Esztergom és Vidéke, 1901
1901-12-01 / 96.szám
ESZTERGOM és ÍME A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. JJefiJelCHlk Vasárpap és csütörtökön, j szerkesztő és kiadó; Szerkesztőség és kiadóhivatal: JÍLÓFIZETÉ^I ÁRAK ; KEMPELEN FARKAS- (hoíaakÖElrato3t,előn28tések,nyiItterek és hirdetések fcfllúendök BW«évr„- - - - » kor. — 01. Laptulajdonosok: SzécljeQyl-tér, 330. sxáir). ™ S & = Sí: Dr. PROKOPP GYULA és társai. K Egye. .iám ára: 14 01. ~*" •"•"*•»< ••» •«««* «••»»• >*• A sajtó lojalitása. Os idők óta imponál a művelt Európának egy nagy erényünk : a föltétlen hódolat azzal a fölkent alakkal szemben, aki homlokán Szent István koronáját viseli. S ez a hódolatunk mély tisztelet alakjában szűrődik le azokra a magas személyiségekre, akiket a szent korona viselőjéhöz vérségi, avagy üde rokonsági kapcsok fűznek. Csak látni kell a népet, amikor kivételes alkalma nyílik arra, hogy a Felség személyét szinrői-szinre láthatja. Csak hallani kell a mesterkéletlen öröm eget ostromló zaját, amikor királyunk kocsiját hű népének sorfala veszi körül. Ilyenkor kigyulladnak az arcok, megtüzesednek a szemek; a máskor, minden körülmények között anynyira flegmatikus magyar nép kendőket lobogtat, kalapokat dobál, harsányan éljenez, szóval teljesen ki van hozva a sodrából, mert talán-talán részére is jut valami abból a mérhetetlen szerencséből, hogy hódolatteljes tiszteletének ezekkel a mozgékony, s bájos nyilvánulásaival, annak a fiatal aggastyánnak a jóságos tekintetét magára vonhatja. Csak a népről beszélek : azokról a kékben ünneplő derék magyarokról, akiknek ezen ország még valóban hazája, akiknek a lelkéből még kiérzik az eke nyomán keletkező termékeny barázdának' illata. Ez még féli az Istent, hódol Királyának és szereti a Hazát! De a másik, az a rétege a társadalomnak, amely felül van, az a fölszin, amely a társadalom nagy tengerében a hullámgyürüket veti s hivatása lévén a vezetés, e feladatának tudatában abnormitásokra vetemedik, — az már nagy foltokban meg van mételyezve s ezek a foltok nem ismernek se Istent, se Királyt, se Hazát! Ezek csak élni és pedig minél jobban élni akarnak. A társadalom nagy tengerében, korunk műveltségének rohamos haladásával a sajtó az, amely a legnagyobb, jó vagy rosz értelemben, a legnagyobb hullámokat veri. S ha hivatásának eredményét a mérleg serpenyőire helyezzük, bizony kétséges, hogy melyik csésze marad alul: az-e, amelyben a jó, vagy amelyikben a rosz van ? Félek, hogy az utóbbi! A francia rémuralom detronizálta az eget, kivégezte a királyt, — de mégis csak meghagyta a hazát. J Mind a hárommal elbánik most a sajtó ; bár — becsületére legyen ! mondva — a hazát még csak a szocialista s anarchista sajtó meri támadni. S mind ez történt kezdetben azért, mivel a meg nem szokott nagy- j hangú szólamok szokatlansága fölkeltette a tömeg nagyobb érdeklődését s azután folytatódott, mert a publikum mindig többet s mindig erősebbet várt. S most a sajtó szenzációkat hajhászó része azzal keni bűnét a közönségre, erre a saját képére teremtett molochra, hogy igy keli írnia, mert különben az ördög sem olvassa a lapját. ' Tehát kenyérkérdés az egész. Előfizető hajhászattal egybekapcsolt hirhajhászat! I Nos hát tisztelt kollégák a sajtóban, ez nem az a nemes hivatás, amit egykor a Kemény Zsigmondok, a Cstngeryk, a Jókai Mórok s a többi tiszta alakok töltöttek be ; ez nem az az ideális piedesztál, amelytől Guttenberg alakja néz le reánk ! Es még azt csak megbocsátanánk önöknek, hogy belenyúlnak a kis ember féltett, apró titkaiba, kicsinyke bünöcskéit kidobják a mulatság közprédájául a piacra. Még affölött is csak bosszankodunk, amikor országosnak tisztelt nagy embereink gyengeségeit, házibotrányait lakatolják be a fórum közepén álló vaskalitkába ; de, ami sok, az már mégis csak sok! Önök oda is belépnek a sáros csizmáikkal, ahova mi, becsületes hazafiak a Korona iránt érzett legmélyebb hódolattal szoktunk csak feltekinteni. Híreket kolportálnak a budai palotából s a bécsi Burgból; Pozsonyból és Sopronból. Nem kímélik a Korona felséges viselőjének otthoAz .Esiteroom és Vidéke" tárcája. c&kácVirágok. Te sem szóltál, éti sem mondtam, Úgy szöktünk meg bucsutlanul, Az volt végső gondolatunk. Hogy szivünk majd kijózanul. Ugy szöktünk meg lopva, csendben. Az akácfák meg ne tudják, Két bohó sziv, hogy siratja Szerteváló életútját. Otthagytuk az akácfákat Száz virágtól szűz fehéren . . . . , , S azt a sok-sok boldog álmot En most újra visszakérem. Azóta az akácfának Lehűlt minden ékessége, De a mi nagy szerelmünknek Soha sem lesz ugy-e véget Gőbel Béla. Munkácsy Kálmán.