Esztergom és Vidéke, 1902

1902-12-24 / 101.szám

igoz. deczember 24. ESZTBRGOM és VIDÉKE karácsonyi melléklete, 3 Jt» ftekele baba. Gömbölyű Napoleon végrehajtó és családapa volt, de termete épen nem állott összhangzásban nevével, a mennyiben súlya az átlagos mértéknél számos kilóval kevesebbet nyomott. Napoleon űr stílya különben csak annyiban tartozik a történethez, hogy rajta is bizonyságul szolgáljon ez az igazság, a mely szerint a végrehajtói foglalkozás leginkább elsanyargatja a testet. Ellenben főtárgya a történetnek az, hogy Napoleon úr — a milyen kegyetlen volt feleivel szemben, épen oly nagy rajon gással csüngött egyetlen gyermekén, a kib Melindának kereszteltek születése után nyolcad napra. S noha sajátságosan hangzik, hogy egy végrehajtó szeretni is tud, a jelen esetben igy van a dolog. Es Napoleon úr annyira szerette Melindáját, hogy szóval ki sem fejezhető. Ez a szeretete pedig főleg abból állott, hogy tömérdek uj ruhát és cukrot vásárolt leányának, a ki a cukor miatt állandó gyomorrontásban szenvedett, s ez a körülmény rendkívüli sok orvosi beavatkozást szükségelt. Az uj ruha, a cukor és az orvosi beavatkozás természetesen sok pénzbe kerül, s bár JSTapoleon úr végrehajtásai saját anyagi állapotainak előmozdítására nem voltak eredménytelenek, mégis be kellett ismernie, hogy ö az ország legeladósodottabb végrehajtója. Ez elég kellemetlen dolog, de ő is azzal vigasztalta magát, mint mások, hogy egyezer él az ember, s ha meghalt, nem kell többé adósságot fizetni, illetve csinálni. De hát ki gondolna az adósságra karácsony szent ünnepén, mikor még a^ végrehajtottak, is csinálnak maguknak j e

£y jó napot; miért ne csinálna a végrehajtó Aztán a kis Melinda megírta már a Jézuskának, hogy hozzon neki karácsonyfát, a karácsonyfán sok katulyát, a mely mind tele legyen cukorral, datolyával, malagával; hogy hozzon neki egy bársony — meg egy selyem ruhát, egy pár fehér — egy pár fekete — egy pár sárga cipőt, egy tu- j cat selyem harisnyát, egy téli kabátot j és muffbt; hogy hozzon neki sok játé- j kot, főző edényt, képes könyvet, babaj kocsit, baba ágyat, paraszt babákat, j uri babákat, számszerint hatot, s min-j den babának legalább három ruhát, j Nem mintha hiányt szenvedett volna a felsorolt dolgokban, de karácsonyra kívánni szokás valamit, különösen ha teljesedik is a kívánság. Mindez azonban csak mellékes kívánság volt a legfőbb és leghatározottabb óhajtása egy francia babában, összpontosult. Egy nagy francia babában, a mely csupa selyembe, lakk cipőbe és tollas kalapba legyen öltöztetve, amely hangokat tud adni és szemét behunyja vagy kinyitja, s haja igazi hajból legyen, de barnából. Grömbölyü Napoleon úrnak nem kis gondot okozott ez a sok kívánság, s egy alkalommal, mikor a kis Melinda boldogan játszadozott tömérdek játéka között, csak úgy suttyomban megkérdezte : — Te bájos kis leányom — mert te -olyan bájos vagy, mint az angyal, de még talán annál is bajosabb, — nem volna elég, ha a Jézuska csak egy babát hozna, vagy kettőt no. — De papa, kiáltott az apró hölgy, nova gondolsz. Egy babát. Hiszen annyit minden favágó leányának is hoz. — Hát három elég lesz ugy-e, incselkedett vele az apja. — Nem, papa, tiltakozott Melinda, nem lesz elég. — Es ha nem hozna hatot ? kérdezt ^ Napoleon