Esztergom és Vidéke, 1900

1900-08-30 / 67.szám

Esztergom, 1900- _ XXII. évfolyam. 67. szám. Csütörtök, augusztus 30. ESZTERGOM és ÍME AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárpap és CSÍitÖPtÖkÖIl. Felelős « s«rkes*té B ért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: pLőnz^i ÁRAK : MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hoTaa^zirato^előflzetéseK, nyiltterefc és hirdetések fegJdeoáők) rá*évr é 7- ~ " kS* - ffl L«pt»i«jdonoa kiadókén: Szécljepyi-tér, 3SO. szánj. M«paém ^ = - ^ S kor! - ül! D R- PROKOPP GYUlíA- ^ s^t.t n. w aiMk v , m . ^ ... i Gran. Esttergom t augusztus 29. Tisztelt Szerkesztő úr, nagy figyelemmel olvastam el e lap legutóbbi számának vezér­közleményét s hogy annak teljes igazsága volt, tett megfigyeléseim is igazolják. Az érdekelt olvasók indig­nációja, csöndes boszankodása, kifa­kadása, amely azonban több nem mert lenni, mint, »hogy ez mégis túlzást. Nem volt túlzás, egészen aláírom, csak azt óhajtom hozzá­fűzni, hogy a brettli-uralmat én nem annyira hazafias, mint fő­képen morális szempontból per­horreskálom. A sángereiek közönségének több­ségét nem a német előadás vonzza ; elmennének, ha hottentotta sansó­nokat kárognának is, — természe­tesen hottentotta hölgyek. A ván­dor artista-hölgyek erkölcsi érzéke eléggé ismeretes s nemkülönben az a körülmény, hogy többnyire nemcsak a zsebre veszedelmesek. Ezért proskribálom első sorban őket. De meg csak nemrég járt igy e gy magyar társulat, állítólag két előkelő fővárosi színház tagjai, bár mindjárt feltűnt, hogy a ren­jdes orfeumtanyára húzták be Thes­,pis kordéját. Nos, ezek magyarul .dolgoztak és mi köszönet volt j benne ? Ép az önök tudósítója volt az, aki szép, lelkiismeretes tudósítást ! akart írni s az első rész után meg­| botránkozva menekült. Pedig kár jhogy nem látta, ami az előadás után következett. Érzékeny poéta­leikének gyönyörűsége telt volna benne . . . Mondom : inkább csak deutschol­janak, mint kábító fűszerül magyar morzsákat keverjenek piszkos koty­valékukba, ahogy egy társulat nem­rég megcselekedte az agg honvéd alakjával. Inkább bornirtságból mint, célzatosságból, de minden jó ér­zésű ember felháborodását felkeltve. Az igazgató meg is büntette a tár­sulata »magyar elemét*-t. Egy este nem játszott, csak sörözött. Tagadhatlan mégis, hogy e né­met truppok bármily szempontból való kultiválása az erős nemzeti, ha­zafias érzés bizonyos fogyatékossá­gára, vagy inkább közömbösségre vall. Ám — s ezért mai felszólalá­som — e sajnálatos tünemény más téren is mutatkozik. Hogy Esztergom lakossága nagy részben német anyanyelvű volt, na­gyon jól tudjuk; még csak egy félszázaddal ezelőtt is; mutatja ma is számos földműves-család hamisit­tatlan német neve. Ám mind e Trexlerek, Forsthuberek, Strobl-ok tetőtől-talpig megmagyarosodtak, a legnémetebb bölcsőjü bennszülött polgár-cégek könyvvezetése rég ma­gyarrá lett. Szivében, minden meg­nyilatkozásában magyar az egész ke­reskedő osztály, mégis ennek egy­része az, amely nem eléggé sovén, amely a nyelvet illetőleg, káros kon­cessiókat tesz a magyarság követel­ményeinek. Körülbelül annyit beszélnek né­metül, mint magyarul. Magyarul az üzletben; maguk, kollégáik között többnyire németül, amit főleg a divatáru-üzletek tulajdonosainál ta­pasztalatuk, talán mert ezek van­vak Lueger városával a legerősebb kontaktusban. Aki állításomat bi­zonyítva óhajtja látni, csak figyel­jék a Széchenyi-téren, Kispiacon, a Buda-utcán a nyáresti séták ide­jén, vagy nézzen be bármelyik kávéházba délután a fekete kávé órájában, még inkább este, amikor a női családtagok is betérnek egy­két szelet fagylaltra. Kifogástalan, kipróbált, hazafias célokra mindig áldozatra kész hon­polgáraink ezek, de csevegni — mégis csak németül szeretnek. És ahogy az öregek énekelnek, úgy