Esztergom és Vidéke, 1901
1901-03-03 / 18.szám
ESZTERGOM és VIDÉKI AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: • MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hova a kéziratok, előfizetések, nyütterek és hirdetések köldendök) ELŐFIZETÉSI ARAK: : ' Egész évre — — - — 12 ker. - fli. La P t«iajdono 8 kiadókért $zéctyenyi~tér, 330. szám. Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. . 1 •wrtto. ECTM4ira: 7 4118kOT DR- PROKOPP GYULA. *«-~u. — --».......,<H Választások előtt. Esztergom, március i. Az idei esztendőben az esztergomi választási gurmandok valósággal dúskálódhatnak a kövér, ritka falatokban. Városi képviselők választása, országos képviselőválasztás, megyei tisztujitás és amely legközelebb esik : városi részleges tisztujitás, mely — esetleg tiz állás kerülvén betöltés alá — szintén kiváló fontossággal bir. S a szokásos szimptomák már mutatkoznak is. Bizonyos városi képviselő urak magasabban hordják a fejüket s dagad az önérzetük; bizonyos urak köszöntése sokkal figyelmesebb és mélyebb. A nap I minden órájában találkozunk ugyan-• azokkal az alakokkal, amint megmegállanak egy ház előtt s bemennek abba, öt-tíz perc múlva a harmadikba, a negyedikbe; s szinte hallani véljük a jól ismert nótát, amint az illető dúdol ásszá az ablak alatt : pénztárosra) Van-e benne ellenőrre ) szavazó?, árvagyámra) » stb. Ez a házalás, ez a kilincselés, amely nélkül ma talán Széli Kálmánt se választanák meg nálunk kataszteri nyilvántartónak, a rengeteg képviselőtestületet tekintve, nemcsak kimerítő fizikai munka, de aki egyszer végigcsinálta, nem feledi: mily erkölcsi hatású, az önérzetre mily lehangoló s mily tapasztalatokat szerez az illető az adott szó szentségéről, mily bosszantó leereszkedést kell tűrnie olyanok részéről, akik felett minden tekintetben magassabban áll. Es kénytelen megtenni —• a kenyérért s idők jártával meg-megísmételni, hogy a kenyérre vaj is kerüljön. Amiért ma fölszólalunk s felszólalásunkkal éppen magához a képviselőtestülethez fordulunk : ép e ! vesszőfutás kérdése az. Mert csak a képviselőtestületen múlik az, hogy továbbra is fennmaradjon-e az; a szegény jelölt — a legönérzetesebb is — kénytelen lévén megalkudni a helyi viszonyokkal és körülményekkel. Akik legjobban megvárják a Kratzfuszolást, tudjuk nagyon jól: nem az intelligens elemek, hanem azok, akik a testület tagjai közül kevésbbé képesek a pályázók értékét mérlegelni, felbecsülni s nem is iparkodnak maguknak e részben kellő információt szerezni. Ezek azután indulnak a szerint, amint a vokskereső ékesebben tudott beszélni, hízelegni nekik, indulnak valamely kiadott jelszó, avagy a sógorkoma berekomendátása után. A képviselőtestület ez a része azonban kisebbségben van, bár kétségtelen, hogy a sógor-koma rekomendációk a nagyobb részre is rendesen befolyással vannak. Ebből a nagyobb részből azonban megint a kisebbség az, aki igazán ismeri a jelölteket. Kvalitását, kondüit-lisztáját, vagy ha nem ismeri eléggé az illetőket, mint lelkiismeretes képviselő, fáradságot vesz magának illetékes helyeken és egyéneknél áttekintést szerezni a pályázók csoportja felett. Igy vannak azután meglepetések, buknak el a hivatottak s az érdemesebbek s előfordul például, hogy kipróbált házi erőkkel szemben nagy többséggel megválasztanak oly idegent, akiről pár hét alatt kiderül, hogy egyáltalán képtelen megfelelni az állásának, | Mindenekelőtt tehát azért fordulunk a lelkiismeretes képviselőkhez, hogy mielőtt nem szereztek adatokat valamennyi pályázóról, ne tegyenek ígéretet senki emberfiának, se | a jelölt akármily közeleső protekí torának, mert ép lelkiismeretes, becsületes emberek lévén, ők nem tekintik a parolát pusztán arra való aktusnak, hogy a kérelmezőt lerázzák a nyakukról, azután szavaznak másikra. Mindég teljes bizalommal lehntnek például a tanács jelöltjének személye iránt, mert a tanács legjobban ismeri embereit s a legnagyobb lelkiismeretességgel állapodik meg annak személyében, akit a maga részéről a legalkalmasabbnak tart. Ha igy járnak el, lehetetlen választások, outsider-győzelmek nem fordulhatnak elő és ami szintén nem tására lángba borult az areom, hevesebben vert a szivem . . . Hallom, hallom, mint beszélnek a