úr hunyorgatva, mi lenne akkor ? — Akkor meghalnék, szavalt a nyolcéves kisasszony, azt én nem élhetném túl. Nem papa, az borzasztó volna. — Jó, jó te bájos angyal, okos kis leány vagy te, majd megmondom a Jézuskának. — De francia babát is hozzon ám, végezte a bájos és okos angyal, aztán tovább játszott babáival, s mikor apja távozni készült, utána kiáltott. — Papa. én nagyon csodálkozom azon, hogy te nem tudod, hogy a Jézuska karácsonyfája csak mese a szegény gyerekek számára. — Oh te okos kis angyal, tört ki a boldog apából az elragadtatás, és csókjaival halmazta el a sápadt leánykát, a ki utóbbi kijelentése nyomán, korát bámulatosan meghaladó bölcs ábrázatot vágott, tömérdek ránccal és főidre szegzett szemmel. Karácsony e-téje végre is elérkezett, mert hiszen egyszer minden elérkezik. Nem mintha Melinda kisasszony türelmetlenkedett volna ; ellenkezőleg a bájos angyal hasonló korú gyermekeknél szokatlan nyugalommal és biztos hidegvérrel szaggatta le meglevő babáinak ruháit és egyéb eltéphető részeit. Hanem a szülők ! Ők minden este elmond ták, hogy ennyit és ennyit alszunk, aztán elérkezik a karácsonyest, a mikor a kis angyal oly kimondhatatlanul fog örülni a karácsonyfának és a játékoknak. Tehát elérkezett a karácsony est. Napoleon úrnak megelőzőleg egy végrehajtást kellett foganatosítania, de azért nem kell azt hinni, hogy Napoleon 4r szivét szomorúság töltötte el a kétségbeesés láttára. Oh nem. Napoleon úr hivatásának magaslatán állott, s ő oly nyugodt lélekkel ment haza vacsorázni, mintha a végrehajtott özvegy négy apró gyermekének ajándékozta volna ama játékok tized részét, a melyeket leányának vásárolt. S a vacsorát csak azért nem tudta nyugodtan megenni, mert az öröm, hogy a kis Melinda mily nagyon fog örülni, izgatottá tette. Vacsora után a cseléd egy trombitával jelt adott, s Napoleon úr oly izgatottan ugrott föl helyéről, hogy majdnem eldöntötte a bájos és okos angyalt, a ki tulajdonképen még csak a szempilláját sem mozdította a jeladásra. — Joj édesem, szólt a boldog apa, itt a Jézuska. Jőj drága angyalom és örülj. Itt a Jézuska. — Oh papa, felelt az angyal vásott képpel s főbiggyesztett & jakkal, hogy beszélhetsz ilyet. — Né>.d drágám, mutatta Napoleon úr a csillogó karácsonyfát, nézd drágám mennyi cukor, csokoládé, füge, aranydió, angyalhaj, ezüst csillag, selyem táska tele malagával, bársonykatulya... Nézd drágám, és örülj biztatta a boldog apa leányát, s közben ide oda ugrált, hogy kezével is megmutathassa az elősorolt gyönyörűségeket. De a kis hölgy nem igen ugrált örömében. Nézte-nézte a csillogó fát, majd megjegyezte, hogy egyik-másik dolog nincs jól fölakasztva, hogy némely ágon kevés az arany dió, hogy alulra nem kellett volna olyan dolgokat akasztani, amit nem lehet megenni. S végül kinyilvánította, hogy ő ilyet már hétszer látott, hanem hol vannak a babák. Napoleon úr, mint egy kengorú ugrott az asztal mellé, a hol letakarva lapultak az ajándékok, 3 egy pillanat alatt lerántotta a leplet, a mely erős rántás következtében néhány darab a földre hallott és eltörött. De hát ki törődnék most ilyen csekélységgel, mikor a drága angyal most is ugyanazzal a közönyös képpel fitymálta a játékok halmazát, mint előbb a csillogó fát. — Hol a francia baba ? kérdezte szinte nyersen