Esztergom és Vidéke, 1900

1900-11-01 / 85.szám

g-yobb virágzása idején mentesítette magát. Ha csak oly arányban hozna a kultúráért áldozatot Esztergom is, mint Párkány, akkor a pótadó talán felére leszállítható volna. Az a nagymérvű igénybevevés, melyet az esztergomi polgárság megadóztatása okoz, szinte követeli az egyesülést. Párkány hajdanában a »Kakát* nevet viselte, miért ne lehetne azt az Esztergom névvel felcserélni ? — i. li-í ti levél a szerkesztőhöz. in. Eststergom

y október 30. Kedves Szerkesztő Barátom! Tehát akkor mikor Clió Magyarország történeti lapjára ércnél maradandóbban jegyzé fel a késő utódok számára, a századok multával élő nemzedéknek, hogy tudják meg, miszerint századokkal ezelőtt a kilencszázados mult történeti emléke nem veszett ki a nemzet szivéből, hanem azt a Fejedelem, az ország nagyjai és népei méltóképpen ünnepelték meg; Mikor e nagy, e dicső nap emlékei töltötték be minden magyar ember keblét, és boldognak érezte magát, hogy e szent napokat megélhette és tanuja lehetett a jubileumi ünnepségnek; Akkor előáll egy művelt fiatal ember és dacára annak, hogy tudta, miszerint nem jó vért szül, ha ő mint rendező, beállít a katolikusak templomába, dacára annak, hogy önként lemondott erről a szerepléséről, a minthogy félre álltak önként az ugyanazon vallást követő barátai, mégis beakart menni mint rendező a templomba csupán azért, hogy megmutassa azoknak a papoknak, hogy az ő neheztelésük neki nem imponál, akármi történjék is. Mert kérdem, hogy a leirt előzmények után mi történik Áldory Viktorral ha mint rendező belép a templom küszöbén ? Az első lépésnél megállítják s arra fogják kérni hogy a rendezői jelvényt tegye le, ezt persze ő nem tette volna, s akkor jön a második kérelem, de nem ő hozzá intézve, hanem a rendőrséghez, hogy a rendezői jelvényt távolítsa el Áldory válláról. Nem foglalkozom tovább az eshetőségekkel, A melyek bekövetkezhettek volna, kellemetlen dolog volt ez nagyon, hanem inkább áttérek arra, hogy tulajdonképpen mi indított engem amaz intézkedésre, hogy rendőrtiszttársam utján felkérjem az izraelita ifjakat, miszerint a templomban való rendezéstői álljanak el, annak dacára, hogy az ünnepet megelőzőleg két nappal tudomásomra adták, hogy az izraelita ifjak a templomban való rendezőségről lemondottak. O Eminenciájánál, az ország Herceg Prímásánál augusztus hó 14-én tartott vacsora után Ö Fensége előbb gyalog, de miután esett az eső, később kocsin óhajtotta a kivilágítást megtekinteni, a minthogy tényleg a kivilágítást meg is tekintette. Midőn a kocsik előállítása iránt a palota előtt az intézkedést elvégeztem, visszafordulva a lépcsőházban, élőmbe áll egy szolgának kinéző ember és a következőket mondja súgva : >Hallottam-e hogy a lobogót, melyet a vár fokára addig az ideig húztak fel, mig a palota előtti ünnepség tartott, valami Z. nevü jogász leszaggatta és a sárba taposta.« | Mélyen megrendített engem ez a hir, a lépcsőkön alig tudtam felkapaszkodni, s jó időbe került míg a kocsik készenlétéről jelentést tudtam tenni. Magamhoz térve ijedelmemből, az első pillanatokban arra gondoltam hogy ez az ember engem csakis megijeszteni akart, mert nem tudtam elgondolni, hogy miért nem értesítettek engem a lobogó felhúzásáról. A kivilágítás megtekintésével vége lett az első napi ünneplésnek, nem volt sürgősebb dolgom, mint letenni a magyar ruhát és sietni a központi kávéházba, a hova rendőrtisztviselőimnek találkát adtam. Az uton, a mig a kávéházba értem, jutott tudomásomra, hogy csak á szándék volt meg, de a lobogónak semmi baja Sem esett. Ez a szándék az, mely megérlelte bennem azt a jóakaratot, hogy rendőrközegem utján felkérjem nem egyedül Áldory Viktort, hanem mindazon izraelita ifjúságot, kik a fő székes egyházba mint rendezők voltak kijelelve. Ily körülmények mellett a közönség Ítéletére bizom, valljon ezen intézkedésemért érhet-e engem gáncs, ítéljen ugyancsak a közönség a felett, valljon esett-e sérelem azzal Áldory Viktoron, hogy őt felkérték, miszerint a templomban való rendezéstől álljon el ? N. J. Színészet. — Dombayék vendégszereplése. — Esztergom, október 28. A Bach-korszakban egy szerencsétlen flótás belebnkott a vízbe. Az ár ragadta magával az úszni nem tudót, ki is hiába kiabált segítség után. Végre, mikor már-már az utolját járta, a parton haladó két csendőr látása jó Ötletet sugalt elméjének, mert elkiáltotta magát: > Éljen Kossuth Lajos !