Esztergom és Vidéke, 1900
1900-07-05 / 52.szám
Esztergom, 1900. XXII. évfolyam. 52. szám. Csütörtök, július 5. ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET 44 HIVATALOS LAPJA. M«áJ cl «^ík Vasárpap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: p L öFiz^rÉst írak . MUNKÁCSY KÁLcMÁN- (hova a kéziratod előfizetéseit, nyiltterek és hirdetésed kaldendők) f^fyré- ~"_"~_~"__ 1 6 k!r*' - ftí' Lapwlajdonos kiadókért: SzécIjeOyi-tér, 330. SZálO. w*™-^^^-^*^--*: DR. PROKOPP GYULcA. m A vármegye tele. Esztergom, július 3. Cak most — tizennégy nappal — a legutóbbi felhőszakadás után, hogy alkalmunk volt az egész vármegye területéről információkat beszerezni s megjelent a földművelésügyi miniszter időközi statisztikája, csak most látjuk mély megdöbbenéssel és aggódással: hogy az idei elemi csapások mennyi kárt okoztak a megyei lakosságnak, különösen az esztergomi járásban. Azt mondja a példaszó, hogy akit az Úristen szeret, azt gyakran meglátogatja. No, hát ha igazat beszél ez a mondás, akkor mi valaha igen kedves gyermekei lehetünk az Urnák, mert mihozzánk igen gyakran látogat el. Rajtunk tartja a csapást osztó kezét, — a balt. Nem mehet csudaszámba, ha ily szavakra fakadunk. Utóvégre véges emberek vagyunk, érzékenyek az örömre, feljajdulok a szomorúságra. De hát mikor az örömből olyan szük marokkal jut ki! Hiszen máskor is ért bennünket egy és más; szórványosan jött a baj, egy kis eret vágva, hát azt jcsak kihevertük valahogy. Kihevertük, újra kezdtük a munkát s bizodalommal és reménykedéssel néztünk a jövendő elé. | De most egészen rajtunk a teher, csőstül szakad reánk az áldás. | A szegény Esztergomvármegyei [magyar, bizony búra hajthatja most •a fejét. Fáradságos munkával felj törte földjének kemény ugarát, el| vetette belé a drágán szerzett ma' got s Jstennek szánt hittel, várta hogy munkájának gyümölcse lészen-e ? Szépen mutatkozott tavaszszal minden. Azután jött az első csapás, a tavaszi fagy, amely ha a vetéseket jobban meg nem is viselte egyes helyeken, de tömérdek gyümölcsfavirág, korán nyitott szőlőtőke pusztulását okozta. Az első szomorúság után azonban még megvigasztalódtunk. Az abnormis időjárás dacára a vetések szépen felvették magukat, a szőlőgerezdek elég sürü sorokban sorakoztak, fejlődött a kapás növény s a gyümölcsfák lehullott virágai ! nyomán, ott állott a sokat ígérő termés. A hétköznapi gondok szürkeségét enyhítette a gondolat, hogy a munka és fáradtság nem veszett kárba. De hát ember tervez, Isten végez. Egy zivataros délután azután meghozta a második csapást: a jeget, amely szintén majdnem az egész vármegyére kiterjedt, megfelezte a szőlőtermést, megtizedelte a gyümölcsöst, az egész határt. A károsult gazdáknak még maradt ekkor valamijük ; annyi szüretre, aratásra kilátás, hogy keservesen kibírják a telet. Hanem hát a csapás nem jár egyedül. Következett csakhamar a harmadik. A legnagyobb: a júniusi felhőszakadás. Ez azután betetőzte az elemek pusztító munkáját. Földhöz vágta a termést, hogy többé fel ne tudjon kelni, beiszapolt szőlőt, burgonyát, kukoricát, ugy hogy minden túlzó nagyítás nélkül elmondhatjuk: igen sok helyen a vármegyében egyáltalán nem lesz szüret és aratás. Hivatalos jelentések alapján állítjuk. Nyakunkba szakadt még egy csapás. Tikkasztó meleg után hétfő hajnalra megjött a kód s megcsönditette a lélekharangot minden gabonaszemnek, ami a záporeső után még a kalászban maradt. Egyptomra hét csapást küldött egykoron az Ur, — reánk négyet. Egyptom kiheverte azt a hét csapást, talán mi is kiheverjük ezt a négyet, én reményvesztett magyarom. Kiheverjük, de miként ? Mélységes agódással és lelki kétséggel kell, hogy nézzünk az elkövetkezendő ősz, a hosszú tél elé, de nem szabad apátiába verődnünk. Csak egy lehet a feladatunk : módokat keresni az elkövetkezendő nyomor lehető enyhítésére, amire azonban a magunk erejéből képtelenek vagyunk. Oda kell tehát fordulnunk, ahol a legtöbb hivatottságot és képességet látjuk a kisegitő-szerep elvállalására s ez csak a kormány lehet. Már most kezdjük meg az akciót. Nemcsak adóleengedés, vetőmagkölcsön stb. utján, hanem olyan munkálatok, téli foglalkozások megszerzésével, amelyek a népnek, ha