Esztergom és Vidéke, 1899

1899-11-09 / 90.szám

ESZTERGOM es VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. MeáJetefÚk Vasárnap és csütörtökön. j^LŐFIZETÉSI ÁRAK \ Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széctteijyi-tér, 330. szánj. ~£H Kéziratot nem adunk vlaaza. HÉ.Polgári Egyesület." Esztergom, november 7. Még az ál-Barrison-nővérek is kikuplézták s nagyon zsebbevágóan tudjuk valamennyien: mennyire nem szűkölködik városunk társadalmi-, kultur-, felekezeti egyesületekben s az évi budget összeállításánál a középosztálynak úgyszóllván minden tagja megdöbbenve látja, milyen összeget nyel el az egyesületi dijakból alakuló társadalmi adó. Valamint az is tény, hogy mint az üzletek tulbősége a kereskedelem hanyatlását okozza, — ezt is tapasztalhatjuk egy-két év óta városunkban —, épugy a sok különböző cimü, de azonos célú, alapeszméjű egyesület egyikében sincs igazi pezsgő, eleven, kivánatos élet. ... Es vasárnap mégis egy uj egyesület alakult * Polgári Egyesület t címen. S ez egyesület létesítését — a fenn elmondottak dacára szívesen látjuk, örömmel üdvözöljük — Az „Esztergom és fitté

