Esztergom és Vidéke, 1902
1902-07-31 / 61.szám
ESZTERGOM es A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. ^Jegjelei^ik Vasárpap és csütörtökön. JLLÓFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — VI kor. — ül. fél évre— — — — — 6 kor. — fll. begyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 til. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : . Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetősek, nyiltterek és hirdetések Buda^utcza 485. szám. •f Kéziratot nem adunk vlaaza. t-4é~ A magyarosítás és a meggyanúsított főpap. Esztergom, július »9. Mig maga lesz a föld hátán, ép ugy, mint más nemzetnek, fenmaradhatásának egyik alapdogmája kell, hogy legyen a költő tenger mély igazságú röpigéje : nyelvében él a nemzet. A nyelv határait kiszélesíteni egyenlő az idegen nemzetiség faji beolvasztásával, melyben a nemzeti érzület mélyebb talajban verhet gyökeret. Innen van, hogy a nemzeti állameszme buzgó harcosai, nemzeti munkásságukban a hazában élő idegen ajkú nemzetiségek nyelvterületeinek meghódítását tartják legszebb, legnemesebb feladatuknak. Ezek közé tartozom én is. Csakhogy valamint él bennem az a tudat, hogy az én anyanyelvemtől, t. i. a magyartól nincs hatalom a ki megfosszon, azonképen áttudom érteni azt, hogy az a tót, az a német, az a horvát miért ragaszAz urfi. EDOUARD CADOL-tól. Hja bizony ! fájdalmas jelenetek folytak le ez alatt az egy hét alatt, és a legtöbb, amit a tisztelendőtől elérni lehetett, az volt, hogy türelemmel vár még egy esztendeig, ha adnak neki tízezer franknyi biztosítékot, amelyet azután megtartana kártalanítási összegképpen, ha az egy év leforgása alatt az úrfinak nem sikerülne lenyeletnie apja-urával a keserű pirulát. De honnan vegye azt a tízezer frankot ? És — ami a legrosszabb a dologban — az urfi azt gondolta, hogy a klubban, a bakkarán előteremtheti ezt az összeget. Szó sincs róla! Éppen az éjjel vesztett el becsületszóra ezerötszáz frankot. — Ha ezt 24 óra alatt meg nem fizetem, akkor, dada, meg vagyok becstelenitve: kigolyóznak. Láthatod hát, hogy el vagyok veszve; mert mindjárt letelik az a határidő is, melyet a tisztelendő kitűzött, hogy vagy átadom neki a kezességi összeget, vagy pedig törvényesítettem, a leányával való házasságomat mert ha nem, benyújtja a panaszát. A szegény fiu egészen elvesztette a fejét s annyira kétségbe volt esve, hogy arról beszélt, hogy valami végzetes tettre vetemedik. kodik oly szívósan anyanyelvéhez. És érdekes jelenségnek tartom azt is, hogy hazánkban az anyanyelvhez való ragaszkodás mellett, soha sincs kizárva a magyar nemzeti érzületnek fészek rakása a szívben. Ez az érdekes jelenség a kath. vallású idegen ajkú nemzetiségeknél található fel, a hol az idegen befolyás nem igen talál termőtalajra, mint teszem a luther vallású szászoknál és tótoknál, sőt ellenkezőleg, leghamarább meghódithatóbb a nyelvterület szempontjából, de nem erőszakkal. Minden ami erőszakos, az természetellenes, így az erőszakos magyarosítás is. És különösen erőszakosnak tartom, a magyarositásnak ama módját, a mely szerint a tót avagy német ajkú lakosság csak azért guny tárgya, mert nem tud magyarul, vagy mert ragaszkodik anyanyelvéhez, mint a hogy mi is ragaszkodunk a magunk anyanyelvéhez, a magyarhoz. És erőszakosnak tartom a magyarosítás módjának — Hallgass, te nyomorult gyermek ! monda Catherine zokogva. És gondolatokba mélyedve, számolgatni kezdett az ujjain sokáig. Egyszerre földerült az arca. — Feküdj le, pihenj, monda. Majd elvégzem én ezt a dolgot. Megkapod a tizezer frankot és esztendőre majd megpuhítjuk apádat, hogy belenyugodjék a dolgokba. A kártya-adósságot is kifizeted a kellő órában. Mondom, hogy magamra vállalom a dolgot, te kis szerencsétlen! — De hogyan teremted elő, dada I — Ahhoz semmi közöd. Hagyj nekem békét! S azzal Catherine asszony visszatért a gazda dolgozó-szobájába. Thomassin ur ismét a számadásainál ült* — Kérem ... kezdé Catherine asszony. — Nem érek rá. — Dehogy se, viszonzá a dada oly hangon, amely meglepte Thomassint. — Olyan sietős a dolog! No hát ki vele hamar. — Huszonhárom esztendeje vagyok a ténsur házában és kapok kosztot, kvártélyt, azonkívül pedig évi ötszáz frankom jár. Már pedig huszonháromszor ötszáz annyi mint tizenegyezerötszáz, ha jól tudom. — Jól tudja. Nos ? — Nos, hát szeretném a pénzt. — Minek ? — Az az én