Esztergom és Vidéke, 1899

1899-10-29 / 87.szám

ESZTERGOM es TIME AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Me&jelepik Vasárnap és csütörtökön, JÍLŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre — — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁN-' LaptulajdonoB kiadókért: DR- PROKOPP GYübASzerkesztőség és kiadóhivatal: (bova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések Széchenyi-tér, 330. szánj ~jH Kéziratot nem adunk viasza. n£~ Tanulságok. — A polgármester-kérdéshez. — Esztergom, október 28. A jelenlegi polgármester-válság, bár még csak két hete tart, máris számos oly mozzanatot, jelenséget, helyzetet produkált, amelyek élénk világosságot vetnek az esztergomi viszonyokra, illetőleg az esztergomi emberekre s amelyekből máris igen komoly tanulságokat lehet levonni, ha erre meg van a képesség és a hajlandóság a közönségben. Hű krónikásai voltunk a tizennégy nap eléggé változatos történetének s így az olvasók nem fogják merésznek, vagy túlzónak találni amaz állításunkat, hogy a mai városi képviselőtestület nagy mértékben megbízhatatlan. A zöld asztalnál lefolyt tanácskozások után, kisebb-nagyobb fontosságú ügyek tárgyalásából elégszer volt alkalmunk ezt konstatálni, mégis abban a véleményben voltunk, hogy ebben az egész városnak s igy az egész polgárságnak oly eminens fontosb .Esztergom is Iliié" tárcája. - Hallottam , . . Hallottam, egyszer volt egy nagy tudós, Aki tanulva töltött éjt, napot, A boldogságról egyszer könyvet írt, Amit tán senki el nem olvasott. Az asztalán egy koponya hevert A szerelmetes, hő nyári éjeken Virrasztva ült a könyvei között S kutatta, hogy mi az a szerelem t . . Mikor meghalt, jöttek komoly urak És eltemették ünnepélyesen . . . , . . De sírja felett régen dudva nő, Mert nem szerette soha senkisem. Szentessy Gyula. Haldoklás. — Az cEsztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Az erdőt járták. Szorosan egymáshoz simulva mentek; a nő megbontott aranyhaja érintette a férfi arcát. (Bizsergető édes érzés az, ha a női hajfürt férfiarchoz ér!) A szemük egymásba kapcsolódott, mintha azt súgta volna az egyik tekintete a másikénak : — Ez mindig igy lesz, sosem lehet máskép! Az izzó, hév nyár mosolygott ságu kérdésében, amikor végre kezükbe adatott a mód, amelylyel a I5—20 évi tévedések és ferde irányok következtében előállott szomorú helyzet — természetesen nem egyszerre — szanálható, abban a véleményben voltunk, hogy most végre eltűnik az örökös széthúzás, az egyéni nem közérdekű szempontokhoz való konok ragaszkodás, félrehúzódnak a folyton kisértő melléktekintetek. Sajnos, nem ugy történt. A képviselőtestület hü maradt eddigi múltjához s szerencsétlen természetével szinte mindent elkövetett arra, hogy a saját maga sorsának minél kontárabb kovácsa legyen. íme, tudjuk valamennyien: mig a válság bekövetkezett, csak egy vélemény uralkodott: >Földváry a jövő polgármestere, neki kell annak lennie.* S tudjuk azt is, hogy dr. Földváry, akiben nemes, komoly ambíció lakozik s aki jelenlegi helyén kötelességhü munkájával, férfias karaktere teljével, nagy ügybuzgóságával s mindenekelőtt tehetségével eléggé bebizonyította, hogy alkalmas a közbizalomra, maga mindegyiknek az ajakáról. Nyár volt a szivükben, nyár a természetben, üde pompázásban állott az erdő. A férfi erős keze megszorította a nő sima, apró babakacsóját. — Nézd, — súgta — magunk vagyunk itt a rengetegben. A miénk itt minden. Te pedig az enyém, én meg a tied. Áldom az Istenem, hogy rád találhattam. Sivatagban jártam, mig nem ismerélek, eltikkadtan valami ismeretlen vágytól. Gyötört a szomjúság s szomjamat nem olthatta semmi. Ugy hiszem, a lelkem szomjúhozott. Valahonnét messzünnen a bokrok sűrűjéből rigófütty hallatszott. — Körülöttük sejtelmesen zúgott a rengeteg; a fák üde zöld levélkéi egymásra borultak lágyan, szerelmesen. A nő végig simította kezével az arcát. Egy tüz volt az. — Égek. A férfi ajka odatapadt ahhoz a lángoló rózsához, szivta mohón, szivta kéjjel. Fent az égen bárányfelhők mögé bujt el a nap, az erdő mélyén tapsoltak a falevelek. A nő kirebbent az ölelő karok közül s futott. A férfi nem tudta beérni, elvesztette szem elöl. Tétovázva állott meg az uton. Széles melle zihált; tekintete ott siklott el az ut porondjába