Esztergom és Vidéke, 1901

1901-12-15 / 100.szám

Esztergom, 1901. • XXIII. évfolyam. 100. szám. Vasárnap, deczember 15. ESZTERGOM és VIDÉKI A „VÁKMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ ESZTERGOM VIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtököt!. Felelős szerfcesztő és kudó , Szerkesztőség és kiadóhivatal: p-őnzeXiRA*: KEMPELEN FARKAS- (ho»a a kíziratot, elöllietésík, nyiltterot és hirdetések káldeadük IMnin.- - - - 12k»r--JJ. Laptulajdonosok: S*écl}eityi-tér, 3SO. szám. %£Ti^ ~ - " - ~ - _ t k£ - m. Dr. PROKOPP GYULA és társai. Egye. lián ira: 14 11. "*•' «

4

«"»>« «••» «•"•• vi..««. (

«„Viszik a telekkönyvet.*)" Esztergom dec, 14. E címen jelent meg lapunk legutóbbi számában egy tudósítás, mely ismertette azt a mozgalmat, melyet a városi kör a túlsó járási telekkönyvek elvitelének megakadályozása ügyében indított. Valóban sajnos, hogy mig más, hason rangú városok az iránt indítanak mozgalmakat, hogy mit kapjanak még, addig mi, a meglévők megtartásáért harcolunk. Ha mintegy harminc évre visszatekintünk, látni fogjuk, hogy Esztergom kapni, mit sem kapott. Innét csak visznek. De kiben keresendő ennek oka ; másokban, avagy mimagunkban ? Mindkettőben ! Esztergom egy számkivetett mostoha, mely hagyományos, dicső múltján tengődik. *) Készséggel adtunk a jelen soroknak lapunkban helyet, mint a melyek a legaktuálisabb kérdéssel foglalkoznak, és kérjük mindazokat, akik e kérdés iránt érdeklődnek, azzal foglalkoznak, hogy akár pro, akár kontra soraikkal lapunkat felkeresni szíveskedjenek. De, szakítsunk a harmadszázados múlttal, ébredjünk fel, lépjünk a tettek mezejére. Minden mód és eszközzel szólítsuk a város érdekében harcba azokat a faktorokat, kiket a törvény, a királyi kegy, a hagyomány, a nép bizalma stb. fűz e város érdekéhez, mert elvégre, Esztergomnak is van vele született joga, melyet megvédelmezni, amazok feladata. Ismétlem: e város érdekében, mert tévednek azok, kik a decentralizálásnak hivei, mert valamint az emberi testnek életerőt a sziv, úgy Esztergom vármegyének jövőt, első sorban is székhelyének felvirágozása biztosithat csak. Esztergom felvirágzása, erősbbödése lehet csak az általános közös jelszó, mert egy életerős központ fejlődésének hullámai rakhatják csak le alapjait a vidék mozgalmas életének. Mindnyájan görnyedünk e város terheinek már már elviselhetlen súlya alatt, s ha most elképzeljük, hogy az általános teherviselés lehetőségének forrásai megapasztatnak, más irányba tereltetnek, be fog következni a pesszimisták jóslása, hogy Esztergom nagyközséggé fog átal kulni, mi ha megtörténik, kérdem már most, mi fog inkább megyénk integritásának védbástyájául szolgálni, egy életerős terjeszkedni vágyó központ, avagy a decentrumok ? A kérdésre a felelet, önmagától jön. A városi kör mozgalma kétségtelenül szükséges volt és üdvös, azonban nem olyan szabású, melylyet a kérdés felette fontos és sürgős volta megkíván, és nemcsak szükségessé, de kötelességünkké is tesz. A városi kör megindította a mozgalmat, melyet most már célhoz vinni, a város és megye egyetemének karöltve járó feladata. Vegye fel a megye a túlsó járási székhely Párkányba leendő áthelyezésének, és a város, a járásbiróság Esztergomba leendő áthelyezésének elejtett fonalát. Lehet, hogy a felette sürgős munka sikerét látszólagos érdekellentétek fogják késleltetni, de azok csak látszólagosak lesznek, |mert a célnak egynek kell lenni. Kérelmezzék, első sorban is Esztergom város képviselői, egy rendkívüli közgyűlés egybehivását, melynek feladata lesz a kérdéssel ko! molyan foglalkozni. | Menjen egy monstre küldöttség I az igazság- és belügyi miniszterhez, melyben az érdekcsoportok minden fajtája képviselve legyen, és ne csak szóval adják elő jogos panaszainkat és kérelmeinket, hanem t / - . egy memorandum alakjában is, melyet a társadalom mindazon számottevő tagjai írjanak alá, kik a Ivaros érdekét szivükön hordják. I Ne késlekedjünk, mert minden ^elmúló nap »a késedelem káros következményeivel boszulhatja meg magát. Tegyünk s legyünk egyszer kitartók ! Aliquis. Az .Esztergom és Vidéke" tárcája. J{cm ismerlek. Nem ismerlek én már téged, Eltemettem az emléked . . . Nem is tudom, dehogy tudom, Miért kellett lemondanom. Nem ismerlek én már téged; Ugy-e nem fáj ez már néked? Ugy-e