és parancsoló hangon. — Itt van bájos angyalom, mondta Napoleon úr, és nehezen kiemelte a ki vánt tárgyat a többi közül, mert ez volt leginkább elrejtve, hogy a drága angyal kíváncsisága a lehető legmagasabb fokra emelkedjék. Itt van drágám a szép baba, és leánya kezébe nyomta az igazán nagyon szép és pazar fényűzés sei Öltöztetett bábut, a mely oly nagy volt, hogy a bájos angyal alig birta tartani. De nem is tartotta sokáig. Szüleire nézett, kik szivszorulva várták mosolyát, a francia baba okozta boldogságot. Várták, várták, várták, de a mosoly nem jelent meg a sápadt arcon, ellenben hallatszott egy nagy zuhanás, és a gyönyörű baba feje ezer darabban ugrott széjjel. — Ez nem barna, hanem szőke, zokogta bőgve és dühösen a bájos angyal, miközben ujjával a földhöz vágott babára mutatott. Napoleon úr a nem várt jelenetre feleségének könyező szemébe nézett szomorúan kétségbe esve, hogy hát szőke a baba és nem barna. Mintha mondani akarta volna : oh mi ostobák, hogy erről megfeledkeztünk. De a bájos és okos angyal ezt nem vette tekintetbe, hanem tovább bömbölt mindaddig mig meg nem ígérték neki, hogy holnap szereznek barna babát. Aztán lefeküdt és Napolebn éjfélig vádolta Önmagát, hogy miért volt ő ilyen ostoba. H. B. „Ssaaká leánya." A kis előszobában, halvány mécs világánál ül Petró Jézsef uram, a község érdemes birája. Már huszonhét éve, hogy jólétben szolgálja a községet, de még ; ilyen napja mint a mai, — hivatalos körében, — nem fordult elő. Minden ellene esküszik. A kisbíró lebetegszik, \ mindenhová ő neki kell futnia. Most i forspont kell. Majd a jegyző úr küldet érte. Meg a főtisztelendő küld a nyaI kára, hogy hozassa haza a fát az erdőI ről. A mult napokban az ily hivatalos [munkákat könnyen elvégzett; de ma, ' szörnyen haragszik az egész világra, ! mert fia egy gyüttmentért elhagyta ; házát. I — De megállj sehonnani kölyke, — ! fakadt ki az öreg, — majd adok én, te ! néked. Hát ez az én hosszú fáradságom !jutalma? Hiába beszéltem a fattyunak, ! nem hallgatott a szép szóra. Egészen I belebolondult abba a „senki leányába." ! De miért is vettem őt a házamba '? A J megszánakozás "vett rajtam erőt. Igaz, hogy hozzám jött könyörögni. Nem volt |neki sem édes apja, sem édes anyja, I korán elhaltak. Megszántam őt s ide I vettem. Az lett a köszönetem, hogy j fiam fejét elbolonditotta, elcsábította. I Aztán elhallgat. Hosszan maga elé j bámul s képzeletben látja maga előtt, jfia sápadt arcát: fülébe cseng annak ; esdeklő szava. j — Eues apám! Ne tegyen kelmed í tönkre ; engedje meg, hagy tegyem feleI ségemmé Julcsát. Ót szeretem egyedül; [ ő üdvöm, ő boldogságom, s mindenem. Engedje meg édes apám ? ! . . . még haló porában is fogom kelmédet áldani. — Soha 1 Soha! szólt az öreg; s egy szitkot morzsolt szét fogai között. — Ne tegye azt kigyelmed, ne tegye ! . . . Összekulcsolt kezekkel könyörgöm tegyen boldoggá. Csak egy szavába kerül, s én a legboldogabb ember leszek a föld kerekségén , . . — Esküszöm, hogy soha; kiáltott fel az öreg, amelyre a néma fal tompán felel vissza. A. képzelet egész rabjává teszi az öreget, elsimítja ráncos homlokát, hogy ne lássa maga előtt fia sápadt arcát. Hasztalan küzd az erős akarat, mert a vizió ismét felújul s maga előtt látja a remegő leányt. — Hát te . . . te, mit