dolgom. Enyém az a pénz, vagy nem enyém ? És mivel a a ténsur gazdag ember, hát nem jöhe ama nemét is, hogy a templomot választja harctérül. A templom mint Isten háza, az a társalgó, amelyben én az én Istenemmel azon a nyelven társalgóm, a melylyel legjobban kitudom fejezni magamat, s leghívebben tudom vallásos érzületemet tolmácsolni. Es én részemről nagyon balgának tartom azt, ki a templom belső életében találja fel a magyarosítás eredményes működésének feltételét. Nem a templom az uraim, hanem a közélet és az iskola. Itt kell megragadnunk minden alkalmat, hogy okkal és móddal szerettessük meg, fogadtassuk és sajátíttassuk el az állam nyelvét, hogy majdan anyanyelvévé váljék idegen ajkú polgár társaink gyermekeinek. És ha itt siker koronázza fáradságunkat, a templom élete önként magyarrá válik és abban az ima, a fohász, a dal magyar nyelven száll az egek urához. Igaz, a munka időhöz van kötve, de azt gondolván nálunk, kik anynyit beszélünk a magyar nyelv terzavarba, ha azt mondom, hogy tessék kiadni! Thomassin nem tudott hova lenni álmélkodásában. Hiszen igaz, Catherine asszonynak dukál az a pénz, és meg is érdemelte, a kamatjaival együtt; de hát mire akarja forditani ? Thomassin aggódni kezdett, hogy valami ravasz ember be akarja csapni a jámbor asszonyt. Meg is mondta ezt neki, de Catherine rá se hederített, sőt leoldva a kötényét, odadobta neki, s egyszerűen » felmondott c. — Tessék kiadni béremet. Megyek. — Eh, kiáltott föl Thomassin mérgesen — maga liba ! Ki fogják fosztani! Nemfengedem. És azután hirtelen más hangba csapva át, szelidebben folytatta : — Nem, nem, lehetetlen, hogy maga engem a faképnél akarjon hagyni, hogy itthagyja ezt a házat, amely annyi esztendő óta a magáé volt. Nem, nem, hogy is volna szive itthagyni egy becsületes embert, aki magát tiszteli, kedveli mint barátnéját, legjobb barátnéját ? Lássa, Catherine, hiszen maga jóformán édesanyja az úrfinak . . . Igaz, várjon csak, tevé hozzá, a mellékajtót kinyitva. S kiszólt rajta : — Andre! André! Gyere csak, hamar ! . . . Meglássuk, meri-e neki is azt mondani, hogy elmegy 1 — Hallgasson! hallgasson! kiáltott föl az öreg dajka. — Az Isten szerelméért, ne szóljon neki! i jedésének érdekében, az ellentállás örök időköz volna úgy, ha valaki anyanyelvünktől megfosztani törekedne, vagy megtiltaná azt, hogy zengzetes, magyar nyelven dicsérhessük az Urat. Tessék magunkat ez állapotba beleképzelni. De nem folytatom tovább. Én véremet adván anyanyelvemért, de vért nem kívánok érte, mert megboszulná magát, hanem igenis lassú, erjesztő munkásságot a közéletben az iskolában. Az iskolára nézve tételes törvényeink vannak, melyek feltétlenül betartandók, a közéletben pedig jobban szét kell tekintenünk és tapasztalatokat gyűjteni teszem a német nyelvnek hazánkban való hatalmas terjedéséről, kedvelt használatáról, azután pedig testvéri egyetértést kell keresnünk a magyar nyelv gyakorlati használatának fokozásában és semmi esetre sem meggyanúsítani olyan embert, ki mint törzsgyökeres magyar származású zalai ember azon a polcon, amelyre az isteni gondviselés veAndré helyett azonban az inas lépett be, azt mondván, hogy ott lenn valami angol ember várakozik, aki Thomassin úrral vagy a fiával kíván beszélni. Az inas meg is nevezte az angolt. — A tisztelendő ! — kiáltott föl Thomassin. — Szaladok I S csak ugy rohant lefelé a lépcsőn, hogy ne várakoztassa a derék férfiul, akinél az ő fia két esztendeig lakott. Catherine elfehéredett. Mi fog most történni ? Jelen akart lenni a találkozáson, hogy szükség esetén közbeléphessen. S utána ment a gazdának. De nem csupán őt ijesztette meg Misi Mary apjának a jelenléte. André szintén meglátta volt a szobája ablakából. — El vagyok veszve 1 mondogatá magában. S végképp elvesztve fejét, őrjöngve rohant le a lépcsőn, nem is tudva, hogy mit fog mondani vagy tenni. Belépett a dolgozó-szobába . . . Senki! . . . Káprázat fogta el ... A revolver az asztalon — a sok bankjegy a nyitott fiókban megszédítette. Kettős kísértés szállta meg s tette kábulttá ... Melyikhez nyúljon ? . . . A Miss Mari emléke győzött . . . Kinyújtotta kezét, fölkapott egy bankjegy-csomót, s a belső zsebébe gyűrte . . . — Hova megy ? kérdé tőle Catherine, ki épp abban a pillanatban jött vissza; amint ő kiosont. —- Isten velünk ! kiáltá André és elszaladt. h .Esztergom t Viie' tárcája. !