* Erre természetesen a csendőrök utána ugrottak és kihozták a bizonyos halálból a rebellist. Itt is tőrtént hasonló. Dombayéknak esténként nem volt több nézője, mint 20—60. Szegények már az elmerülés szélén állhattak. Lapunk lándzsát tört érdekükben. Ám hasztalan. Egyszerre valakinek csavaros elméjében megfogamzott a mentés módozata. Adjanak a kórház javára jótékony előadást! Megtették és az eredmény — az előbbi anekdota analógiájára — fényes volt. Az egész lévadc (?) nem látott annyi nézőt, mint a vasárnap esti jótékonycélu előadáson. Ebből látható, hogy a hol nem segit a nemes felháborodás, ott még segíthet egy kis ravaszság. Tudósítónk elhatározta, hogy a következő alkalommal majd másként cselekszik. Tudniillik ahelyett, hogy nyilt-sisakkal állana pártfogóul a színészek mellé, lárvásan lép föl és a lárva mögött ravasz ötleteken töri a fejét arra nézve, hogy a közönséget színházba csalja. Midőn e véleményét hangoztatta tudósítónk, egy valaki ezt felelte rá: — Céltalan a felbuzdulás. A színészet ép ugy, mint a többi művészetek ma már nem teljesítenek missiót, ha csak nem ugy, mint a jelen esetben is. Jótékonycéllal egybekötve. — Tökéletesen igaz — felelt rá egy más valaki. — Ma már nem a >nemzet napszámosai.c És mégis csodálatos! Szinte megfoghatatlan. Egy bizonyos idő óta epidémiaként hódít a művészet pártolása. Az úgynevezett művészek kapnak vagyont, rangot és ünneplik Őket ország-világszerte. Annak az embernek, a ki egy életet megment, adnak egy cifraságot, a mit udvari lakájok szoktak kapni. A ki pedig ír verset, csinál szobrot, vagy képet, az kap báróságot, főrendiházi tagságot és szól róla a dicsőítő hymnus országszerte! Ezekre most térszüke miatt nem fe'elünk. Majd ha több helyünk lesz, bővebben rátérünk s addig is szívesen látjuk a hivatott tollak hozzászólását. No de ad rem ! A vasárnapi estén, >Margit álmai-tf és a »Kolostorból* cimü apróságokat >telt ház* nézte végig. A jövedelem — bruttó — valami 160—180 korona volt, a miből a kórház javára eshetik körülbelül 60—65 korona. Eredménynek eredmény, a melynek elérésébe oroszlánrésze volt a közkórház agilis, buzgó főorvosának. Áz előadáson ott láttuk városunk színét-javát, egy egészen excellens társaságot, a kiknek figyelmét a színészek korrekt játéka igazán megérdemelte. Csupán az éneklő kisasszony éneke ellen van kifogásunk, Már a múltkor, első tudósításunkban megmondtuk, hogy a .játékközöket ne énekkel, hanem inkább cigánymuzsikával töltsék ki. Természetesen udvariasan azzal okoltuk meg, hogy a cigány nem tud kíséretet játszani. Azt hittük, hogy megértik majd a kulisszák mögött ezt is. És a jelek arra is mutattak. Szerdán és csütörtökön Thury kisasszony nem lépett fel koncertezni. Már diadalmasan gondoltunk véleményünk eredményes hangoztatására, midőn tapasztalnunk kellett, hogy mégis csak énekel. Bántani nem akarjuk, de azt a jó tanácsot adjuk, hogy ne énekeljen. Még fiatal ... és annyi pálya van. És ezzel egyelőre befejeztetett az, hogy a fenti cim alatt Írjunk, mert a két derék művész, Dombay és neje, Érsekújvárra távoztak. Finita la comedia ! —- ny. —— . .ag'i Azt is tudtam, hogy nem fogok látni a Szentföldön modern fejlettségű városokat, melyekben felkiáltójelekként meredeznek a gyárkémények, sem olyan modern berendezésű nagy városokat, melyekben az irodalom és a művészelek