vágódott lábnyomok fölött. Lelkéből aztán egyszerre csak feltört a sóhaj : — Éva, hol vagy? Csengő kacaj vegyült a rigók fütydr. Földváry sem idegenkedett az eszmétől, de mint providens, lelkiismeretes férfi, azzal is tisztában volt, hogy a mai városi nagy feladatoknak csak ugy képes megfelelni, ha az egész képviselőtestület, az egész tisztikar, mint egy ember, szívvel-lélekkel őszintén segítségére lesz. Ám a képviselőtestület tagjai a válság első napjától kezdve megmutatták, hogy bennük az ily öszszetartásra sem hajlam, sem képesség nincs. Mikor egy irányban kellene öszpontositani minden erejét, hogy a teri elmozduljon, húz vagy tizfelé. Földváry tehát levonta a konzekvenciákat. Megmondotta a Városi Kör delegáltjainak, hogy nehéz és nagy feladatról van szó, amely éppen ezért szép is. De amely egész férfit épugy, mint egész képviselőtestületet kivan. A felmerült jelenségek pedig megértették vele, hogy kettőjök között az az érzelmi benső egység, amely megbirkozhatik a nagy feladatokkal, hiányzik. Látva a viszonyokat, csak természetes, kogy oly érzelmi áramlat vett erőt lelkén, amely miatt félnie kell, hogy most már nem is volna hasznos a városra elhatározásának megváltozása, mert a deprimált ember bizony csak félember. Igazat kell adnunk neki, hogy semmi értelme sincs egész életét, sorsát azért megváltoztatni, hogy sisifusi munkára vállalkozzék. S akik hallották szavait, be kellett Iátniok, hogy legkevésbbé sem terhelhetik a felkértet anyagi számítás gyanújával; az erkölcsi és bizalmi okok éppen elégségesek. A képviselőtestület most kapkod, habozik, egy része fatalisztikus nyugalommal várja, a mi jön. Mert hogy sehogy sem lett volna, még soha sem volt. Lesz hát most ís valahogy; >majd meglátjuk: kik pályáznak.* Mustrálgatják a jelölteket : ez basa, ez gyönge, mint a nádszál; ez idegen, az belső ember; nem kell egyik sem. Ha pedig kell 80-nak, 80-nak csak épp azért sem kell. Mindezeknél fogva a lefolyt napokból az első és a legkomolyabb tanulság, hogy a mai képviselőtestület mellett a városi élet üdvös, tyébe, levelek zizegésébe. A kacajt hallva, azok elhallgattak menten. A íérfi keresztül gázolt tüskén, bokron, ez édes csilingelés után. — Itt vagyok, Ádámom, itt! Igen ! Ott volt Éva a szamócaligetben; az erdő legelrejtettebb zugában, a mosolygó piros gyümölcsök között. Mintha mindegyik szem szamóca egy női száj lett volna. Ádám azonban csak egyet látott; azzal felezve fogyasztották a többit. — Édes, — ugy-e ? kérdezte a nő. — A csókod édesebb, mondta a férfi. S ismét csókolóztak, vég nélkül, hosszasan, — az crperligetet elhagyva, még akkor is. Csobogó csermely állotta el az utjokat. A fűszálak gyönyörrel hajoltak belé s szürcsölték annak édes vizét. — Látod, tovább nem mehetünk, szólt lemondással Ádám. Éva toppantott a pici lábacskáival. Türelmetlen volt, tovább szándékozott haladni a boldogság utján. -— De én tul akarok lenni a patakon. Nézd, mily tiszta. A kavicsok meglátszanak a fenekén. — Hanem széles. — Nem mély. Átgázoljuk. És leült a fűbe; kezdte füzögetni a cipellőit. — Bohó vagy! szólt Ádám s mint valami könnyű pelyhet, ölébe vette Évát s azzal a kedves teherrel méltóságosat lépdelt át a csacska patakon. Aztán mentek egymás mellett szorosan összesimulva s az erdő mélyén egyre tapsoltak a felevelck . . . Az erdőt járják. Egyik az ut egyik felén, másik a másik felén halad. Zörgő avart tapod a lábuk; hideg őszi szél hajlongatja a téli pihenésre készülődő fákat. A nőnek egy hajtincse se látszik ki a fejre melegen tapadó kendő alul. Fent az égen gyászfelhők, lenn az erdőben siralom, pusztulás. Mintha temető lett volna, hol halottak pihennek csendesen. Halottak, a multak emlékei. Rájuk nézve az volt az erdő, melynek ismerték minden zegét-zugát. 1 Mikor még napfény szűrődött át a ombokon, minden nap azt bújták. Életvidoran, gondtalan, mint két pajkos gyermek, de akik csak egymással tudnak pajtáskodni. És most ismét ide kerültek, némaságukkal társául szegődni a néma erdőnek. Át-áttekintenek néha egymásra. Szemeikben már nincs annyi tüz, — unottság, lehangoltság tükröződik bennük. Egyszer csak felsóhajt Ádám: — Azt hittem, másként lesz. Hogy semmisem tarthat örökké! — Árnycsók és árnyszerelem, — az élet is az, — felel rá a nő ajkáról a viszhang.