik. Méltóztassanak betekinteni az j úgynevezett sötétkapu-aljba. Mily; pompás, nyári szeles időhöz való ; ideális állapot van ott. Hogy kavarog fel az a szűz parányi kőtörmejlék, mikor egy fogat robog végig I benne. i I S mi van azon csodálkozni való? Ott utat kellett javítani, még pedig rendesen kövezett — és csak kijaI vitásra való — kövezett utat. De I mert porzóra és ideális állapotra is szükség van, hát az úttest behintetett tíz centiméter magasságú homokkal. Szóval haladunk. Ha van sár, | miért ne lehetne por is egy időben? Les extremes se touchent. Érdekes jelenség az is kulturális j törekvéseinkben, hogy míg az al-| földi, avagy a kővel nem rendel- j kező némely felföldi és dunántúli j városok egymással versenyre kelten iparkodnak városaik uttestét a' lehető legkönnyebb közlekedésüvé és tisztává tenni, addig Esztergom-1 I • . M I i de látom, éjjel idejön, a te kopott rá- \ mádból néz reám. O, milyen szép, ó, j milyen tiszta és ezért is szeretem, bár, talán te nem is engeded ezt. . Fiatal volt és beteg kissé: a szerel- j mes és nagy szive égette és nem hagyta aludni. — Beteg, beteg — suttogták az apá- 1 cák. És — csakugyan — gyakran szédült, a szeme nagy lett és sötét karikából világított. I — Tenni kell, tenni fogok valamit — mondotta. Jó lenne megölni magam, de ezt nem lehet, nem szabad. Jó lenne, leg- ( jobb lenne: itt hagyni — egy reggel — ' a reverendát, és menni, messzire, Pro- ^ serpinával. Ez, ez lenne a legjobb, de 1 — istentelen és bűnös dolog. — Sétáljon, sokat sétálni — monda a j doktor. — Lelki baj, az idő gyógyítja. Nem lehet tudni, mi, a tisztelendő nem papnak való, ideges is — mondta a főnöknőnek. Jó volt, nagyon jót tett Hiacinthusnak a hűvösödő, de délután még langyos, , még édes levegő. A kalapját levette, az s erdőben szabad és jóleső gondolatai tá- . madtak. — Jó szeretni — kiáltotta és kitárta < karjait. j Bár ősz volt, de nem lehangoló. Az aranyos sárga, piros levelek életet, szint < adtak a különben egyszínű rengetegnek. ! ' — Jó szeretni! | Esztergom V. E lapnak t. olvasói azt fogják mondani: a fenti cim alatt megjelenő cikkek mindegyike ha nem több, de unalmas. Lehet, de azt nem fogják mondani, hogy tartalmatlan, mert nem az. Az unalmasságát is abban kell keresnem, hogy régi eszméket pendit meg újra, igazságokat állapit meg s keresi mind azt a szépet és jót, a mi a városra nagyon ráférne, ha komolyan akarnának vele foglalkozni. így tehát unalmassága dacára engedelmet kérek, hogy cikksorozatomat tovább folytathassam. Mielőtt tulajdonképpeni tárgyamra térnék, eltekintve a viziváros-uriutcai sárözöntől, ki kell jelentenem, hogy hála a város útintézőjének, gondoskodva lett immár arról is, hogy az embernek télen és a hasonforma időkben ne csak a sárról, hanem a porról is legyen kellőképpen mit irni. Gondoskodva lett arról, hogy az a skribler, a ki itatós papirt nem használ, könnyen k .Esztergom fis Vidéke" tárcája. Proserpina. Irta: LEANDER. IV. Szép, fekete, testheztapadó lovaglóruhákat csináltatott neki a báró. Bár vékony, bár kislányos volt, mégis, ó, milyen édes, ó, milyen szép, a mint hozzásimult, a mint ölelgette, csókolgatta szűzies idomait a sűrű szövet. — Szeress — súgta a báró az aszszenyának és megcsókolta a gyönge, fehér arcát. Proserpina összerezdült. — Utálatos — susogta. — Miért hozott el, mért vagyok a felesége, hogyan tehettem ? Nem szeretem, ez nem lehet szerelem. Rózsáshúsú, kövér amorettek susogták fülébe Hiacinthus nevét. Eszébe juttatták, ráemlékeztették, hogy milyen hatalmas a kopott, elhanyagolt reverendában, milyen kedves az ősz folt a beesett halántékán. Proserpina sóhajtotta remegő ajakkal : — Ez, talán ez volt az, a szerelem ? . . * — Bűnös vagyok, de szeretem — imádkozott ugyanekkor Hiacinthus kétségbeesetten a bizantinus Madonna előtt. — Nem tehetek róla, nem is akarom, ban ellenkező a divat. Mintha csak megirigyelte volna az alföldi városok egykori érdekességét és különlegességét, hogy négy ökör se húz ki egy üres szekeret, olyan kátyúk vannak benne. És mondhatom, hogy ezen állapotok elérése felé derekasan haladunk. Bocsánat hölgyeim ! Az sem megvetendő jelenség, hogy itt kell a nőnek ruháit kímélve, olyan tetszelgőn lépkedni, hogy sárba se essen és no . . . kénytelen kelletlen azokat az apró, szép és formás lábakat láttassák. Oh ! hogy a macska rúgjon meg pajkosságomért és vessen engem a Kolos hidhoz, hol megint van va-1 lami irni való. De hát tehetek én arról, hogy! a Kolos hid, a mely tudtommal a ' város tulajdona, veszélyben van. Veszélyben? Tessék megnézni! Omladozik a járda, de a kis Duna partszegélye is, mert a védpart kőj vei rakott részében vidáman tenyész a fehér és a rezgő nyárfa. * — Vártam rég. Csak hogy itt van — i mondta Proserpina. — Erre járok, sétálnom kell, sokat, az orvosok mondták. Szamarak ! Bajom van, mondják, pedig nincs. Kissé értelmetlenül, épen nem világosan beszélt. Nem is kellett, értették egymást. — Fogja meg a kezem. Szeressen — súgá Proserpina. Hiacinthus forrón, áradozva, nagyon gyorsan beszélt. — Szeretlek, :—i szabad pedig. Rossz j vagyok és te is i . . . Nem, te nem, I én Madonnám, é vagyok csak ... én sem, az orvos a szamár, ide küldött. Minek küldött ? De te jó vagy, én szeretlek. Proserpina lehunyta a szemét. Az ajkát csókra csücsöritette, átfogta és csókolta Hiacinthus fejét, forrón, makacsul suttogta; — Csókolj meg, csókolj meg ! •— Nem, nem szabad, nem is foglak. — Csókolj meg. — Nem szabad, nem érti ? Rossz a méltóságos asszony, Menjen. Menj, nem akarom, hogy rossz legyél. De szeretlek, azért mégis szeretlek. A szeme égett, Össze-vissza hadart, erővel — kissé durván — tépte le majáról az asszony vékony kezecskéit. Proserpina csak kevéssé tudott gondolkodni. Homlokát, kipirult arcát a hervadt, nedves fűre szorította. — Ez jó, ez szép, ez a szerelem.