csicseregnek a fiókák. És épén azért inkább e téren kívánok és vágyom javulást, mint pusztítom igni et ferro a léha chansonette­ket. Egy példát a közelmúltból: Azok a bécsi kereskedők, akik üzleti levelezésükben eddig állan­dóan Esztergomot használtak, Oíen­Pesth-e! egyidejűleg a Gran-t is ujolag életbeléptették. Egy keres­kedő-ismerősöm egész méltatlanko­dással mutat egy ily üzleti borité : kot, elmondva, hogy ez illető cég már tizenöt éve Esztergomot irt. tz .Esztergom és Vidéke" tárcája. "RÓZSÁK A HÓBAN. KÖLTŐI ELBESZÉLÉS. ©@®©Irta:©©®@ MARTOS FERENCZ. III. De lenn ezalatt Zúzzák a falat, Gyújtják födelét És már viszi szét A lángot, a fóstöt az orkán . . S tovahömpölyög a tömeg, ajkán A rémes üvöltés: Hálái az urakra 1 S Mihály velők ordít: Halál az urakra! És bár a csodás jelenésnek Emlékei jól belevéstek Agyába s a lelke zavart, — Egy cél felé tart A tömeggel azért: Vért ontani, vért! A mig csak a zsarnoki fajnak Végső ivadéki kihalnak! A vérszag, az áldozatok Hörgése, a lárma, szitok S diadalnak mámora, mint Ködfátyol, esik szemére megint. És újra vezérli a népet, Ront, zúz, porig éget Kastélyt, palotát, S ezek üszkein át Gyilkolva kegyetlen' Tör a templomok ellen . . . S a többi között, épülve szerényen, Egy domb tetejében Útjába kerül kicsiny, ócska Szűk templomocska. Idejárnak Minden vasárnap Környékbeli pusztákról a hivők. Rongáltan már az idők Viharától, végezi szépen Hivatását mindenképen. Tornyába' harangszó, Szép messzire hangzó Száll szanaszét, Hirdetve az Űr dicséretét. S Mihály odalép Vérszomju szitokkal. Nyomában a nép! S mint áldozatát az Éhes fenevad: Töri, zúzza, szakítja, Mi kezébe akad. A tölgyfa-padok Már romdarabok. Letépik az oltárról a keresztet, És szélnek eresztett Ezer darabba' Repül a vén biblia lapja. S Mihály, kezében a bárddal Rombolni nem átall, Maga szítja tüzét a tömegnek S miközben a templom Oszlopzati rengnek, • ——————— Nekimegy szilajon, Hol az ósdi falon Hervadt koszorú közepébe, Függ Mária képe. De ím, ahelyett Hogy sújtana rája, Lehull fölemelt Kezébül a bárdja. Szeme tágul S bambán odabámul A képre, melyen Boldog-szelíden Mosolyog le az Isten-anya, — de vonása Hajszálnyira mása Szintén ama nőnek, Ama nőnek az éjben! S az isteni gyermek ölében, A kedves, aranyhajú fő Szintén ama csöpp csecsemő. És nézi, ahogy csak nézhet S megszállja csodás igézet. S mig arca halotti fehér, Fölpezsdül erében a vér. Valami nagyot elhatároz S így szólal a Máriához: „Te asszony... ments meg az Ördög Elől, könyörgök! Mióta láttalak egyszer, Szívem úgy ver! És látlak azóta szünetlen, Bár nem jársz itt lenn ! Alamizsna hozott közelembe, Adj most nekem te! Lásd, nem tanítottak egyébre, gyűlölni, Rabolni, ölni! 1 Csak akkor, az éjbe', a hóba', Ütődtem a jóba! Már azt se tudom, mi hogyan volt! De szép, de jó volt! Szemembül a köny kicsordult S most minden elmúlt . . . Ó, súgd meg a titkot, erőtlen' Könyörgök itt lenn! Utadnak irányát még nem Késő kisérnem? ím térdelek" . . . És valóba' Letérdelt. IV. . . . Térdig elsüppedt a hóha. Megrázkódott. A csillogó pihék, A zúzmara, magához téritek. Az álom elröpül riadt szemérül, Köröskörül a hajnal elsötétül. Éj van megint. És hó. Tengernyi hó. Az utca kong. Csak ő, az álmodó, Ki benne lézeng.. . Annál hangosabban Mulatnak még az éjjeli lebujban. Hát álom volt csupán, agyrém, túlhajtott. Ki sem nyitották, lám, a korcsmaajtói Ködkép a tüz, a vér, a bősz tömeg. . . De ím való, hogy térde még remeg, Agya lüktet s alig tud állni, szédül Eddig nem erezett gyönyör hevétől, Ha minden elmúlt, az a nő, akit Álomba' látott... úgy van, annak itt Kell lenni még! Azt súgja ösztöne! A rongyos koldusnő nem föld szültitie. Emlékezik a fényre körülötte . .. De hova tűnt? S ki tudja, eljön-e

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom