Esztergom és Vidéke, 1899
1899-08-27 / 69.szám
ESZTERGOM es VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET 4 * HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárijap és csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: JLLŐFIZETÉSI ARAK .' Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. fii. MUNKÁCSY KAlxMAN Laptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULrA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széchenyi-tér, 330. száin. -jH Kéziratot nem adunk viasza. i<^~ A királyné halálának évfordulója. — -4 hercegprímás pásatorlevele. — XV. 4173. szám. Élénk és fájdalmas emlékében él még mindenkinek az a borzalmas esemény, mely mult 1898. évi szeptember hó 10-én nemcsak hazánkat, de az egész művelt világot mélyen megrendítette, vigasztalhatlan bánatba döntötte. Nincs széles e hazában senki, aki szomorú szívvel, zúzott kebellel ne érezné azon évforduló közeledtét, amelyen minden igaz magyar kebel nemzetének nagy gyásza felett kesereg. Az .Esztergom és Vidéke" tárcája. {Juli a leVél a Virágról... (Segesvári emlék.) A csatatéren is kerestem . . . Valaki éppen deklamált. Idéztek ott prózában, versben Lángcsillagot, mártírhalált. A nap sütött izzott, fehéren, S a néptömeg zúgott, hogy: % Éljen /« És jött a bankett . . . s dikciózlak Földről, mely ápol s eltakar. Nincs lelkesebb barátja tósztnak, Mint sirva vigadó magyar. S szász és magyar testvériséget — Elázva — megpecsételének. * . . Mélázó, csöndes alkonyatkor Bolyongtam uton-utfélen, Mikor egy édes-büvös akkord Fülembe csendült hirtelen, Valami ócska zongoráról, Hogy: *Hull a levél a virágról . . .« Üde leány-hang, tiszta, csengő, Dalolta hozzá szövegét, Szép szomorúan szertezengő Isten-hozzád bus énekét. S a hunyó nap vérző sugara Oda repült kis ablakára / . . . . . . És most, hogy visszaszáll emléken Ünneplésedhez, nagy Halott, S gondolkozom . . . ugy tetszik nékem, Dicső volt, szép volt minden ott. Azok a kinzó sebek, amelyeket feledhetetlen Erzsébet királynénk végzetes elhunyta alattvalói hű sziveinken ejtett, nem fognak behegedni soha. Sajogni fognak azok, mig él nemzet e hazán! Különösen égetnek azonban, metsző fájdalmaik élesebben nyilai ják át egész valónkat azon a szomorú napon, amelyet a Gondviselés véres betűkkel engedett feljegyezni nemzetttnk évkönyveinek lapjaira. Könyeink árja, amelylyel gyötrő fájdalmunkat elborítottuk, megújul azon a bánatos napon, amelyen millió és millió szivet sebez meg ismét azon átkos tőr szúrása, amely nem borzadott kioltani nemzetünk jóságos anyjának, védő angyalának féltékeny szeretettel övezett életét. Az ádáz merénylet első pillanataiban csak keseregni tudtunk azon mondhatlan veszteség felett, amelyet a legelvetemedettebb gonoszság hazánk népeinek okozott, de ma egész nagyságban érezzük át azt a mérhetlen csapást, amelyet a jóságos Királyné örök távozásával szenvedtünk. Szomorú lőn életünk, mint a borús ég, amelynek sürü fellegein nem szűrődhetnek át a nap fénylő sugarai. Sivár, mint a kiégett mező, amelyet nem táplálnak a harmat üditő cseppjei. Vigasztalan, mint a? az árva, aki csak egy sirhalom felett tárhatja ki szive emésztő keserveit. Nemcsak azt a nagyszivü Királynét siratjuk, aki nemzetünket hő szeretettel karolta át és meleg részvéttel osztotta meg örömét és bánatát, hanem azt az angyali lelket is, aki jótékonysága által a szenvedések sebeit behegeszteni, fájdalmait enyhíteni, a keblek szomorúságát vigasztalni sietett. Politikai és társadalmi életünk minden mozzanatát élénk érdeklődéssel kisérte és nagylelkűségében mindig a nemzet javának előmozdítására törekedett. Viszhangot keltett nemes szivében hazánk minden óhaja; lelkes gyámolóra számithatott fölkent személyében nemzetünk minden igyekezete; pártfogásra talált áldott kebelében népünk minden panasza. Ma már nics többé a sziv, amelynek minden dobbanása nemzetünknek volt áldozva. Hideg az a kebel, amelynek forró szeretete és részvéte milliókat boldogított. Élettelenek a kezek, amelyek kifogyhatatlan jótékonysága bőségesen árasztotta szét áldásait hazánkra. Nyugvóra