Esztergom és Vidéke, 1900

1900-03-01 / 16.szám

s megáll a pillangós cipellő és ráncos csizma egyaránt. Városunkra e tekintetben teljesen reáillik a »Magyar Róma* elnevezés. Ma reggel hangzott a böjti harangszó, megzendült a kesergő ének s a farsangi krónikának megírhatjuk bezáró fejezetét. Farsangi tudósítónk megírta — s tényleg ugy volt —, hogy nem ismer vidéki várost: a nagyobbakat, gazdagabbakat is számítva, amelyekben oly nagy volna a mulatságok száma, mint nálunk. Részünkről ép a fentemiitett körülményben sejtjük ennek okát. Egyebütt a farsangi naptár erősen belenyúlik a böjtbe, a mulatságok felosztására két-három héttel több az idő s ezért nem tűnik fel annyira azok száma. Nálunk be kell szorítani valamennyit a farsangi időszak keretébe. Tény, hogy^ mulattunk eleget. Lateiner, kereskedő, iparos, földműves is. A farsang elmúlt s hogy mi befejezzük ma farsangi krónikánkat, szűnjék meg minden vonalon a farsangi hangulat. Ma megesszük a heringet, kiöblítjük még egy-két korsó serrel katzenjammeres gyomrunkat és holnap újra megkezdődik a komoly munka, amely az elmúlt néhány héten át álmos fővel, vörös, pislogó szemmel vajmi gyakran ugyancsak nehezen és tökéletlenül ment. Kezdjük meg uj erővel a magunk ügyének, a közügynek munkálását. Az utolsó farsangi estékről a következőket jelentik tudósítóink : I. Ronacher-est. A helyőrségi tisztikar szombati estélyét általában csak mint »Ronacherestet« emlegették, bár ezúttal a név nem felelt meg teljesen a karakterének. A programtn ugyanis két, szünet által is elválasztott részből állott s amig a második rész csakugyan a legváltozatosabb, legkellemesebb és legmulatságosabb varietészónokból volt összeállítva, az első rész, amelyet a közönség nem is asztalok mellett, de széksorokból hallgatott, komoly, előkelő, élvezetes hangversenyszámba ment. E szombati est elite-mulatságaink sorozatában ugyan az utolsó volt, ami azonban sikerét illeti, az elsőséget vívta ki magának. A kissé megkésve érkezőnek az első igaz és nagy meglepetés maga a közönség volt. E farsang báljain megszoktuk, hogy a >Fürdőt terme nagyon is kényelmes és tágas legyen, bizony csodálkozva állottunk meg szombat este a kis terem benyitójában. Ily nagy, előkelő, szép közönséget együtt igen régen nem láttunk s évek multak el, hogy a vidék elite-közönsége hasonló érdeklődést mulatság iránt nem mutatott. Nemcsak a mi megyénket il leti; Hont, Bars, Komárom is ellátogatott a szomszédba. Közéletünk szereplő alakjai sem hiányoztak. A főpapságot Bogisich Mihály, dr, Csernoch János, gróf Csáky Károly, Kittenberger István, kanonokok képviselték, a vármegyét Andrássy János alispán, B. Szabó Mihály főjegyző, Reviczky Győző és dr. Perényi Kálmán főszolgabirák, a várost Vimmer Imre polgármester és Kollár Károly gazdasági tanácsos stb. A nagy érdeklődés és várakozás indokolt volt teljesen a kielégítést nyert minden irányban. Az est rendezősége több heti buzgó, lelkes és lelkiismeretes készülődésének meg volt a legszebb eredménye, minden fáradság elfeledtetője: nagy, igen nagy siker. A zenekedvelők nem győzték élvezni s tapsolni a zenekar zseniális vezetőjét: Schubert Nándor