Esztergom és Vidéke, 1899

1899-03-09 / 20.szám

várhatja az egyesülettől senki. A hatáskör sokkal szerényebb, a rendelkezésre álló annyagi erő sokkal csekélyebb, hogysem nagyhangú ígéreteket lehetne tenni, az egylet feladata a csendes, de hasznos munkálkodás, amiben nem is volt hiány. Fájdalom, még mindég nem teljesült a társulat régi óhajtása, hogy a megye történelmére vonatkozó emlékeket és tárgyakat, a tudomány kívánalmai szerint beosztva, hozzáférhető, alkalmas helyen a közönség használatára kiállítsa. Hogy ez elérhető legyen, felmerült az az eszme, hogy a társulat, más város példájára, egy régészeti, történelmi és iparművészeti kiállítást rendezzen, amely hivatva volna feltárni Esztergommegyének egész dicsőséges múltját fényes alakjaival s gazdag műkincseivel együtt. A tervet az egész gyűlés nagy tetszéssel fogadta s lehetetlen annak sikerében nem bíznunk, már csak azért is, mert nagyon jól mondotta a titkári jelentés : ivarosunk és megyénk nem egy családjának birtokában vannak olyan régészeti, történelmi és különösen iparműtörténelmi tárgyak, amelyekről jelenleg a tulajdonosokon kivül alig van valakinek tudomása.* A kiállítást mindenesetre nagy gonddal kell előkészíteni s annak sikere érdekében magunk is csekély erŐnkhez képest, közreműködni óhajtunk. A társulat tagjainak száma 1898-ban 208 volt, 5 tiszteletbeli, 18 alapító, 130 rendes és 55 pártoló, igy — mult évhez képest — a tagok száma 18-al növekedett, Az elhunyt tagok közül kettővel — az egyesülethez való közelebbi viszonyuk miatt — a jelentés hosszasabban, melegen, a kegyeletes emlékezés legszebb szavaival foglalkozott: Knaux Nándorral és Villányi Szaniszlóval, Majd érintette a tavalyi társulati évkönyv nagy sikerét és keresettségét, továbbá, hogy az Ákospalota-felásatását a társulat tavasszal folytatja, beszámol a monográfia-ügyéről, amely csendben, de halad előre, ismertette a társulati gyűjtemény szaporodását s végül újból felkérte a megye ér város értelmiségét, hogy támogassák a társulatot nemcsak a tagsági dijak pontos befizetésével, hanem meleg érdeklődésükkel, új tagok gyűjtésével is. A hallgatóság a lelkes, fáradhatlan főtitkárt zajosan megéljenezte. (Az emlékbeszéd.) Miután Reusz József, mint a számvizsgáló bizottság elnöke, bemutatta a revideált mérleget s a jövő évi költségveést és köszönetet szavaztak úgy a számvizsgálóknak, mint főleg a társulat buzgó pénztánokának, dr. Prokopp Gyulának, akinek páratlan pénztárnoki rekordja, hogy az egyesületben tagdíjhátralék nincs, az elnök felkérte dr. Walter Gyula apátkanonokot, primási irodaigazgatót, hogy tartsa meg emlékbeszédét néhai dr. Knauz Nándor felett. Az emlékbeszéd hosszabb volt, (nyomtatásban is egész kis kötet) de hogy minden szava mennyire lekötötte a hallgatóság figyelmét, legékesszólóbb bizonyítéka, hogy mikor a szónok kijelentette, hogy az idő előrehaladottsága miatt csak részleteket mutathat be belőle, kezdve az érseki helynök úrtól, valamennyien az »egészet* kérték s azt hisszük, szívesen és gyönyörűséggel hallgatják órákig is. Dr. Walter mint iró, mint szónok már igen sok kiváló sikert ért el; intenzivebbet, általánosabbat, mint vasárnap még alig. Olyan ennek a beszédnek arhitektúrája, mint egy gótikus remekműé. Karakterét a nemes, egyszerű, imponáló ivvonalak adják meg, melyeket el nem rejtenek, de csak kiemelnek és bájosan ékítenek a filigrán, virágszerű apró kőornamentumok. (A komoly ólora-ablakkarikákon mindenütt becsillant a poézis szivárványos napsugara.) A stílusa nemes, kristályos, erős és mégis gyöngéd ; szóbeli és eszmei szépségek zománcával bevonott. S a hatást nagyban emeli az előadás keresetlensége, közvetlensége. Úgy mutatta be az elhunyt nagy tudóst, ahogy igazán ismertük és előttünk állana egész egyénisége, egész karaktere, ha nem is ismertük volna. Mintha csodálatos Röntgen sugarakkal állította volna elénk a boldogultat, úgyis mint embert, úgyis mint tudóst. Ez az egész clénk-állitás egy kiváló lélekbúvár remeke volt. Különösen ki'.