Esztergom és Vidéke, 1899

1899-02-09 / 12.szám

ESZTERGOM es ÍME AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Me$e\eT\ik Vasárnap cs csütörtökön. jlLŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fél évre— — — — '— 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. 0 Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULA­Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések Szccljepyixtcr, 330. szám Kéziratot nem adunk vissza. Február 7. — Febmár 12. Izzó, nem halványulható arany színben, amilyennek a szentek aureolájának zománcát, fényességét képzeljük, lebeg mindannyiunk szeme előtt ez a hercegi koronás két be­tű abból a névből, amelyet csak imádságszerü áhítattal, a tisztelet és szeretet extázisával ejthet ki minden magyar ajak és amelyet ki is kell ejtenünk minden napon. Mert nem múlik nap egy sem, amely bölcseségének, jóságos sze­líd lelkének, nemes és békességes tűrésének, nagy, szerető szivének ujabb tanúbizonysága hírét ne hozná. Pedig azok a hirek, amelyek a nagy egyházfejedelem minden feltűnéstől való irtózása, igazi bibliai szerény­sége dacára átrepülnek a budai pa­lota magányos szobája küszöbén, vajmi csekély részét képezik az ö jótékonysága, magas állásában való szakadatlan áldásos munkálkodása tényeinek! Ha minden alkalommal, ahogy Hí .Entop és Vidéke" tárcája, szivünk-lelkűnk szeretné, elmondauók hálánkat, kifejeznők örömünket, ami­ért a Gondviselés igy gondoskodott rólunk, a száznégy alkalom, ameny­nyivel rendelkezünk, csepp volna a tengerben. De vigasztal, hogy tudjuk hogy mint az igazi nagyok, bölcsek és jótevők, ami főpapunk érzékeny lelkét, minden földi hiúságtól ment szivét, is, csak bántja a dicshymnusz és az áradozó hálaszó. De vannak alkalmak, amikor az elfojtott sok hálaérzet, a nagy hódolat, a rajongó szeretet szinte erőszakkal szétfeszíti az összeszorított ajkakat. S ily alkalom kettő is van e hé­ten. Annak a napnak hetvenhetedik évfordulója, amelyiken ott a szép magyar tenger egyik szerencsés partvárosában bölcsője ringani kez­dett s fordulója annak a napnak, amelyiken hét évvel ezelőtt a püs­pöki nagy és nehéz méltóság része­sévé lett. Nagy, jelentős, ragyogó dátumok ! És e napokon szerte a hazában meg­nyílik az ajk, megrezdül a lélek és imádsággá válik a szó. Ot dicsőitik az ajkak, véle telik meg a lélek, Ő foglalja le az imádságokat. Ezen napok egészen a „Pax," „a Öt szív" napjai. Ahogy tegnap tettük, úgy e hó 12-én mi is csak Vele foglalkozha­tsz első bál. — Monológ. — Na kérem . . . különös volt igazán . . . Én nem tudom, de szédül a fejem. . . . Pedig nem is lejtettem . . . nem bizony, Csak ottan ültem mindig egy helyen . . . Hol van a klakkom f . . . Már nem is [tudom . . . De megvan mégis ... hála Isten itt van . . . A bálon voltam . . . első bálomon . . . És kivilágos kivirradtig ittam. Én fiem tudom, de másként képzelem . . . Csupa mosolygó, herczig rózsaszál, Kivel az ember hajfiaiig kering Katonabandák fürge hanginál . . . Aztán az ember elmésen cseveg . . . Szép asszonyokkal, kikben persze sikk [van . . . Mindebből semmi . . , busán ültem ott . . . És kivilágos kivirradtig ittam. Nem voltam tudniillik egyedül . . . Egy jó. barátvm vitt a bálba fel, Ő már gyakorlott, sőt vén bálozó, S én csak azt néztem, hogy ő mit mivel f Keresztbe fonta rögtön lábait, Akár a fos főtt szultán a trafikban, Én azt csináltam, amit ő csinált, Es kivilágos kivirradtig ittam. Félrevonultunk és ő igy beszélt-. »Megleled itt mindazt, amit kivánss, De a terembe már be sem megyünk, Divatját multa mostanság a tánc, A lányok ülnek . . . és az ifjúság Külön mulat, . . ez igy van most divat­ban ...!*. Külön mulattam én is . . . ha muszáj ! És kivilágos kivirradtig ittam. Szerettem volna én is lejteni, Hisz alig nyomja vállamat husz év. A muzsika csiklandja talpamat S miért tagadjam, nagy bennem a hév, De ha muszáj, ha most ez igy divat, Ülhet ezer lány tétlenül miattam ... Megtettem én is, mit a kor kivan, És kivilágos kivirradtig ittam. Hanem a szivem mégis elszorult . . . Nagy, nagy csalódás volt e kurta bál. Itt ülnek mind a legszebb angyalok S a fiatalság mégis nyugton áll. Azaz hogy ül és pezsgőzik vigan . . . E csúf szokást lelkemben összeszidtam, De én is ugy tevék, mint Ők tevék . . . És kivilágos kivirradtig ittam. Igen . . . becsíptem ... nem tagadhatom ... A klakkomat már ismét nem lelem . . . 5 az elmulasztott táncért vigaszom, Hogy az egész világ forog velem . . . Vagy tán a tánc legújabb neme ez, Amely nem fáraszt 1 . . . Meglehet, hogy [igy van ... j És akkor mindegy . . . hogy láncoltamé, Vagy kivilágos kivirradtig ittam f Heltai Jenő. rettük volna. Ami elmúlt, tudjuk, bocsánatkész szívé rég elfeledte; ami si­vár a jelenben, ami áldatlan viszonya­inkban, az ö példája szüntesse meg. Legyen itt szelleme közöttünk, hogy boldogulhassunk, nemesedhessünk, meg tanuljunk szeretni, megbocsátani. Es legyen mindenkor áldva az a kéz, amely igazán felszentelt és amely csak áldásosztásra képes! M. Adózási reformok.*) Esztergom, február 7. >Adja Isten, hogy fejlődésében visszamaradtvárosunk valahára a bol­dogulás útjára lépjen !« — ily kí­vánsággal sóhajt fel egyik helyi lapban valaki Urbánus jelige alatt, midőn egy vezércikkben uj adóre­formokat mutat be és fejtegeti azok keresztülvitele módozatait, j A mi a jó kívánságokat illeti, mi is a legnagyobb örömmel csatlako­zunk a cikkíróhoz s szívvel üdvözöl­nők az uj adóreformok tervezőit, de sajnos, e téren nem érthetünk egyet sem a cikkíróval, sem az adórefor­mok módjaival, hár azokat a cikkíró oly üdvösségeseknek tünteti föl, ame­lyekből a város boldogulásának tiburi forrása fog kifakadni. Jól tudjuk, honnan indulnak ki ezek a reformtervezetek, azért nem Hervadt levelek. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — (Vége.) A lugas közepén ifjú lányka ül szal­maszéken, két keze ölében nyugszik. Lecsüggesztett fejjel ül s csinos arcán különös kifejezés ömlik el. Nem bántó­dás, vagy harag, még kevésbbé közön­séges duzzogás szól vonásaiból; inkább valami borzasztó, keserű csalódás az. Olyan, mintha valamit el kellene veszi­tenie s nincs ereje a vesztést megaka­dályozni ; mintha neki is elhervadna valamije. *) E címen még egy közleményt vettünk, amelyet vasáraapi számunkban adunk. A szerk. A férfi, a ki félkézzel a nő székére támaszkodik, kezdi megérteni, hogy v. helyzet komolyabbá vált, mint gondolta. Mindent megkisérelt, hogy a civódást, a mely kezdetben teljesen jelentéktelennek látszott, elsimitsa és elfelejtesse, beszélt a belátásról, s tréfára akarta fogni ezt a dolgot, bocsánatot kért, megalázko­dott — tán jobban, mint szándéka volt — de mind hiába. Ugy látszik, semmi sem képes a nőt kiragadni abból a fél­holt hangulatból, amelybe elmerült. Ezért aggodalmasan föléje hajlik : — De hiszen tudod, hogy alapjában mennyire becsüljük egymást. —, Ugy hát miért veszünk össze oly könynyen s miért vagyunk oly keserűek és oly gonoszak egymással szemben ? — De, kedvesem semmiség volt az egész. — Éppen azért! — emlékszel, miket mondtunk egymásnak ? Hogy kerestük versenyezve azokat a szavakat, a melyek­ről tudtuk, hogy legmélyebb sebet ejte­nek ? Oh, — a gondolat, hogy egymás ismerését arra használjuk, hogy kikutas­suk azokat a helyeket, a hol a gonosz szavak leginkább sebeznek!! — és ezt nevezzük szerelemnek ! * — Kedvesem, — ne fogd fel a dol­AAI. UVIUiydlII. \l. JUHIH. tunk. Különösen mi, akik közelebb állunk hozzá másoknál: polgárai annak a városnak, amelynek neve címerébe, de tudjuk, szivébe is be van vésve. Es ott vagyunk imákkal, hála­mondásokkal, lelkünk egész teljessé­gével az előtt a férfiú előtt, aki mint a világító torony, nagy magányos­ságban, a rendithetlen sziklatalajon messzi kiemelkedve, az alatta, körü­lötte zúgó, tarajos fekete hullámok folytonos csapkodásaitól nem érintve, egyenesen áll s bár folyton fogyasztja világító erejét: szerteszórja nagy tá­volokra elható fényességét, hogy szétíízze az éjszaka vak, gonosz ho­mályosságát, megmentse a pusztu­lástól azokat, akik sugarait meglát­ják s követik. Kifejezzük belső ér­zelmeinket külső jellel, amenyire te­hetjük, de mily szerények azok érzelmeink gazdagságához képest! Az Isten minden áldását kérjük arra a nagy alakra, akit Keszthely adott, Panonhalma nevelt az ország­nak, de aki mégis Esztergomban érte el azt a helyet, ahol áldásos működésének legnagyobb tere nyilt. I És éppen ezért kérjük e napon | Kegyes Főpásztorunkat: legyen annyi ( szeretettel és jóindulattal a jövőben is irántunk, mint eddig volt, ha ezt 'a jóindulatot és pártfogást nem érde­' meltük is ki oly mértékben, mint sze-

Next

/
Oldalképek
Tartalom