szerelemről, dicsőitik, magasztalják, vannak, kik gáncsolják, a sárba rántják, mint a hogy mindig akadnak szentségtörők, kik meggyalázzák azt, a mi szent. Es én félve, restelkedve kérdem, hát miért, hogy én ezt az érzést soha nem ismertem ?! Pedig erről dalolnak a madárkák, ennek dicső voltát hirdetik a költők. A szerelem kedvéért virulnak a fák és a szerelmesek boldogságáról suttog a szellő . . . Néha elakarora hitetni magammal, hogy nincs okom kétségbeesni, végre is nem létezik abszolút boldogság, de azután ismét látok szánó arcokat, ismét elfog a kétség és elviselhetetlenné válik az a gondolat, hogy ma még sajnálnak, de rövid idő múlva majd nevetnek felettem - . . És igy mulanak a napok, félek a megőszüléstől és közel vagyok a megőrüléshez. — Este ha lefekszem, álmatlanul hánykolódom a könnytől nedves párnámon, ismét fülembe cseng asszonyok tanácsa : >Ha szerelem nélkül is, de férjhez kell mennem, sietnem kell, el kell magam vétetni valakivel.< És azzal a tudattal alszom el, hogy igazuk van, nekem sietnem kell már nagyon. Bűnösek a gondolataim ! Legújabban kitartással, figyelemmel tűnődöm, vájjon Hz .Eszteroom és Vidéke" tárcája Tört remények. Tüda-dalok. /. Lüktet a vérem, reszket az ajkam ; Mennyire vágylak, látod-e rajtam t Tűzben a lelkem, tűzben a testem, Perzselő szemmel ajkadat esdem . . . Benned is lázong mindenik ideg, Kéjbe 1 vonaglik, tombol a szíved . . . Tűzben a testünk, tűzben a lelkünk, Nem szabad egymást mégse szeretnünk II. Köszönünk az utcán, S köszönésünk néma, Vagy a fogunk között Suttogunk is néha . . . Lomhán, kedvetlenül Emelek kalapot; S alig érthetően Mondasz egy >jő napot* . . . Csodálkozik mégis Az utcának népe, Mért nézünk oly mélyen Egymásnak szemébe? . . . Szilveszter. Ily langy tavaszi estéken, mikor mindenki örül az életnek, kék az ég és mosolygók az emberek, én nem tudok Örülni . . . Vigasztalan sötétnek látom a jövőt mint amennyire rideg és kietlen a jelen ! Magamra vagyok hagyatva és megszáll egy vágy, nem tudom magamba fojtani mindazt a szomorú lélekölő gondolatot amely nekem elviselhetetlenné teszi az életet és irok neked, kit szeretek az én beteg lelkem minden jobb érzésével. Lehet, hogy majd ha elmúlik ez a halálos szomorúság, sajnálni fogom, hogy feltártam előtted lelkemnek egész gyarlóságát, de most vigaszra van szükségem és én megirom neked az én gyötrődésemnek, az én kínszenvedésemnek egész történetét, mert már nem tudok magamon uralkodni . . . Tulajdonképen nem tudom, hol kezdjem, mit mondjak, hogy ne tarts még rosszabbnak, mint amilyen vagyok és ne ítélj el még szigorúbban, mint amennyire megérdemlem, hogy elitélj. Nem fogok semmit sem elhallgatni előtted és ha nagyon romlottnak találsz, legyen mentségem, hogy belátom hibáimat és vezeklek értük forró könnyek álmatlan éjjelek között. Én belátom bűnömet és sajnálom, oh, de milyen nagyon, hogy nem tudok azon felülemelkedni ! . . Az én bánatomban nem osztozott senki még soha, engem soha senki nem vigasztalt, soha nem iparkodott enyhíteni senki az én életem keserűségein. Talán csak azért vagyok oly levert, talán csak azért nem tudok és nem tudtam soha örülni az életnek. Eddig nem tartottam számon, hogy fejem felett gyorsan egymásután suhannak el az évek és most néhány elejtett szó észrevétette velem, hogy igaz : én már túl vagyok az élet tavaszán. Körülöttem minden az elmúlást hirdeti és én kezdem érezni az ősz hervasztó leheletét. Még fiatal vagyok, de már az >idősebbekc közé tartozom, arcom még rózsás, de homlokomon már ott ólálkodnak vékony, alig észrevehető ráncok, szemem még fényes fekete, de már igen gyakran fátyolozott. Ismerőseim, ha foglalkoznak velem, ha valaki rám néz, ha valakivel beszélek, ugy érzem : mindenkinek tekintete kérdi, vájjon hány éves vagyok. Ugy érzem, mindenki csak arra gondol, ugyan már mikor is megyek férjhez ? Ez a tudat gyötör folyton, nem tudok senkivel fesztelenül beszélni, nem tudok senkinek szemébe nézni és nem tudom tulajdonképen miért is, de boldogtalan vagyok nagyon. Ugy érzem, valamit elmulasztottam, valamit, a mi pótolhatatlan! En nem éreztem soha a szerelem édes bús varázsát, soha nem töltöttem senkinek társaságában feledhetetlenül gyönyőrteljes perceket, soha nem volt senki, kinek lá-