ünt ez a beszéd utolsó részében : a tulajdonképpeni jellemzésben, amelyet lapunk legközelebbi számában bemutatunk, fájdalom, nem lévén terünk arra, hogy az egész munkával megismertessük olvasóinkat. Az egész beszéd különben menten elárulja azt a meleg, bizalmas viszonyt, mely a megemlékezőt a boldogulthoz fűzte, pedig nagyon jól mondotta a szónok, •hogy Knauz nagyon megválogatta azokat, akiket közelebb engedett lelkéhez férkőzni.* Az ő lelkük mindég megértette egymást. A hatalmas éljenzés, a tömeges gratulácziók elmultával az ünnepi szónok, akinek az elnök meleg köszönetet szavazott, a jelenvoltakat beszéde egy-egy nyomtatott példányával lepte meg. (A gyűlés vége.) Ezután gyorsan pergett le a gyűlés többi része, Dr. Némethy Lajos már csak röviden ismertette az év folyamán kapott és beszerzett nevezetesebb régészeti tárgyakat, többeket (közöttük a lőrinczutczai építkezésnél talált oltárkővet) sikerült reprodukciókban is bemutatván. Különösen értékes néhány zománc-tégla, melyek a hajdani várbeli szent Adalberttemplomból valók s amelyekről Bonfinius, mint >üvegesitett téglákról* beszél. Végül dr. Feichtinger Sándort az egyesület tiszteletbeli tagjává választották meg s örömmel vették tudomásul, hogy az akadémia, az ülésén való képviseletével, Pór Antalt bizta meg. Boltizár püspöknek az elnökhöz intézett köszönő szavai után a gyűlés feloszlott. Érdekes, tanulságos, szép ülés volt s csak sajnáljuk, hogy nem korábban kezdődött, mert igy több tag lemondott egy-két életrevaló indítványa benyújtásáról. (Az Ákos-palota.) Dr. Walter emiékbeszéde kiadásában ott látjuk alaprajzát az Ákos-palotának is, amelynek maradványait a boldogult tudós fedezte fel, amelyeket azonban közönségünk alig ismer. Azért — a mű szerzőjének kiváló előzékenységéből — e helyütt mi is bemutatjuk azok felvételét, amelyet Schédl Arnulf főgymnásiumi tanár, a mi kiváló helyi kartográfusunk nagy pontossággal és szakértelemmel készített. A boldogultnak ugyanis a Zamárdhegy keleti lejtőjén kis villája volt, ebben szokott nyáron délutánonkint tartózkodni. A közelében dolgozó földmivcsekkel szívesen elbeszélgetett s ezek egyikétől hallotta, hogy a villájától nem messze fekvő hegyet Ákus-hegynek hívják. E felelet keltette benne azt a gondolatot, hogy a hegy körül állhatott az »Ákos-palota*, amelyről több okmány tesz említést. Sejtelme bevált. A felfedezés nagy érdeklődést keltett s több nagynevű régész tekintette meg az ásatásokat, melyeket a Történelmi Társulat a tavasszal folytatni fog. íme a palota alaprajza: Szabó Szilveszter t Esztergom, március 8. Hétfőn kora reggel három gyászlobogó bontakozott ki egy másütán, lassan, szomorúan, közel egymáshoz : a bencés székházon, a városházán, a Katholikus Körön. S csakhamar elterjedt a hir, hogy akit siratnak: Szabó Szilveszter, bencés főgimnáziumi tanár s városi képviselő. Szabó Szilveszter halála szomorú feltűnést, méltó részvétet keltett városunkban annál is inkább, mert oly gyorsan és váratlanul jött. Az elhunyt az influenzajárványnak esett áldozatul, mely az agyhártyát inficiálta s egy heti betegség után — mely csak halála napján, vasárnap vált végzetessé — korai sírba vitte. Szabó Szilveszter nem azok közül való, akik haláluk után a feledés homályába tűnnek el. Közéletünknek egyik kiváló alakja volt ő; mint városi képviselő közügyeink iránt melegen érdeklődött s azok rendezésébe tevékenyen befolyt. Általános politikai álláspontjához, mint a volt Nemzeti Párt hive, szilárdan ragaszkodott s bár igy e téren igen távol állottunk egymástól, mégis mint az elvhűségnek, a meggyőződéshez való, komoly ragaszkodásnak mindekivei szemben elismerő!, mindég tiszteltük álláspontját, amelyért még a leggyengédebb kötelékekkel is kész volt szakítani. Jeles szónok volt, kinek talpraesett gondolatait csak a közvetlen, erélyes előadás multa felül. Társas életünknek megbecsülhetetlen, páratlanul kedélyes, jóizű alakja volt s a >Szili bácsinak,* a kedves >Fesztinek-«nek hiányát sokan fogják érezni.* De igazi eleme az iskola volt. Testestül-lelkestül tanárt, hivatásáért élő-haló, kötelességtudó embert vesztettünk benne, aki nem kelletlenül, hanem örömmel, szívvel-lélekkel ült a tanári katedrához s tanítványai körében érezte igazán jól magát, kiknek bár szigorú, de valódi atyjuk volt. Hogy mennyire ragaszkodott tanári hivatásához, abból is kitűnik, hogy bár főapátja — érdemeit és kiváló tehetségeit méltányolva — többször felajánlott neki egyéb téren tekintélyes állásokat, az iskolától sohasem akart megválni. Végzetes meghűlését is sokan ideiglenes gimnáziumi helyiségünk egészségrontó hatásának hajlandók tulajdonítani. Jó szivéről, nemes emberbaráti érzületéről mindenki meg volt győződve, a ki vele érintkezett. A városban mindenkit — még ai apró gyermekeket is — ismert s nemcsak a nyilvános élet jelenségei, hanem az egyesek magánügyei, bajai iránt is résztvevő, nemes lélekkel érdeklődött. Rokonait, rendtársait és barátait mily gyöngéden, odaadással tudta szeretni s mily tapintatos figyelmet tanúsított mindenkor irányukban, számtalanszor tapasztaltuk. Végül mint pap is, teljesen korrekt, kifogástalan életű, minden tettében lelkiismeretes s a komoly meggyőződés embere volt. A boldogult irodalmi munkásságot is fejtett ki. Kiválóbb filológiai irányú művei : >Latin-magyar és magyar-latin* szótár* (Győr), — »Ciceronis Orationes Philippicae* (Győr), — >Rabsiolgaság az ó-korban«. (Esztergomi főgymn. Értesítő, 1889—90.) Városunk egy egyik lelkes polgárát, a tanügy buzgó, hivatásos bajnokát, az egyház és haza hű fiát vesztette el benne. Nyugodjék békében s legyen áldott emlékezete ! * Az elhunytat körülbelül tiz nappal ezelőtt erősebb influenza döntötte ágyba, de a mult hét közepén már annyira jobban volt, hogy felkelhetett s rendtársaival, akik látogatták, szokott vidámságával elbeszélgetett. Szombat délután kezdette rosszabul érezni magát, bár még akkor is egyre crősgette, hogy hétfőn megkezdi előadaiait. Az éj folyamán az agyhártyagyuladás legaggasztóbb jelenségei rohamosan mutatkoztak. Vasárnap reggel konzultálták dr. Mátray Ferenc és dr. Berényi Gyula s állapotát már akkor reménytelennek találták. Délután elvesztette eszméletét s többé nem nyerte vissza, öt Óra tájban ellátták a haldoklók szentségeivel, majd mind megjelentek szobájában rendtársai, de nem ismerte fel egyiküket sem. Halála kevéssel hét óra előtt következett be; a halálra csenditést nyomban követte az esti harangszó. Temetésére megérkezett fájdalomtól mélyen sújtott nővére, akinek legfőbb támasza, gondviselője volt. A nyári szü» netet minden minden évben nála, zalai kis családi birtokukon töltötte, ahol minden idejét igazi passzióval a kertészkedésnek és a gazdálkodásnak szentelte. S csak nemrég is még büszkén mesélte rendtársainak, hogy felújított szőlője »az idén már teremni fog.* Nővérével jött férfitestvére: Iván győri bencés tanár, aki városunkban is hosszabb ideig tanárkodott. Ravatala a pazar gyászpompával íelékitett házi kápolnában volt felállítva. A keddi délelőtt folyamán a feketével bevont főlépcsőn, a flórba burkolt lámpák félhomályában egymást érték az utolsó Isten hozzád-ot mondók. A koporsón a család két koszorúja feküdt, az imazsámolyon a VII. osztályé, amelynek főnöke volt. A falakon rendtársai és a gimnáziumi ifjúság impozáns virágemléke, a Katholikus Kör, a Frey-család, a IV. osztály koszorúja stb. A temetésen igen nagy közönség jelent meg. Ott láttuk a főpapság köréből : Boltizár József érseki vikáriust, Sujánszky Antal nagyprépostot, Graeffel József, Wenczell Antal kanonokokat, a hely-