sok ága megannyi tápot ad. Hiszen Ázsiából már régen költözködött át a műveltség Európába. Vágytam mégis eljutni a Szentföldre, a hova gyermekkorunk első emlékei csatlódnak. Csak azért is, és annál jobban le nem küzdhető vágygyal iparkodtam ide eljutni, mert világéletemben minden jámbor keresztény embertől azt hallottam, hogy szive forró vágya volna ide, vallásuk bölcsőjéhez eljutni. Ez a vágy viszi a keresztényt a szentsír templomához. Betlehembe, Jérus születése helyére. Ez a vágy viszi a zsidót Jeruzsálembe, ott egykor állott fényes nagy templomuk romjához. Ez a vágy visii a mohamedánt Mekkába, a hol élt és tanított a próféta, a hova néz ennek minden követője, imádság alatt. Olykor az embertestet is ledobva száll a vágy. Most itt vagyok az Üdvözítő hazájában, melynek a történetére és a földrajzára, a hazainál sokkalta előbb tanítottak a mestereim. Vágyként ült a látása lelkemen. Erre szárnyaltak a félig álmodott gondolataim. És boldog vagyok bele, hogy a filléreit ősszekuporgató sok millió vágyakodó közül, a róm. katolikus világegyház kétszáz millió hive közül, az élet hosszú országútján, most én jutottam ide, kapós alkalommal. Nekem azért Palesztina soha sem lesz a csalódások forrásává. íme, alig tevém lábam partra, már is állok azon az evangéliumi földdarabkán, a melyen szt. Péter feltámasztotta Tabitát. Valóban én is úgy érzem magamat, mintha álomból ébrednék a valóra — hogy itt vagyok. Vágyam olthatatlan szomja csillapszik. Isten a megmondhatója, Ítéleti időben hány viharvert öreg hajó tört itt roncscsá és hogy a zarándoklás történetében hányadik is volt az a hajó. mely szántotta, barázdálta a tenger tükrét, úszott a tenger kósza hullámain s hozta a mi turista-zarándok csapatunkat, az irói gárdából is többet.* Szikla törmelékes úton, reménynyel eltelve hányan jártak erre messze országokból azóta, hogy erre szállították a Libanon cedrusfáját, Palesztinának ezt az elsőrendű haszonfáját a jeruzsálemi híres és nagy templom építéséhez. Az elsőhöz, a másodikhoz. Azóta, hogy a * Az útitársak közül önálló kötetekből irtak erről az útról: Erődi Béla, Budapesti főváresi tankerületi igazgató »A Fáraók országábanc és »A Szentföldönt cimen. Wosinsky Mór apát-plébános, archeológus a»Keleti útam emlékei« cimen. Szentkereszti György báió, »A Keleten« cimen. Adorján Sándor lapszerkesztő, >Keleti képek« cimén. Szécsi Ferencz audapesti ügyvéd, a Vigszinbáz dramaturgja, úti tárcákat irt az Egyetértésben, j Sármai József jogdoktor, az > Ország Világoban irt cikksorozatot. | harcias Machabeusok és a tűzzel vassal pusztító Vespasian* római császár a vá: Kr. sz. u. 69-ben, 12,000 zsidót öletett meg Jaffában. rost feldúlták. Azóta, hogy Salaheddin (Szaladin) és oroszlánszívű Richárd mérték itt össze fegyvereiket. Azóta, hogy hogy Bouillon Gottfried, a keresztes hadak fővezére, a ki soha nem muló nevet biztosított magának és magas csúcsa volt korának. Azóta, hogy szt. Lajos francia király, a ki itt falat is épített, és II. András magyar király csapatai, a halálnak eljegyzetten, a Szentföldön jártak, kürtszó rivalgása között, lándzsát törni a hitért, Szentföldéit, Azóta is, hogy a világirtó, nemzete dicsőségének hirhordozója. — Nagy Napóleon erre kaszabolt és 4000 töröknek a feje bánta meg. Erre, az akkori világforgalom nagy útján, járt a keresztesek lelkes zaja, erre fénylett; több osztatu pajzson címerünk. Sokak hányt hajója, ért itt révbe, Jaffa nyitott utat továbbra. Hallgat a tenger, pedig mennyit mondhatna ! Locsog, még sem mond semmit, pedig a háborúról, a gyilkosság civilizációjáról, többet mondhatna mint a hegyek, várak, tornyok, omladékok. Egész Európa szivén végig rezgett akkor egyegy szerencsétlen keresztes had szomorú története. (Folyt köv.) Vértesi Károly. Esztergom, október 31. Halottak napján. Kigyúlt a fáklya bús világa, Lobogva leng a sírokon, Halottak árnya rezg elembe