karmestert, akit gyöngéd kezek sok fáradozásáért diszes és tartalmas virágkosárral is megleptek, a tréfa és vidámság kedvelői meg igazán szivükből kikacaghatták magukat a pompás kupiékon, bohókás jeleneteken s bár az előadás majdnem éjjeli egy óráig tartott, nem volt nyugtalan senki, nem türelmetlen a legtáncravágyóbb lábacska sem, hanem azután nem is volt alkalma megpihenni reggeli hat óráig. Az előadás végeztével igazán szívből gratulált mindenki a Ronacher-rész kitűnő főrendezőjének: a csodálatosan sokoldalú és művészhajlamú: Petri Viktor századosnak. Az első rész a zenekar szereplésével kezdődött. E kar művészi összhangját megmutatta már a Wagner-féle ouvertureben, de még jobban érvényesült Blon : >Blumengeflüsztert-ében, ahol csak a vonós hangszerek szerepeltek. Ez este volt alkalmunk először Ghyczy Franciska úrhölgy zenei tehetségében gyönyörködni. Hegedű- és cellokiséret mellett játszott a zongorán. Imponáló nyugalommal, megkapó eleganciával, ép annyi tudással, mint érzéssel. Hogy fehér ujjai végigsiklottak a billentyűkön, nesz nem hallatszott, igazán áhítatos csend uralkodott a teremben; a teljes odaadó lelki élvezet legbiztosabb jele. Ideges korunkban e ritkán megnyilatkozó jelenség megismétlődött a következő számnál, amely zenei premiere számba is ment. A 76 ik ezred zenekarának jutott ugyanis részül, hogy elsőnek mutathatta be Bogisich Mihály, a kiváló zenetudós püspök első magyar rapszódiáját, amelyet a főváros csak a böjt folyamán fog megismerhetni. Az a zeneirói talentum, az a költői és magyar lélek jellemzi ezt is, amely az egyházi énekekben, Mária-dalokban általánosan ismertté tette a szerző a nevét. A zenekar teljes, művészi kidolgozással adta elő az új opust, minden árnyalatában érvényesült a zene nemzeti karektere, ami annál figyelemre méltóbb, mert a zenekar tagjai túlnyomó részben nem magyarok. Megkapó erővel hatolt különösen a mü pianinissimo része. A bemutatás után a szerző, valamint az előadók is zajos ováció tárgyai voltak. Kis mozgás keletkezett; eltűntek a széksorok s a Katolikus Kör csinos színpadja alatt sűrűen sorakoztak egymás után a teritett asztalok, A második programm-rész oly természetű volt, hogy fonográf, kinematograf nélkül halvány képét sem adhatjuk. A nagy összsikerben, a külső megjelenés, ügyes maszkirozás, a kacagtató gesztusok, mimika egyaránt közreműködött. Megkezdődött a vidámság mindjárt az első tréfás számnál, egy komikus melodrámánál, amelyben a zenekíséret volt kacag-! tató szinezője Csobán Sándor százados sza-1 válásának, ahogy a Schiller-féle keztyű-; történetét bemutatta. Fokozódott a kedv a bécsi kupléknál, amelyeket — telve találó helyi vonatkozással — két nagyon elegáns, dallamos hangú, igazi szalon-artista: Petri Viktor kapitány és lovag Hoeffern Róbert főhadnagy mutattak be. A pajkos, szellemes strófák annyira tetszettek, hogy a közönség szinte telhetetlen volt tapsaival s az ismételtetéssel. Két színdarab is szerepelt az est műsorában : egy, a katona életből merített bohózat: >A kapitány ur előszobájában* s egy tréfás operetté: »A szerelmi pillantás, vagy a kisnagy-falusi kvartettc címmel. Az első egy tiszti