Esztergom és Vidéke, 1901

1901-05-26 / 42.szám

^^^T^I^J ílE^#^Gr l^^S^ ^H^I A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárpap és Csütörtökön. Szerkesztősig és kiadóhivatal: pLínzETÉs. ÁRAK , = FELELÖS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN (L0 " 1 MTM ' MUM ' MMT ÉS TLRIETÉSEL MLD6NDÖK rS*"™- ~ - ~ - ~ - ~ '- " kJf' - m ^^^ = ÉS HAD ^ 1 ' Széclíepyl-tér, 330. szánj. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. . Egy" "ám ára: 14 fii. ********* »•* **~\ i Fekete pápaszem. Esztergom, május 25. Egyre gyakrabban keresem fel azoknak az öreg uraknak a társa­ságát, akiknek első s legkedvesebb beszédtárgyuk mindenesetre a har­minc-negyven évvel ezelőtt volt időkre való megemlékezés. Szinte magam provokálom, hogy szép sor­jában előkerüljenek a reminiscen­ciák anno dazumahl társas életé­ről, közéletéről, embereiről, viszo­nyairól. S bizonyos fájdalmas öröm­mel hallgatom egyszerű krónikáju­kat. Éppen nem vagyok a »tempa­ris acti laudatorest-einek nagy ked­velője, mert nagyon jól tudom, hogy kevés öreg ember tud egészen megbarátkozni az idők haladásával, de amint a mi jó öreg urainkat hall­gatom, látom, tudom, érzem, hogy bármennyire kihúzza is az idők ereje a multak eseményeiből a fekete, szürke szint, azoknak az emlegetett időknek mégis mindenesetre boldo­gabbaknak, melegebbeknek, patriar­kálisabbaknak kellett lenni a mainál, mert több volt a bizalom, több az őszinteség és sokkal több a szere­tet. Amiben ma megdöbbentő a hiány. Itt élek hosszú idő óta, min­dig nyitott szemmel figyelek, meg­fordulok minden osztályban és kör­ben és ugyanazt a sivár, rideg, le­hanguló viszonyokat találom minde­nütt. Nehezemre esik kimondani, de már nagyon nyomja a szivemet. meg van közöttünk a simaság a társadalmi érintkezésben, de min­den csak puszta forma. Alig van abban őszinteség, az érzelmek skartba vannak téve. Ahogy napról-napra tapasztalom, év-év után, még az a bizonyos jó indulat sincs, amely a polgárság éltető eleme. Mindennap találkozhatunk, többször is, akár órákra, barátokként szerepelhetünk mindenütt, de lelkünk teljesen ide­gen egymás irányában ; idegen, vagy ellenséges. Ha nem hallgathatnám az én jó öregeim emlékezéseit, valóban azt kellene hinnem, hogy ez a rideg­ség, ez a szeretetlenség, ez a szét­húzás, amely oly általános, az ősere­deti esztergomi természet. Akinek szivében pedig nincs elég szeretet, nem lehet az jó ember egészen. Nem is vagyunk azok ; te sem, ő sem, én sem. Nem jó em­berek azok, akik egymásnak csak a hibáit keresik, akiket másoknál első sorban a tévedések, emberi hibák, katasztrófák érdekelnek, aki­ket nem érdekel egy esküvő, egy kitüntetés, egy szónoki siker, hiva­tali eredmény, de tudnak napokig beszélni, oknyomozni, kommentálni, ' háttereket festeni egy szétment par­| tiról, ha akármily igazságtalan mellő­jzésről, még egy nem sikerült to­asztról is, hivatali rendetlenségről — I legyen az bármily jelentéktelen — van szó. ! Tessék megfigyelni az embere­• ket: a jó, friss, egészséges hús I mellett elszállanak ; — a szag vonzza őket. Keselyű-gusztus. Egy évek óta összeszokott, zárt társaságban, amelyről azt lehetne hinni, hogy szóban, gondolkozás­ban szolidáris egymással, elhang­zik valami zártkörnek szánt meg­jegyzés, előfordul valami kellemet­len epizód: néhány óra múlva tud­ják mindenfelé, első kézből azok, akik ellenségei a megjegyzést tevő­nek, az incidens szereplőjének. Eltemetnek valakit; ott va­gyunk cilinderben, setét kabátban a temetésén. És amint a temetés­ről hazaballagunk, — természetesen a halottról, a mi régi jó barátunk­ról beszélünk —és beszéljük, hogy kár érte, ezek és ezek voltak a hibái, ámbár tudna többet is, pedig hát ele­get mondott, de hát: de mortuis nil­nisi benne. Mást is észleltünk; tegyék szi­vükre a kezüket! Teljes hódolattal, ragaszkodással viseltetünk X. Y. iránt. Jön valaki, akiről azt hisz­iz JMep t He" tárcája. Szeretet és hűség. Cserkoszorús ormán járatlan vadonnak, A tündér leányok két koszorút fonnak. Fonják, fonogatják ezer évek óla S Örökifjú ajkon Messze csengő hangon Szól, zeng fonás közben a gyönyörű nóta. Énekel az egyik: > Véges lény az ember. Egész élte nem más, csak bűbájos szender. Búval, bajjal vegyes öröm ez az élet. Te, ki küzdesz búval, Én e koszorúval Szeretetet nyújtok, véges ember, néked!