Esztergom és Vidéke, 1901
1901-11-24 / 94.szám
—cszrenjomrraun AAIII. uvimyam. w. szám. vasárnap, novemner m. ESZTERGOM és Í1DEKÉ A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik VasárQap és csütörtökön. Felelős szerkesztő és kiadó : Szerkesztőség és kiadóhivatal: jjLónzs^éa. IR« : KEMPELEN FARKAS- (ÜOTS a késlratok, •18flz«tás«fc, nylltterek és hirdetései: kaldeodök Bs黫 lm - — - — 12 kor. - Dl. Laptulajdonosok: Szédjeijy 1-tér, 330. SZÓin. tn™ "-"----.ÍS - ül: Dr- PROKOPP GYULA és társai. ^ Egyeg BZám ára: 14 fii. ^ Késiratot »«m aennk vl.. aR . Esztergom jövője. A centralizáció, mely az utolsó évtizedben kezdett már mániává fajulni, végre is csődöt mondott. A decentralizáció szükséges, hasznos és elkerülhetetlen voltára ugyan már előbb is rájöhettünk volna a külföldi példák után, de: > saját kárán okúi a magyar, t A csőd meg van, ez eltagadhatatlan, de fogunk e okulni rajta ? Az más kérdés. Legyünk most is optimisták és higyjük, hogy igen. E decentralizációnak ipari és kereskedelmi téren való keresztülviteléhez elengednetlenul szükséges, no gy a kedvezőbb fekvésű vidéki városok egy kis Öntevékenységet fejtsenek ki, mozogjanak, követeljék a fejlődéshez való jogukat hangos szóval és ne ijedjenek vissza egy kevés pénzáldozattól sem, a mely úgy is csak oly tőkebefektetés, a melynek szelvényeit a jövő fogja a jólét aranyaival beváltani. Beszéljünk most pro domo. Azok közé a városok közé tartozik e Esztergom, a melyek egy vidéki központ szerepét betölteni hivatva volnának, vagy azok közé, a kiknek egy szép jövő fekszik a hátuk megett ? Akár a most egyedül üdvözítő vasutak, — akár a jövő zenéjeként csendülő vizi utak szempontjából vizsgáljuk is a kérdést, minden szerénytelenség nélkül felelhetjük, hogy mi első sorban vagyunk ily centrális szerepre predestinálva. Ha most ezzel tisztába jöttünk, önként merül fel az a visszafojinatlan kérdés, hogy mért vegetáltunk hát a Kutyabagosok és Balmazújvárosok fejlődési fokán mindekkorig ? A centralizációnak mindent a fővárosba absorbeáló erején kivül a legfőbb okot magunkban kell keresnünk. Városunk adminisztrációja rozoga, hiányzik belőle a »coup d' oeil«, a körültekintés és fölösmerés képessége, hiányzik a helyes üzleti érzék, a kezdeményezés energiája és a kitartás, a melyeknek alapját a személyes képességeknek hiányában kell keresnünk. Atyafiság, komaság, protekció — meddig termed még meddő virá- 1 gaidat ? 1 Ha igazságosak akarunk lenni, — pedig ez a célunk első sorban — el kell ösmérnünk egyes kiemelkedő egyéniségek érdemeit de mire jut a legkitűnőbb | úszó is, ha hínárban akar haladni ? > Lenyűgözik kezét, lábát és a legkétségbeesetteb erőfeszítés is kárba vész. Alapos, teljes megújhodásra van itt szükség legelső sorban. Lássák be a komák, sógorok, hogy az ő portálásaiknak szomorú eredményeit, azaz teljes eredménytelenségét ők keserülik meg legjobban. Lássák be, hogy az itt tehetetlen, de más kissebb téren talán igen produktív hozzátartozóiknak a fórumra való erőszakolásával szülő városuk — és másod sorban logice önmaguk alatt vágják a fát. Ne erőltessék a vargát arra, hogy kabátot varrjon és ne kívánjanak a hajdútól harangöntést. Az .Esztergom w üke' tárcája. Hát restaurálunk . • . Hát restaurálunk. Szól az ének, Harczra készülnek ifjak, vének. Az ősi jog pihent hat évig, Miként a naspolya ha érik. Jussát, ki birja, egy se hagyja, Ha másban nem, itt szittya fajta. A hány választó, annyi bálvány ; Repked a kortes pille szárnyán, Kapacitálnak szóval, kézzel, Ha körül ves/nek, már nem méssz el. ígérnek fűt, lát, hogy mi hatna, Mert tudják, hogy nagy ember vagy ma. Fölemelnek közvéleménynek És másra nem, szavazni kérnek, S ha leszavaztál, — vonulj hátra, Nem kell az ember itt, csak mára. A nyertes az, ki győzi észszel, Ma napság csak a gyatra vész el. Bár merre nézek, rút önérdek, Célhoz e nélkül most nem érnek. A közjó, érdem, ócska programm, A ki kövesse: a nép hol van . . . ? A becsülettel töltött évek Ha te hallgatsz, ők nem beszélnek. S néma gyermek szavát, ki értse ? Kőszáli sas lett most a vércse, . . . A fő, feltörni közalakká Nymbust a csőcselék is rak rá, S ha egyszer bent ül már a székbe', Nincs erő, mely onnan kitépje; Es meg tanul