akarsz ? kiállt az öreg: s a láthatatlan lény csak vissza felel neki. — En ? Halvány a lány arca, ugy látja az öreg ; de büszkesége nem törik meg. Az ajtó halkan kinyilik a képzelt lény teljes valóságban lép be. Mintha valakit egy hirtelen meglepetés ér, ugy ugrik fel az öreg: s vadul kiállt a leányra — Te még elmersz jönni a házamba? Ha nem takarodol ki, korbácscsal verlek ki, mint az ebet. A leány térdre veti magát. — Feldúltad családi boldogságomat, elraboltad egyetlen fiamat. Te érted itt hagyott engemet. Takarodj mert . . . A leány sír. — Ez a köszönetem, hogy felvettelek az ut porából ? Te koldus ivadék ! — Egy szót; sikolt fel a leány, — csak egy szót ! — Hallgass! vág közbe az öreg. — Egy szavad sem igaz: hazudsz! A megszánakozás mégis erőt vesz az öregeD, s némán hallgatja a leányt. — Oazda uram nagyon téved ; ha azt hiszi, hogy én tettem tönkre családi boldogságát, ^elmedben ismertem fel jótevőmet, kelmédnek köszönhetek mindent. Mért hálálnám meg kigyelmednek rosszal jó indulatát. — Akkor mért jött hozzám a gyerek? Azt mondta, hogy . . . — Ne folytassa tovább kigyelmed; esdekel a leány. — Hát akkor ki hazudik ? En ? Vagy a fiam ? — Parancsoljon bármit kelmed: megteszem ; de kérdésére nem felelek, Isten engem úgy segélyjen. — Ne vedd ajkadra az Isten nevét, nem vagy arra méltó, hogy annak nevét emlegesd. A leány mint a tigris ugrik fel. E sérelmeket nem képes elviselni: vadul szól az öregnek: — Hazudik kelmed — ha azt mondja, hogy én hazudok. De eztán ajka lezárul s szemébe fájó könyek gyűlnek. Az öreg a kinos párbeszédnek véget vet; egy kézmozdulattal adja a leány tudtára, bogy elmehet. — Elmegyek, szólt a \ekny, de azt az egyet megbánja kelmed, hogy Pistát elkergette. A kitagadott gyerek elbujdosott . . . A korcsmák rabjává lett. Azelőtt ő volt a falu büszkesége, hogy édes apja elkergette lump, korhely lett belőle. Egész napokon keresztül mulat. Legrendesebb tanyáj alvégi csárda. Iszik, abba akarja fojtani bánatát. Az ital egészen megzavarja eszét; nem is! mer senkit. Egyetlen kérelmét megtagadta édes apja, amitől édes boldogsága fügött . . Azt az édes érzelmet fájó lemondássá kellett neki elszenvedni. De már ezt sem érzi! Vad kárhozat ragyog szemében, s önkívületi állapotában képe* volna az egész világot lerombolni. Nem is ér az ő élete egy hajító fát sem. Eljut az öreg bíróhoz a hir, hogy a fia a rossz útra tért. Lóhalálban fut a kisbiróhoz, egész önhatalommal adja ki a parancsot: hogy rögvest citálja haza azt a gézengúz kölyket mert igy, meg úgy lessz. Nem ér semmit a parancs kiadás : a kisbíró szavára nem hallgat Pista. Majd elmegy az a jó édes anya, — ki eddig is titkon sirt utánna, — talán hallgat az Ö szavára. Hasztalan könyörög az édes anya. Pista nem ismeri fel édes anyját, a bor egészen elvette az eszét. Sirva panaszkodik odahaza: fuldokló szavakkal vádolja az öreget, hogy miéri volt ily kegyetlen. Haragra gerjed az Öreg; pálcát ra gad kezébe, úgy megy fölkeresni fiát. Ott találja őt az ivó egyik sarkában, amint legjavában mulat két füstös ci gány keserves nótája mellett. Midőn a biró belépett, a hegedű panaszos nótája elhallgatott: de Pista, mintha mi sem történt volna, rekedt hangon csak tovább énekelt. Fellázadt az apai büszkeség s harsány hangon kiált fiára, — ha nem