szolga mulatságos felsülése, aki beleesik a másnak ásott verembe s nyugalmas éltéből — kikerül a kaszárnyába. És mindezt egy takaros komornának köszönheti. Az elmés bohóságot teljes sikerre segítették Artner János főhadnagy (az őrmester), Denkstein Frigyes főhadnagy (a tiszti szolga). Wappel Rudolf hadnagy (a bájos és szerelmes Rézike) s Csobán Sándor kapitány (a csapatszuszter ) A darab után újra Petri Viktor kapott rengeteg tapsot, amikor mint régiséggyűjtő jelent meg a színpadon s egyenkint mutatta be érdekes régiségeit, amelyeknek nincs párja a Louvra-ban s a Britísch-Muzeumban. A kis daljáték bemutatása sem volt könnyű feladat. A programra: >Beinahe eine Oper«-nek nevezte s tényleg túlnyomó benne az énekrész. Egy kocsma a színhelye, ahol összejön négy legény: as utazó, a zenetanár, a nyűg, regisztrátor és az erdész (lovag Hoeffern Róbert, Gorsits Guidó, Puxbaum Jenő, Udvar dy Zsigmond) és csúnyán összeperelnek, amiért mindegyik magának vindikálja azt a szerelmes pillantást, amelyet közös imádottjuk a Slándchen alatt feléjük vetett. Ám kiderül, hogy e pillantás egy ötödiknek szólott, mire természetesen szent lesz a béke s a kocsmáros (újra Csobán) sietve tölti meg a kancsókat. Mind a négy szereplő helyén volt, hatottak az énekrészek, mégis a legtöbb tapsot lovag Hoeffern bársonyos, meleg bariton hangja érdemelte. A kis daljátékot a zenekar nagy dobosának igazán bravúros zenetréfája előzte meg. A szép est közönsége oly nagy volt, hogy tudósítónk előre is elnézést kér a névsor hiányosságaiért. Ott voltak : Asszonyok: Alezi Gusztávné, dr. Áldori Mórné, Arlow Rudolfné, Baila Miklósné, Berzeviczy Józsefné (Pilis-Maróth), Bohn Gusztávné, Brilly Gyuláné, dr. Burián Jánosné, Burány ErnŐné, Büttner Róbertné, Czobor Gyuláné (Bajcs), Csupor Istvánné, Csukass Józsefné, Dreyschokk Sándorné (Oroszka), Farkas Ferencné (Anyala), Gorsits Nándörné (Sopron,) dr. Gönczy Béíáné, özv. Ghyczy Livióné, Gerenday Józsefné, Hartmann Gusztávné, Hertzberg Emiiné, dr. Horacsek Gyuláné, Jaklits Károlyné (Hontvisk), Karger Hugóné, ifjabb Kaán Jánosné, Kaán Károlyné, Kersch Ferencné, Kerschbaumayer Károlyné, özv. Laczkó Pálné, Lakner Aladárné (NagySalíó), Leimdörfer Nándorné, Marosi Ferencné, Marx Gyuláné, Nedecky Miklósné, Niedermann Jánosné, Özvegy Niedermann Károlyné, Oltóssy Lajosné, Pauer Ferenczné, Perényi Árpádné, dr. Perényi ICálmánné (Muzsla), özvegy Perényi Henríkné, Pcssiák Viktorné, Petri Viktorné, Reviczky Ambróné, Reviczky Gáborné, R-upprecht Henrikné, dr. Simonyi Adolfné, Szilva Györgyné, Schönbeck Vlihályné, özv. Szvoboda Románné, Bzecskay Antalné, Szabó Gyuláné, Szécely Henrikné, Sztankay Kálmánné Csata), Unger Hugóné, Usztanck An:alné (Csenke), Vancsó Gyuláné (Szöl*yén), Váraljai Sándorné, Vimmer Béáné (Csém), Vimmer Károlyné, özvegy Subcsek Mihályné stb. Leányok: Andrássy Mariska, Berzetünk az ezernyi csillagszemek, és a titokzatos nagy mindenség szerelemről, múló, rövid boldogságról beszélt . . . Leültünk a vízparton, közel egymás mellett. A karod nyakamra tetted és szemed kimondhatlan fényben ragyogott. Fejed a mellemre hajtottad, hogy ajkam a füledet érte . . . Megcsókoltalak . . . — Emlékszel, Rózsi ? I Az asszony halkan felsírt ágyában, bizonyítva, hogy férje szavai élénk viszhangot keltettek lelkében. —• Veszedelmes éjszaka volt . . . csókok muzsikája, ölelések suhanása kisértett . . . Átöleltem a nyakad, és te rám j néztél gyémánt-fényű szemeiddel. A kebled hullámzott a nagy indulattól, és kéjesen remegtél meg a karom ölelésére . . . Veszedelmes, bűbájos éjszaka volt . . . Lehunytad szemeid, fejed aláhullott az ölembe és a magánosságtól, nyártól mámorosan montad : — Szeretlek ! . . a tied vagyok ! . . És ajkaink Összeforrtak hosszú végtelen csókban, karjaink Ölelték egymást izzó, emésztő ölelésben . . . — Emlékszel, Rózsi ? ! Hosszabb szünetet tartott, a mig gyö- J oyörködött a tizenöt év előtt elmúlt, de lelki szemei előtt felújult képben, majd gyorsabban, száraz, édes hangon folytatta: — Ez éjszakától kezdődik a mi Kálváriánk ! . . . Két hónapra rá nőül vettelek, mert — férjhez kellett menned . . . O, a mi mézes heteink ! . . A mí más embernek a legnagyobb boldogság, mikor párjával hosszas vágyakozás és epekedés után egyesülhet, akkor mi kétségbeesett szorgalommal, keserves munkával kerestük meg mindennapi kenyerünket, és a mikor komiokomon a fáradtság okozta verítékkel hazatértem, sírva borultunk egymás nyakába ... a mézes heteinkben ! . . — Szegény emberek voltunk, nem folytathattam a tanulmányaimat ... Idegenbe jöttünk, a hol senki sem ismer, a hol nem ér a világ gúnyja, és nem kárhoztatják — mert nem tudják — szerelmedet . . . Majd kis hajlékunk fölött is fölsütött a boldogság napsugara. Nemsokára há~ romért kellé dolgoznom . . . Leányunk lett, a kis Rózsika. Az asszony sirt, és könnyezve monda : — Én szegény Rózsikám, ő már angyal! . . . — Igen . . , Meghalt ... és hosszú, hosszú ideig voltunk vigasztalhatlanok e csapás után. Úgy tekintettük, mint az Isten büntetését, amiért nem tudtunk várni ! . . Megint elhallgatott, hogy annál indulatosabban fakadjon ki később. Keserűen, bánatosan beszélt, épp csak azért, hogy könnyítsen a lelkén. — És a féltés ! . . tudod, Rózsi, mi a féltés f . . ó, ez nagy átka Istennek . . . megzavarja az ember fejét, elveszi a józan eszét. Sokszor, sokszor kisértett meg engem, a fülembe súgta valami, hogy épp ugy mint akkor a te nyakadba borult, úgy hullhat az asszony otthon a más karjaiba is . . . Tudtam, hogy nem lehet igaz, és mégis sök, sok éjszakámba került. — Ó, Rózsi, Rózsi! — folytatta sírva ai ember, — most nekem kellene odahaza az első irodámnak lenni; te nagyságos asszony lehetnél, a szép, ünnepelt Gádorné, fogatot tartanánk, estéket adnánk, minálunk volna örökösen a boldogság, — mig most! . . . Könnyei megakasztották a beszédben s néha-néha fájdalmasan, kínosan sóhajtott. Az egyik gyerek nyöszörögni kezdett álmában, az anyja lement ágyából, és szelíden letakarta. Majd odament férjéhez* megsimította fájó fej ét, és engesztelőn kérlelte : — Hallgass már, öregem, fölkelted a gyerekeket! . . . Gádor megcsókolta a felesége kezét, azután falnak fordult, és az elcsigázott, testileg-lelkileg fáradt ember azonnal elaludt, hogy tovább álmodja a tizenöt év előtti idő rózsás emlékeit, Honti Henrik.