*) Meghalt egy ifju. Itt a földön Egy rossz iróval kevesebb} Ki e dicső kort meg nem értve, A lét harcában elesett. *) Ez az író halálakor készült költemény tévedésből maradt ki akkor lapunkból. Iró lett volna t Hihetetlen, Tudják, ki jó iró manap t Ki tollát trágyalébe mártva, Nem ir, csak aljasságokat. Elég volt a szépből, nemesből: Ma vonzó csak a rút, a rossz, S még a ledérség is unalmas, Ha csak már csömört nem okoz . . És ő szegény, ezt meg nem értve, A »szívnek életéből*. írt, Üde, fehér virágszirommá Varázsolta át a papirt. S csak írt, csak írt, a mig kezéből Szép, nemes tolla kiesett — De hát, mit bánja a világ azt: *Egy rossz iróval kevesebb]* A doktor ur tárcája. Irta : NAGY RENÉE. Az őszi napsugár hosszú sávokban szűrődik be a leeresztett ablakredőnyök nyílásain, keskeny sárga csikókat húzva végig a padíó tarka szőnyegeire. Apró porszemek milliói kergetőzve, egymással birkózva futkosnak a világos csikókban. Kint az ablak alatt az őszi szél suhogtatja a leveleit hullajtó akáczfák ágait, miknek fantasztikus mozgó árnyéka oda rajzolódik az ablakokra. Egyébként csönd, néma csönd mindenütt . . . * Barna doktor ur, ki ejry csöndes vidéki szanatóriumnak az alorvosa, hányat fekszik a díványon, bent a szobájában és hosszasan nézi azt az egyszerű bőrszivartárcát, a mi rózsaszínű selyem papírból félig kibontva, az asztalára van téve s a mit éppen most kapott orvosi tiszteletdíj fejében egy gazdag bankártól. A bankár hónapokig bent feküdt a szanatóriumban és ő éjjeleket virrasztott át mellette, — ami kötelessége volt ugyan, mint az intézet orvosának, aki- ; nek itt rendes fizetése van, — de azért azt már minden beteg tudja, hogy ezen: fölül még kijár neki valami tiszteletdíj is. S ime a tiszteletdíj egy rongyos két fo- j rintos szivartárca ! Dühösen felkel a di! vánról és még dühösebben vágja a föld- j höz a szivartárcát. De hogy ne vágná,' mikor három éves orvosi prakszisa alatt ez a százhetvenötödik, amivei hálás páciensei megajándékozták. Mintha bizony egy kezdő orvosnak nem volna- más ambíciója, mint ilyen szamárságokat rakásra gyűjteni. Már maga sem tudja, hogyan jutott abba a hírbe, hogy szenvedélyesen gyűjti a dohány és szivartárcákat, de három év alatt alig akadt oly beteggel dolga, aki meg ne nyomorította volna egy ily nemű ajándékkal. Doktorságának első évében történt, a mikor segédorvosnak ment egy női fürdőbe, a hol nem volt ugyan egyéb dolga, mint a főnöke helyett, — a ki már nős volt és lusta, — udvarolni az asszonyoknak. Itt esett meg vele, hogy egy szép asszony megajándékozta egy értékes szivartárcával, a mit ő, mint naiv közlékeny ember, mindenkinek megmutogatott, aminek azután az lett a következménye, hogy a szezon végével éppen kerekszám négyszáz szivar és dohánytárcája volt. Büszkén rakta ki szobájában ezt a becses gyűjteményt, mikor berendezkedett a fővárosi praktizáláshoz. Aki csak megfordult nála, mindenkinek feltűnt ez az érdekes gyűjtemény. És ő büszkén elkérkedett vele, hogy ezt mind asszonyoktól kapta, bár magában bosszankodott, hogy az asszonyok ilyen módon honorálták. Szegény fiu volt, aki öt-hat esztendeig szedte fel az adósságokat a leendő diplomájára — és nagyon szivesen felváltotta volna apró pénzre ezt a tárca kiállítását. A hitelezői majd lehúzták, kivált mióta praktizálni kezdett, mert azt hitték, ha már egyszer ott lóg az a szép aranybetűs doktori tábla a kapun, akkor pénz is van — ! Pedig dehogy volt! A rendelő órákat rendesen átaludta s mikor már nagyon unta magát, kiállott a kapuba és gyönyörködött a saját cimtáblájában, majd átment az utca túlsó oldalára, megpróbálta elolvasni közelebbről, távolabbról s arra a meggyőződésre jutott, hogy errefelé mind rövidlátó cmMezarthim.