szált a nemes Lélek, mint a leáldozó nap, de dicső emléke állandóan él sziveinkben és kísérni fog minden nemzedéket, De téged, kis virágos ablak, Az egész ünnepért nem adlak! Kenyérmező, VIII. 17. Martos Ferenc. Reggel. (Résdet a »Hangulatok«-ból.) — Az >Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Jó igy végig heverészni az illatos fűben és nézni a nap felkeltét. — Körülöttem ünnepélyes csend, csak néhanéha hallatszik egy madárka csicsergése. Távol a nagy világ zajától meghúzódom csendesen és gondolataim tul járnak a magas hegyeken, zöld réteken ... A távoli faluból idehallatszik a kis harang kongása, csengőén hallatszik hivo-' gató hangja. Lázasan működik agyam. — Képzeletemben látom emelkedni a magas tornyú szerény falusi templomot; látom a szószéken a papot ! Átszellemült arccal hirdeti az igazság igéit! Boldog, a ki hinni tud ! . Kételyek szállják meg hirtelen lelke- j met; kételyek, melyek súlyos teherként nehezednek reám és nem engedik, hogy térdre borulva imádjam az Urat. Nem engedik, hogy én is menjek a kis tem- j plomba és elrebegjem ott »mea culpa* ... j Nem tudok már hinni létezésében az osztó igazságnak, nem tudok már hinni benne, hogy meg kapja jutalmát a jó, meg kapja büntetését a rossz oda fenn a magas égben. És most hallom, hallgatom a kis harang hivogató hangját és irigylem azokat, kik hallgatnak szavára! Irigylem azokat, kik nincsenek annyira elkárhozva mint én, irigylem azokat, kiket nem gátol semmisem abban, hogy imádkozzanak ! Lelkemből lassanként kivész a hit és néha, különösen ily ünnepélyes pillanatban, mikor mindenki térdenállva imádja az Urat, sajnálom hogy nem tudok hinni. Nem tudok remélni egy szebb földöntúli életet és azért kell, hogy kerüljem a templomot, mert néha elhagy akaraterőm, ilyenkor attól tartok: odakiáltanám a szószékre a papnak : >Nem igaz a mit hirdet, nem igaz, amit mond, porból lettünk és porrá leszünk, nincs feltámadás, c A ki ott fekszik a temetőben, el van az temetve jól, a kinek el van temetve a teste, annak semmit sem érez a lelke. Mindenki annyi jóban részesül, amennyit ki tudott magának küzdeni; minden embernek annyi a hatalma, mint a mennyi az ereje. Hiszem, hogy van felettünk egy Isten, de nem hiszem, hogy törődik az emberek jó voltával; hiszem, hogy mindent lát és mindent tud, de nem hiszem, hogy jutalmaz és büntet. Nem magamról beszélek ! Hát én — j megérdemlem e sorsomat ? Küzdök, dolgozok fáradok sokat, hol van érte jutal- j mam ? Hányszor görnyedek munkám felett éjfél után, hányszor talál munkám mellett a hajnal hasadása ! . . J Jutalmat soha semmiért s.m kaptam. Érzek egy hatalmat felettem, de ez nem az osztó igazság, hanem a kegyetlen, sors vaskeze, mely tipor kegyetlenül, mely I legázolja azt, a ki elég vakmerő megkísérlem ellentállást. Oh érzem, elkárhozom, nincs hitem, rettentő fásultság vesz erőt rajtam, kivész belőlem a lelkem . . . Még mindig kong a kis harang ! Elhallgatom csengését és megyek tovább, ki a temetőbe. A helyett hogy leborulnék a templom oltárára, ráborulok édes atyám sirjára és még erősebb lesz bennem a hit, rlogy túlvilág nincs, nincsen a halottaknak hatalma. Szegény atyám ! Kinos haldoklása közben, mikor már csak én értettem meg suttogó hangját," mikor már csak én egyedül maradhattam mellette, megigérte, hogy segíteni fog, ha van a halottnak ereje, tehetsége, hogy segíthessen. És én bizonyos vagyok benne, hogy sötét éjjeken, mikor egészen egyedül vagyok ébren, már rég eljött volna sírjából, már rég felkelt volna, hogy segítsen, ha tehetné, ha hatalma volna megtenni. Nem morgolódom tovább, leborulok zokogva virágtalan sirjára és egy hangot vélek hallani, mintegy válasz kételyeimre, megnyilatkozik benne az Úr hatalma: # — Mit kívántok ? Mily jogon álltok elő követelésekkel ti, a kik nem adtatok nekem semmit ? És nem is adatott meg nekünk sem semmi, — csak annak a kinek ugyan megadatott az Örökzöld remény. Zugj tovább kis harang ! Azok közül, kik hívásodra sietnek imádkozni, talán akad majd valaki, ki imádkozik az én megtévedt.lelkemért is. Herczog Szerén.