nem fáj? Mért is fájna, Majd elfeledsz nem sokára. Nem ismerlek. Minek is már, Hogyha egyszer elsirattál; Elsirattál, mint emléket, Bár szerettél s én is téged. Minek is ezt elmondani, Miért kellett lemondani. , . . Mondjunk le hát mind a ketten. Nem ismerlek, te se engem. Fehér. Válás előtt. Irta: FÜLÖP ZSIGMOND. Már a keztyűjét gombolta s indult is az ajtó felé. De az utolsó pillanatban valami nehéz érzés szállta meg lelkét, megállt, mintha láthatatlan markos kezek tartották volna vissza helyében. Körülnézett. A kis szoba a maga kongó ürességében még mindig erős illúziót keltett, csupasz falai, melyekről a leheletszerű selyemfüggönyök lekerültek a — málhák közé, mintha szomorúan meredtek volna a kis szőke asszony felé, szomorúan, üresen és árván. A kis asszony szive hevesen dobogott. Szeretett volna már rég künn lenni a szobából, melynek levegője, úgy érezte, mintha fojtogatná s csupasz meredő falai, mint a bús koporsó födele, Össze akarnak felette zárulni, — de nem tudott. Valami úgy marasztotta. Es lelkében egy pillanatra felébredt minden. Minden, a minek egyedüli tanúi e falak vol tak s minek szétfoszlott édes álmait mint néma titkot elrejtették magokba. Végre erőt vett magán. Utolsó pillantását végig vetette a néma szobán, egy mély sóhaj, egy pár könnycsepp, azután ment kifelé. Az ajtóból azonban visszalépett. A >volt« férje várt ott, egy szép magas férfi, bús arccal, mély tekintetű sötét szemekkel. Az asszonyka kissé megrezzent s általában igen kellemetlenül érintette az egész dolog. A férfi csendes hangon nyugtatta meg. — Bocsánat, nem akartam zavarni, — de bátorságot vettem magamnak, hogy ez utolsó pillanatban, mikor megválik végleg tőlem, őszinte istenhozzádot mondjak. A kis szőke asszony arcán gyönge pír futott át, a mely bizony mutatója volt a haragnak, mely a kellemetlen találkozáskor támadt lelkében. — Nem illik olyan emberekhez, mint mi vagyunk, a haragtartás, hagyjuk ezt J azoknak, kiknek lelkében a gyűlölet lánl gol. Hiszen maga vallja, hogy nem gyü| Iölt meg s talán egy pár év után, nehéz küzdelmek árán, de egymáshoz tudtunk volna törődni. Az, hogy ezt megpróbálni nem tudta, legfeljebb csak előse| gitette, de semmi esetre sem döntötte el a mi válásunkat. Két ember, kiknek mindegyike különböző temperamentumI mai bir, istenem, miért is kínlódjék egy| más mellett ? Minek kínlódnék egymás mellett egy hosszú életen keresztül, mi| kor minden gondolatban, minden szóban 'ellentétet talál az ész! — A legbölcsebb igazság egyúttal szabadulás is a bilin' esek közül. Ön akarta, hogy igy legyen, j A férfi elhallgatott. Látszott rajta, hogy gondolatát keresi és szedi össze ' s hogy az elmondottak csak épen bevezetés akart lenni a következőkhöz. A szünet alatt aztán az asszony szólalt meg. — Mondja, meddig akar tartóztatni ? — Csak pár percig még. Végre is nem válhatunk meg egymástól egyetlen szó nélkül épen akkor, midőn az utolsó találkozásunkkal örökre szétvágjuk egymás között az összefüggő kapcsot. — Nos hát, én kérem, hogy legyen I szives rövidre foglalni a mondókáját. A férfi elmosolyodott. — Ugy látszik, — szólt — untatja a dolog. Különben elhiszem. Szabadsága édes érzetében igen banális lehet az én beszédem. De meg kell hallgatnia. Mert mi még tartozunk egymásnak valamivel. A kis asszony hirtelen felkapta fejét. — Ugyan mivel ? — Meg fogja tudni azonnal. Az asszony dacosan fordult el a férfitől s szinte hevülve mondta: — Mi már leszámoltunk egymással. — Azt hiszi ? — kérdezte a férfi. — Ám higyje. Rögtön be fogja látni, hogy másképen áll a dolog. Csak egy kis nyugalmat kérek. — Mikor a napokban megkaptam levelét, melyben szertartásos hidegséggel, de szép nyugodt hangon arról értesített, hogy a biróság dSntő Ítélete folytán elhagyja házamat végleg, megvallom, egy kissé megdöbbentem. Mert igaz ugyan, hogy nyolc hó óta úgy élt itt, elkülönített lakosztályban nálam, mint egy idegen s még a szomszédság közelsége sem fűzte már hozzám, mert igen ügyesen tudta megválasztani a helyet és időt, hogy velem ne találkozhassak ; ha elvétve össze is hozta volna a véletlen velem, igyekezett már messziről elkerülni. Az asszony idegesen harapott ajkába, a mi elég érthetően tudatta, hogy a beszéd egy cseppet sem kellemes neki. A férfi észre is vette ezt. — Bocsásson meg — folytatta — ha