* *Ápoljad és óvjad, mint a szent ereklyét — Énekel a másik csengő hangon ekként. Mivel búval vegyes öröm ez az élet Te, ki küzdesz búval, Én e koszorúval lm, hűséget adok, véges ember, nékedl >Szeretet és hűségi Hadd legyenek ketten, Csak együtt pompáznak ezek a legszeb­ben /t — Szólnak s pazar kézzel hintik a vi­lágot S a kettős ajándék, Mintha egygyé válnék, Ellepi virágként az egész világot. Jár egy ifjú lányka csacska patak partján. Az öreg Nap szemét ott feledte arcán . . . Csacska patak partján sok virág pom­pázik ... , Egyiket letépi, Másik nem kell néki ... , — Szép piros az egyik, halvány kék a [másik, j És a nap elborul, — ilyet sokszor látott \ S sajnálja a halvány, egyszerű virá­[got ... | — Az emberi lélek ingadozó mérleg; Veszedelmes játék 1 Ez a két ajándék! I Oh tündér leányok, vegyétek el kérlek! > Üzbéghy. — . I X csúnya. ; Irta: HOXTI HENRIK. | (Harmadik folytatás.) . » Csúnya assxony , nincs.« Heine. • i Nézett . . . egyre csak nézett valami titkos reménynyel a szivében, és a ma-1 gányosság ez ünnepi csendes óráiban vissza-visszatért emlékében a múltja. — O, hányszor nézte már ő ezeket a csil­lagokat máshol, más viszonyok között mint szerelmes fiu, aki órák hosszát el tud csavarogni édes titkával a néma éjszakában; — vagy mint délceg ka-; tona, aki álmosan áll őrt, fel és lejárva, —. a mulatságból hazatérő részeg lump se lehetett ismeretlen az öreg hold előtt, i Rég elhalt szülői képe is fele'evenült lelkében, a testvérek, rokonok, barátok j után volt egy-egy fájó sóhaja ; de na- ' gyon hiányoztak neki az asszonyok, és ' elgondolta, ha a mindenség ura megte- j 1 remtené neki a párját, valamelyes Évát, 1 akivel elbeszélhet, aki megérti és aki az ^ ő védő, oltalmazó karjára szorul, — ha ' ilyen Éva támadna valahonnan az olda- ^ Iára, sokkal tűrhetőbb, sőt kellemes lenne ' a szigeten való remeteség . . . Szinte ' | tehetséget érzett, magában az Ádám- 1 1 szerepre ! . . I j A lelke meg is formálta Éva alakját.:' Olyan szép legyen, mint az a kívánatos | | menyecske, akivel legutóbb a négyest 1 járta ; csak a lelkén kellene valamit ja- 1 I vitani, hogy ő nagysága ne akarjon más- j ; ' sal kacérkodni. Különben — bizonyos I j kár örömmel gondolta el, — hadd ka-1 1 cérkodjék a kicsike itten, ha — tud . . . |: I S mikor lélek képzetet egészen úrrá j lettek fölötte, mikor felemelkedve a rög- j ! ről, eltudta felejteni könnyekre fakasztó ' nyomorúságát, rágyújtott egy cigarettre. -és az illatos füstöt a semmibe fújva,' tovább szőtte csaló álomképeit . . . 1 Az ilyen magánkivül való álmodozá­sok után még jobban érezte, mennyire egyedül áll. Néha fenhangon beszélt, csakhogy emberi hangot halljon; majd 1 a szive fájdult meg csak egy kutya után ; — ó, mennyire tudott volna egy kutyát is szeretni! . . \ Szellő támadt fel a szigeten, mely a nagy erdőből ismeretlen növények isme­retlen szagait hozta felé; — szokatlanul édes illatok voltak, amelyek a szivre \ szálltak, és ezektől eszébe jutott neki egy elfeledett dolog : — a szerelem. 1 j ... Szerelem ! . . tiszta, szűzi érzés, 1 amelyre egy gyöngéd leányfej tűnik elő emlékei homályából, — akinek kék sze­\ roei még most is hitet fakasztanak fás szivében ... 15—20 év előtt élte át e leány nyal élete legszebb epizódját; csupa költészet, csupa kedvesség, csupa báj volt ex az idill és odalett . . . Durva lelke tán nem is értené már most egy olyan tiszta szempár szivig érő szelid nézését . . . Odavan, elillant, mint a ci­j garettje gomolygó füstje, hogy ne térjen ' vissza többé soha . . . j Nagyon elérzékenyült, de erőt vett indulatain. Az Örök tűzhelyre rászórt egy nyaláb rőzsét — és lefeküdt; — ! aludni akart. I Éva. ... És az Úr Isten álmot bocsátott ' reá . . . mély hosszantartó álmot . . . j Másnap vidáman kelt fel, és valami • sült burgonyafélét reggelizve, toalettet ' csinált, azután előkereste botját, amelyre ' dárdaszerü hegyet alkalmazott, — kör­í útra indult csendes és néptelen birodal­| mában. A madarak gyönyörű egyvelegben zengték el háladatukat a napnak, amely már jó magasról árasztotta meleg verő­fényét, és Erdődi Béla nyugodalmas szív­vel, zavartalan lélekkel sétált odább . . . Egyszerre Iocscsanást hallott a víz­ből . . . Megijedt, és első pillanatban a hirlapjaiból ismert — fiumei cápa jutott ; eszébe, vagy más tengeri szörny, ame­| lyikkel szemben úgyszólván teljesen vé­detlen volt. De mikor közelebb ért, végtelen cso­dálattal és még nagyobb örömmel látta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom