Esztergom és Vidéke, 1900
1900-03-04 / 17.szám
ESZTERGOM ® ílfflí AZ „ESZT ERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárpap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős * szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: OÁ e MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hova a kéxiratoX előfizetések, nyiltterek és hirdetések kfildendői) pLOFIZETESI ÁRAK '. Egész évre — — - — 12 kor. - Jl. Lapulajdonos kiadókért: SvédjeDVi-tér, 330. SZám. Fél évre— — — •— i— 6 kor. — fii. N.arrf*™ ígyii4ira:- a si»r-«i. DR. PROKOPP GYULcA- ««~«.«..-.«„.*«..„. ^. Félrevert harangok. Esztergom, március 2. A közügyek menetelének és rendjének mindenesetre előnyére van, ha a polgárság, — a hogy ez joga is, kötelessége is, — éber figyelemmel kiséri, állandóan érdeklődik iránta s nem habozik nyilatkozni, amikor akár dicsérni, akár gáncsolni valót 'át, hall, vesz észre. E nyilvános ellenőrzés helyes, hasznos, szükséges is. Ez az érdeklődés általában meg van városunkban, ha nem is túlságos mértékben. De vannak buzgó férfiak minden társadalmi osztályban, akik állásuk, foglalkoz ásuk kötelmeinek elvégzése mellett, a maguk dolgát rendbeszedve, buzgó munkásai a közügyeknek is, ott vannak mindenütt, ahol tanácsukkal, tapasztalataikkal, egyéniségük súlyával, vagy ha hibát látnak a kréta közül: tiltakozó szavak felemelésével közreműködhetnek városunk felvirágzásán, boldogulásán, bajok, tévedések távoltartásában. Nemcsak hogy örülünk e férfiak szereplésének, de sőt nagyon is óhajtandónak tartjuk, hogy számuk mielőbb erősen megszaporodjék. Az objektív, igazságos, helyénvaló nyilt kritika jogosultságát tehát nemcsak elismerjük, de egyenesen megköveteljük a város igaz fiaitól. De éppen ily mértékben ítéljük el azokat a gáncsolódásokat, örökös panaszkodásokat, mások felbujtását, amelyek alap nélkül valók, felfújtak, különféle hátterek mögül eredők s amelyeknek főcélja a polgárság körében elégedetlenséget szítani a közügyek vezetői iránt. Ezeknek a harangfélre veréseknek különfélék az indító okai, a legtöbb esetben természetesen egészen személyiek. Vannak alakok, akiknél nem rejlik a gáncsolódás megért rossz akarat, de ugy el vannak telve mindég és mindenért keserűséggel, hogy csak panaszkodni, csak gáncsolni tudnak, vannak olyanok, akiknek természete a pletykálkodás, emberszólás, hát azért pletykálkodnak, szóllják a sarki rendőrt, a főpapságot, a polgármestert egyaránt és válogatás nélkül. Legártalmasabbak azonban azok, akik tisztán privát, indokolt vagy indokolatlan ellenszenvből kürtölnek világgá súlyos, kompromittáló vádakat, izgatnak azok ellen a köztéren szereplő férfiak ellen, akik nekik nem tetszenek, akik esetleg valamikor útjukban állottak, vagy megzavarták cirkulusaikat, avagy nem tartották teljesíthetőnek, amit óhajtottak tőlük. Ezek változatosan, raffineriával dolgoznak s mert egyetlen céljuk : minél gyakrabbi és nagyobb kellemetlenséget okozni a nyilvánosság előtt proskribáltjaiknak: semmi egyébb szempont nem szent előttük. Beszélnek az utcán, az egyesületekben, a zöld úgy, mint a fehér asztal mellett, felhasználják á hírlapokat s teljesen elégedettek, ha valamely szenzációhólyaguk nagyot pukkant és erős szagot terjesztett a belőle szétrepült gáz. Azzal pedig ugyancsak nem törődnek, hogy személyes antipatiájuknak feláldozzák a város hírnevét, felvirulását, hogy az idegen, aki a folytonos, komoly vádakat hallja, gyönyörű képet alkot magának városunk közviszonyairól s nemcsak maga kerüli el óvtosan, de visszatart mindenkit, akit lehet, felkeresésétől annak a városnak amelyen maguk a háziak tartják hivalkodva kiragasztva a piros cédulát. Ez a konkolyhintés az utóbbi időkben ismét erősebben nyilatkozik meg s a kevéssé intelligens rétegekben, amelyek természetüknél fogva könyebbhivők, szűkebb látókörrel birnak, az »urakt iránt úgyis bizalmatlanok, hitelre találnak, sőt egy-egy piacra dobott >olvasóköri témát a madárka szájából kiejtett maghoz hasonlóan lavinává kövéredik, mire Szentgyörgymezőt, Szenttamást, Tabánt stb. bejárja. Sok súlyos, keserű panasz és felszólalás jelent meg e lapok hasábjain és kaptunk érette annak idején szemrehányásokat is. De az abban az áldatlan időben volt, amely csak vádra és panaszra adott alkalmat s amikor a nyilványosság orgánumának hallgatnia, consentire videre nem volt szabad. Kötelességet, missziót teljesítettünk akkor s ha hosszú és nehéz is volt a küzdelem, mégis sikere volt az akciónak, már eddig is minden vonalon látható és érezhető sikere, amit konstatálni, feltüntetni, örömmel regisztrálni szintén hírlapírói kötelességünk épen úgy, mint elitélni azokat, akik behunyják szemüket, Iz „Esztergom ís Vidéke* tárcája. Pokol. Pokolról álmodtam, ördögök közt voltam Odalenn a mélyben, Szeretet fényének Megközelithetlen örökös nagy éjben, Ronda ördögök közt, Kik csúnyábbak voltak, Mint az apagyilkos Üszkösödött lelke, Csúnyábbak voltak a Becsületrablónak Rothadó szivénél. Láttam, a mint kéjjel, ÉgS szenvedélylyel Kínozták, gyötörték, Fonnyadó lelkét az Elkárhozottaknak. Ott izzó parázson, Itt zubogó vizben, Amott éles vassal Szurkálva, dófódve, Emitt fejjel függve Lefelé a földre, Vonaglottak sorban S köröttük a horda Undok ördög csorda Vigyorogva táncolt, Látva nagy kínjukat Őrjöngve ficánkolt, Amint észrevettek, Odajött egy hozzám S dicsekedve monda, Ugy-e nincs a földön, A mi van ott náluk Nincsen a kínoknak Olyan bő forrása Odafenn a földön, Mint az ördögöknek Agyvelő szülötte. És én kikacagtam, yóizüt kacagtam Hogy csak amúgy zengett Plútó birodalma A nagy nevetéstől Megkérdezték tőlem, Mért nevetek rajtok. *Hát hogyne nevetnék, Önteltségetekkel Megnevettetnétek A halállal küzdő Utolsót vonagló Nyomorult párát is f* Csodálkozva néztek. >Már hiába néztek! Összes kínzásotok Kedélyes csiklandás Ama gyötrelemben, A mit én éreztem, Mikor azt gondoltam, Hogy égő szerelmem Viszonzatlan marad.* Rám bámult az ördög Bamba vigyorgással, Ámde elértette, A mit akkor mondtam, Mert azóta látok Elkár hozottakat ődöngve az utcán. Lelki gyötrelemtől Savó szín az arcuk, Szemünk be van esve Kielégítetlen Lánggal égő vágyak Emésztik, fogyasztják S azóta az ördög Az ő birodalmát Áttette a földre. Csákány Sándor. Őrületes tánc. — Pepi, nyergelje nekem az Ilkát! Kis vártatra kivezet Pepi az istállóból egy tizenhat markos pejparipát. A ló magasan tartott fejjel rágta zabláját, szemei villogtak, kitágult orrcimpáin át mohón szívta a levegőt. Hatalmas, izmos, de árért nyúlánk volt, — mozgott minden porcikája. Simogatva tacscsolva a szép állatot, azt súgja nekem Pepi kocsis: Ifiuram, vigyázzon, az Ilka szökni szeret. — Dehogy. — Igen is, legyen résen. — Se baj Pepi, csak egyedül ne jöjjön vissza. Míg erre mindketten egyet nevettünk, én már a nyeregben voltam. A paripa hatalmas testalkatához képest meglepő ruganyossággal aprózta velem át az udvart. Lazán ülve a nyeregben, ringatni engedtem magamat táncoló menésévei az utcán végig, mialatt negédesen harapdálta zabláját. Aratási, cséplési időben történt, délutáni órákban. Szélcsendes meleg idő volt, a levegő csak ugy zümmögött a sokféle légy raj tol. Már a határban voltunk, lovam izzadni kezdett, a sok légy tapadt hozzá. Észrevettem, hogy ez lovamat nagyon izgatja, mert fejjel lábbal iparkodott a legyektől szabadulni. Lovagló pálcámmal segitettem ez önvédelmében, le-le simogatva a verejtékéhez tapadó legyeket. Közel az úthoz, melyen Így haladtunk, munkában vúlt egy cséplőgép. Kedvem kerekedett lovamat a zakatoló géphez hajtani. Lovam nem engedelmeskedett. Nógatásomra ágaskodni kezdett, mindamellett előbbre, közelebb a bugó géphez akarván őt késztetni, felágaskodva hirtelen fordulatot tett és vehemens szökési ugrással el akart ragadni. Most eszembe