feledni szépen. — — Régi erényed ez már népem. — Nem ismer már, tenger a dolga, S ki támogassa, sok a szolga, Igaz, bevallom, bár régi nóta: Az eszkimó sok, kevés a fóka. Ma napság, aki birja, marja ; Nem nézni se jobbra, se balra; Ki volt, mi volt, azt ki sem kérdi, Csak ember kell ma és nem férfi. Legyen támasza, bár miniszter, Vagy olykor jó tán. egy philister: Legyen pofija, bátorsága ; A vármegye, hogy megcsodálja, És jelszava, mit közre vesznek, Tudjon mutatni a tömegneK, A fő a látszat, a többi kérem Divatját multa nálunk régen. A kéz kezet mos léha élve. Ha fért volna természetembe, Tudtam voln' ütni a dobot, (A hir születni, manap igy szokott, Vagy lettem volna bizottsági tag, Nem kellett volna, nem, — pályázni csak, S nem volnék ottan, hol mostan vagyok ; (Költőnek (pardon!) egy Libád is sok) Tanú rá Gyarmath és Pilis Maróth : Nem ér a munka, nem pipa bagót. Hajdan, ki hivatalra vágyott, (Igy hallottam az ős apámot) Az ifjúságát becsülettel És munka között töltötte el : Nem bánta senki, hogy ő második, Várta az időt, mig megváltozik. I A mig a pálya nyitva és szabad — De, hat hiába, az idő halad. Ma napság nincsen, aki várni tudna; Az aspiráns hajh, úgy nő mint a dudva. Az iskolának porát le se rázta, Már áhítozik mind a megyeházba. S alig töltött el bajszszal egy nyarat, Nyomán a jel, hogy él, alig fakadt, Már szól a zaj, a síp, a trombita, Fennen hirdetve, hogy kinek fia; S a kis hamis — irigylem a szokásit, — Már is alispán — nem több — lenni [áhit. Mind korcs-szülött, ki alul kezdi, Az én, a fő, a többi semmi; És Összefognak hárman; négyen, Megosztják egymás között szépen A vármegyét. A többi félre . . . Elég egy száj, ma egy kenyérre, Ki rajta vénült, minek annak, Elég, ha koldusbotot adnak. Elég, ha tett, dolgozott érte, Ifjú kell most az agg helyére. Minek volt gyatra, mért volt dőre, Nyugdijat mért nem kért előre. A fa, ha termett s lombja vesztett, Mem adhat több hüs árnyat, enyhet, Barbár kezekkel fejszét fognak, Csak lombos ág kell most a kornak. A becsület, a jellem vértje, Sárba tiposva, összetépve, A kor, az érdem mind csak nulla, Bukott, ki e mögé vonulva Várja csendben a harci pálmát, az egyedüli elismert kellemes kit természetes hashajtószer. Restauráljuk a város vezetőségének megingott tekintélyét és sűrűre szövessük a hozzá való rostát, ez a legégetőbb tenni valónk. A többi azután magától is helyes mederbe fog folyni. j De bizony ehhez egy jókora adag altruizmusra, önismeretre és szerénységre van szükség, a mely virágok a beteg gyökérzet miatt csakis úgy nyílhatnak ki teljes szinpompájukban, ha a kertész nyeső kése szorgalmasan fog működni. A kertész te vagy Esztergom lakossága, tőled függ, hogy vagyonosodjál, gyarapodjál e földi jókban, vagy pedig engedd, hogy Kutyabagos is a fejedre nójjön. E cikk keretében egyelőre csak a diagnózis megállapításáról lehetett szó és a legfontosabb egészségügyi teendőkről. Az orvosságokat, vagy — képletek nélkül szólva, — a haladás és fejlődés útjait, módjait más alkalommal fogjuk kijelölni, mert tudjuk azt, hogy panaszkodni könnyű, Vagy kikacagják, vagy lerántják. A mult idők langy fuvalatja A szavazót ma meg nem hatja, Nincs benne érzés, nincs kegyelet, Nem ismer mást, csak puszta nevet, Körülvett tegnap glóriával ? Sárba tiporni ma nem átall, Mert hát a kor ragadja, viszi Őt, SzŐvi lassan — megye — a szemfődődLévay Sándor. Méz. Irta: HEVESI JÓZSEF. ! Ha a modern novellairókat venném mintául, igy kellene kezdenem elbeszélésemet : | >Adolár törökhimzésü hálókabátban ült a kandalló mellett és havanna szivart szíva (sajátságos, hogy mig maguk a novellaírók rendszerint kurtaszivarokat szívnak, hőseikkel mindig havannát szívatnak), nézte a libegő lángokat. Az I ablakokat, melyek be voltak szőve jég| virágokkal, a vihar zörgette és Adolár | elmerengett a sikongó szélvészen és a 1 táncoló lángnyelveken . . .t Nos hát az én hősömet nem hívták : Adolárnak, hanem — Andrásnak ; nem j volt rajta törökhimzésü hálókabát, hanem ingujjban volt ; nem szítt havannát, hanem a világ legkilenckrajcárosabb regalitását; nem ült a kandallónál, mert szobájában nem is volt ilyen divatját multa tűzhely és nem leste sem a jég. FERENC JÓZSEF keserűvíz