szerény kereseti forrást nyújtanak is, de megmentik a didergéstől és koplalástól. Melyek lennének ezek: elmondják legközelebbi cikkelyünkben. Agricola. Az .Esztergom és Vidéke* tárcája, Esküvőm napján. — 1S80. év május 6-án. — Itt vagy tehát, — itt karjaim közt. Reményim, üdvöm-angyala! Borulj reám, simulj szivemre, Mennyem eljegyzett asszonya. Agyam szédül, boszorkány táncot Jár ma velem egész virág. > Szegény megőrült igy kiált fel, Éltében először ki lát. Pedig csak régi vágyam telt be, Melyért úgy kértem az Eget: Itt nyugszik, pihen keblemen a Megtestesített szeretet, Ó adj egy csókot hosszút, édest Melynek tüzétől lelkem ég. Ne játszd tovább is a szemérmest; Volt ebben részünk már elég. De mért remegsz úgy, szép szemedbe, Miért tódul e köny patak ? Had' szárítsam fel csókjaimmal; Igy sírni még nem láttalak. Tán vészes felhőt látsz borongni Jövőnknek kétes alkonyán S e bal jóslat, e sejtelem szül Kebledben aggalmat talán?! Ne félj, az Isten él felettünk tís gondja őrszemmel kisér S ha egygyé zzent nevében lettünk, Bennünket vész soha nem ér. De int az óra, az Úr oltára Megszentelt fényben tündököl Boruljunk hát le zsámolyára S könyörgjünk lelkünk mélyiböl. Egy csőkot még a frigy kötéshez Az uj életnek küszöbén, Melyen túl bánat és boldogság A tiéd lesz úgy, mint enyém Ne sirj tehát, — vagy sirj ha tetszik; Lelkem veled sír és zokog . . . De hisz', kik örömükben sirnak, Azok valódi boldogok. Bodiz László. A jerikói lonc regéje. — Mantegazza > Virágregéiből«. — Sok száz évvel azelőtt, hogy Renzó és Lucia születtek, a falujokbeli fiatal legények már beleszerettek a szép leányokba, ezek pedig egész éjszaka a derék legényekről álmodtak s nappal utánuk sóhajtoztak. A szerelem minden időben s minden országban legédesebb gyönyörűsége s legkeserűbb gyötrelme volt az emberiségnek. Megtörtént azokban a nagyon régi időkben, melyekről a történelem is hallgat, hogy egy leccei bódorgó parasztlegény a templomból két leányt látott kijönni, a kik egymás karjába kapasz-j kodva, pajkosan nevetgéltek s egyszerre i bele szeretett mind a kettőbe. Nem közönséges mindennapi eset ez. De ha j | láttátok volna Biankát és Nerinát, meg| értettétek volna, hogy ez a kettős szerelem oly villám gyorsasággal csapott a szegény legény szivébe, í Bianka méltó volt a nevéhez, olyan hófehér volt, ámbár se az esőtől, se a naptól, de a mezei munkától se félt. Azokhoz a szőkékhez tartozott, a kiknek nem árt a, napfénye, a kiket még szénnel se lehetne befeketíteni. Vegyétek szemügyre a tejet, a liliomot, a gardéniát, a theá rózsát, a hattyút, ha fogalmat akartok szerezni az ő rózsás fehérségéről s mindama fehér rózsáról, mely együttvéve Bianka bőre szinével vetekedhetett. E fehérségen kivül még három szin tündökölt rajta: az érett kalász szőkeségét a fején hordozta, a menynyboltozat két kis darabkáját szemeiben s egy korall gyöngysort a szájában. Mindeme szépségeire Bianka egyáltalában nem volt büszke, sőt azokat lehetőleg elrejteni iparkodott; de miként a nagy gazdagságok a legerősebb vasszekrényeken is keresztül csillognak, e szépségek is, tulajdonosuk minden igyekezete dacára, elárulták magukat itt ott szűzies idomainak körvonalaiban, mely a szentek közül a legszentebbet is a pokolba juttathatta volna, ha csodálhatja. Nerina, éppen olyan szép volt, mint Bianka, de tökéletes ellentéte annak. Telivér barna szépség volt; orcáinak a jól kisült kenyérhez hasonló színétől haja csaknem kétesbe játszó ébenfa színéig, szemeinek mély bársony feketeségétől kezdve láthatatlan bájai árnyalatáig. E barna és bronz színek, e fekete gyémánt, arabs paripa és holló szárnyszin között bibor-piros korall-keretben két hófehér gyöngysor tündökölt. S mindez a sok kincs oíy kívánatos, oly megcsattanó kerekded tagok kíséretében, mely a napra az emberekre, egyszóval, a mi hozzá hasonló élet-elevenségü, öröm-ittas volt, szinte nevetett. Nerina pajkos volt, anélkül, hogy tudta volna, mert nagyon sok szépség, nagyon sok érzékiség és nagyon sok vágy volt ez egyetlen női testbe egybegyűjtve. Bianka szerette Nerinát s Nerina ép ugy Biankát. Szomszédok voltak s csaknem egynapon születtek. Csak az utca választotta el házikóikat egymástól,