1 tárcája. a sok testvér dacára — születése napján az egyesületi nagy családban. Es pedig nem csak azért, mert tulajdonképen az egyesületi létszám nem növekedett, lévén a »Polgári Egyesület* bölcsője a > Tarkaság* koporsója, de főleg azért, mert amíg az anyaegyesület, amelyekből az uj sarjadt, túlélte magát s komolyabb missziót egyáltalán nem teljesített, addig az uj egyesületre, ha hivatását betölti s feladata magaslatára emelkedik, határozottan szükség volt. Mert eddig városunkban nem volt a polgári elemnek, amely kétségkívül nagy és tekintélyes részét képezi a lakosságnak, oly gyülekező helye, oly társasköre, amely par excellenSe az ő szórakozásuk, szellemi művelődésük helye lenne, ahol összetartásuk megtartásán, fejlesztésén munkálkodhatnának, ahol a maguk ügyeit — bajait, érdekeit, óhajtásait egymás között zavartalanul, kényelmesen és otthoniasan tárgyalhatnák. A te sziVcd. Azt álmodtam, hogy az eget Sötét szinü fellegek takarták, Majd egyszerre tüzes eső Zúditá le lobogó patakját. A nagy világ lángtenger volt, S rajta úszott egy piros jégdarab: — Megismertem : a szived volt! Minden égett, — az mégis jég maradt! . Farkas Antal. A kapitány leánya. (Elbeszélés.) — Az «Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Kint ültünk ketten a vendéglő kerti terraszán, a doktor, meg én. A doktor nem beszélt semmit, csak ivott, és én híven követtem őt. Hátradőlt a székén, csendesen himbálva azt, s borongós hangulattal bámult cigarett-je füstjén keresztül, a délutáni napsugárban fürdő oromhegyi kastély repedezett, repkénybefutotta tornyaira. Tudtam, miről gondolkozik, nem akartam zavarni. A lelke ott kalandozott valahol a düledező kastély homályos, kongó termeiben, — visszaidézvén az elmúlt, régi, romantikus idők annyi kedves, költői emlékét, mikor még itt büszke várurak tanyáztak s aranykesztyüs várkisasszonyok hallgatták csendes, méla éjszakákon, a kiugró donjonok vaspántos ablakába dőlve, az erre kószáló vándor, szerelmes, minnesángerek és karcsú troubadourok ábrándos, epedő dalait. Oh, hányszor viszhangozták e hegyek, e völgyek, a büszke bárók, s a gazdag grófok hallali-ra fújó kürtjeinek bugó hangjait! Még áll a várkastély mohlepte köveivel; még állanak a nagy, ősi fák j is akkörül, a melyeknek suttogó lomb-, jai alatt hányszor, óh, de hányszor val-, lottak suttogva szerelmet furfangos kó- j bor lovagok és szöghajú, halványképü, I apródok, a lebegő ruhájú, mosolygó képű várkisasszonyoknak... De a szigorú várurak, s a szelid várkisasszonyok régen ott porladoznak már sorban a bubánati völgy ciprus temetőjében. A szép Zöböghy Klára is, akinek kedvéért a király is oly gyakran el vadászgatott a kastélyt körülölelő ősrengetegben, s akinek egészségére a nagy király, hány de hány kupa bort leöntögetett a cserfaasztalos, tágas refektóriumban. Pedig csupa hiába ivott meg annyi teméntelen bort a szép Klára egészségére, mert az is csak elmúlt, elfogyott egyszer, — mint a kupából a bor, s azóta ott porladozik ő is a bubánatvölgyi, hajladozó ciprusok alatt. A legutolsó volt az öreg Béla ur, igy maradt meg a neve a hagyományokban, mert igy hittak őt szerte-szét. Agglegény volt az öreg, és nagy bolond, a mi igaz is lehetett valamelyest, ha elSzét voltak eddig szórva a Kaszinó-ban is, a Katolikus Körben is, az Olvasókörökben, a Katolikus Legényegyesületben, de részben mindenütt csak egy töredéket képeztek, részben ez egyesületek célja egészen más, mint amilyet egy polgári egyesületnek, egy polgári kaszinónak kell maga elé tűzni. Az azelőtt szintén minden társadalmi osztályból összetoborzott > Tarkaság* ujabban ugyan tisztán a polgári elem tagjaiból állott, de számban erősen megfogyott, az érdeklődés majdnem teljesen megszűnt irányában s úgyszóllván egy kis, nagy időközökben együtt vacsorázó társasággá változott. Mindeddig, kétségtelen, nehéz, sőt lehetetlen lett volna egy olyan polgári egyesületet alakítani, amelyben az összes polgárság tagjai képviselve lettek volna. Nehéz, sőt lehetetlen az áldatlan politikai ellentétek miatt, amelyek társadalmunk minden osztályát két részre szakították s valósággal elbarrikadirozgondoljuk, hogy majd fél uradalmát (pedig vala jókora) odatta egy német órás mesternek, (akkor talán jobban szerettük a németeket) egy schvarzvaldi zenélő óráért. De szinte tudom, hogy ha az öreg sejditette volna, hogy háromszáz egynehány év múlva, ugyanolyan féle órát három frt ötven krért veszteget Sternberg Ármin és tsa, sőt a tetejébe még egy cimbalomverőt is ad, — menten karóba huzattá volna a jámbor német órást. — Hja! tempóra mutantur! Mind ott nyugosznak már a temetőben, vadrózsa bokorral benőtt sirdombok alatt . . . Most már csak a düledező várkastély, százados fáival képviseli a romantikát, — no, meg a doktor, a kinek az esze mindig ott kering a nádszál vékony várkisasszonyok körül és nem szól soha egy szót is, csak néz merően a kastély felé, — mintha csak a Béla ur muzsikáló óráját hallaná . . . Üldögéltünk, és idogáltunk még egy ideig, mig t. i. egy bögöly a doktor orrára nem röpült, a mely eset gondolatait, melyek valahol a 15-ik században kódorogtak, vissza terelte a mai, börziáner szagú világba, s kényszeritette annak a kijelentésére, hogy talán mehetnénk ? Elindultunk hát a százados házsor alatt a várkastély felé, ez volt nekünk a mindennapi sétánk, mert nagyon szerettünk mind a ketten a kastély ódon termeiben és folyosóin kóborolni, s mig a doktor órákig elmerengett egy-egy időbarnitotta kép előtt, melyek itt-ott a falakon lógtak, addig én gyönyörrel ták egymástól. Ha ezelőtt csak két ével is alakulóban van ily egyesület, az általános vélemény mindjárt politikai célzatot sejt, ahogy volt a »Városi Kör* alakításánál is, bár konstatálnunk kell, hogy e gyanú utólag nem bizonyult alaposnak, amennyiben a Kör vagy két évig ülést sem tartott, Az országos politikai helyzet szerencsés kialakulásával, ha nem is egyszerre, a helyi antagonizmusnak is el kell simulnia s ma, azt hisszük, csak a túlságosan konzervatív gondolkozásúak keresnek valahol politikát azért, mert ott Frey Ferenc, Dóczy Ferenc stb. nevét látják. A két párt egy lett elvekben, mi akadálya volna hogy egy legyen érzelemben, szeretetben, közcélú munkálkodásban is! . . . Ez az időpont alkalmas volt az egyesület megalakulására s igy csak örvendhetünk, hogy a belügyminisztériumban mostanáig késett az alapszabályok megerősítése. Ha a vasárnapi közgyűlésen az egyesület szemléltem valamelyik ablakból, az alattam elterülő vidéket, a kanyargó Vággal, egészen addig, mig az el nem veszett a láthatár homályában, egészen a kodolányi szürke havasokig. Az öreg kertész, a kastély gondozója, most is, mint rendesen, igen előzékenyen adta át nekünk a kulcsokat, — megszokott már bennünket régtől. Beléptünk a tágas udvarra, a hol valamikor lovagi tornákban mérkőztek meg a környék urai és vitéz lovagjai. Most már, buja zöld fü nőtte be aranysarkantyús csizmáik nyomát. Az udvar sarkában, az ősi szilfa alatt, még áll a nagy malomkő-asztal, a sok üléstől kikopott kőpaddal együtt, a melyen nagybajuszu, kaján Csatlósok idogáltak, öblös czin kupákból, a mikor vérlepetten, fáradtan megtértek a csatákból, hogy kipihenjék magukat, s erőt gyűjtsenek ujabb diadalokra. A nagy ólmozott ablakok még itt-ott épek, máshol már lehullottak, s némelyiket csak a felfutó borostyán tartja fenn, a mint átszövődött rajta. Lépteinket mély kongassál viszhangozzák a megbarnult falak, mintha nem volnának hozzászokva a mi furcsa cipőink kopogásához. Fent, a nagyteremben, a falakon lógnak az ősi várurak és családtagjaiknak a szürkeségtől immáron alig felismerhető képei. Egyiket, másikat egészen beszőtte a pók, csak egy gyönyörű női arckép áll tisztán és ragyogón, a szép Zöböghy Kláráé, a melyiket a doktor gondosan letörölget mindig, ha ide jövünk, s a