Esztergom és Vidéke, 1899

1899-07-27 / 60.szám

ahol a magyar nemzeti törekvések érvényesülésének egyenesen útját állja a nemzetiségek magyarellenes munkálkodása. Minden józaneszü ember belátja, hogy Magyarországon minden vidéknek szüksége van a magyar nemzeti szellem fejlesztése érdekében egy-egy erős központra. Olyanra, mely nemcsak magába szívja a fővárosból kisugárzó erőket, hanem ezeket kihalászni, a salaktól megtisztogatni és továbbítani is képes. Ilyen központok teremtéséről egyszerűen megfeledkezett eddigelé a magyarállamhatalom kormányzati bölcsesége. Mi következései voltak a nemzeti intézmények alkotása körül észlelhető egyoldalúságnak ? Az, hogy Budapest rohamosan fejlődik. Hogy Budapest úgyszólván magába szívja a nemzeti organizmus fizikai erejét. Hogy az ország összes vidékeiről minden érvényesülni törekvő erő idetolakodik. És minthogy Budapestnek még nincsen meg az az erős és egységes magyar nemzeti közszelleme, a mely képes volna magyarra tenni mindent, ami benne összegyülekezik: még a vidékről idesereglő nemzeti elemek is gyakorta elvesztik nemzeti tulajdonságaikat s feloldódnak a kozmopolitikus áramlatban. — Ennélfogva nem is igaz az, hogy a magyar főváros rohamos fejlődése egyenesen hasznára van az általános magyar nemzeti kultúrának.. Az meg, hogy a vidéki erőknek a fővárosba való tolakodása nem növeli, hanem ellenkezőleg gyöngiü az ország közgazdasági erejét: egészen bizonyos. Vidéki központokat kell tehát teremteni ! Erre kell törekednie az államhatalomnak is. De okosan ám ! Nem hebehurgyán. Nem ugy, hogy az államhatalom áldozatokat hozzon és ezekkel fizetgesse egyes vidéki városok politikai szolgálatait. Nem ugy, hogy kedvezésképpen osztogasson egynémely városnak intézményeket azért, hogy ezeket lekötelezze. Nem ugy, hogy a városok koldulgatni legyenek kénytelenek. Nem ugy, hogy a vidéki városok közönsége cserébe odaadja a kormánynak politikai függetlenségét. És főképpen pedig nem ugy, hogy intézményeket adogasson oda, ahova nem valók, s városokat szutenáljon, melyek erős nemzeti központok kialakulására mindenféle mesterséges kedvezés mellett sem alkalmasak. Nálunk eddigelé ilyen irányban történt a vidéki városok állami támogatása. A támogatás nem volt egyéb, mint politikai kortes-szolgálatok jutalmazása. Magasabb szempontok, nagy nemzeti érdekek, igaz önzetlenségtől áthatott bölcsesség nem vezette kormányainkat. A vidéki viszonyok alapos ismerete nélkül, — csak kicsinyes egyéni érdekek és hiúságok sarkantyúzták kormányférfiainkat az ebbeli tevékenységben. Ezért maradoznak el a vidéki városok. Még azok is, melyek mindenképpen hivatva lennének arra, hogy nagy nemzeti központok legyenek és nagy nemzeti missziót végezzenek. — Változtatni kell az irányzaton. Uj rendszert kell meghonosítani Magyarországon a vidéki városok fejlesztése dolgában. Olyan rendszert, melynek vezető szellemében összeforrjon az államhatalom áldozatkészsége a kormányok becsületességével, önzetlenségével és igazán magyar nemzeti törekvésével. Aucun. dással vágják a fát, mint jeles elődeik s valahányszor bemennek Modorba, csak éppen olyan részegen támolyognak haza, mint az ősapjuk a régi jó világban. Tehát a főfavágótelepet nevezik itt a »Sand*-nak, amelyen Modor városa néhány villát épittetett a városi nyaralók számára. Ezen a >Sandc-on van egy kis kápolna s ennek a környékén volt a búcsú. S hogy a iSandc-on búcsú van, azt mindössze abból tudtuk meg, hogy a kis kápolnának az ajtaja fenyőfalombokkal volt feldíszítve s hogy mellette egy mézeskalácsos sátor állott. Hopp, majd elfeledtem a legfontosabbat: a kápolnába vezető fasor elején egy régi feszület áll. Ennefc a tövében ült egy (és nem több) koldus, egy becsületes tót ember, kinek abbeli erényét, hogy a könyöradományokért pipázva imádkozott, emlités nélkül nem hagyhatom. Mikor aztán úgy délután két órakor már a litániának is vége volt, elkövetkezett az a bizonyos egy szál cigány s nagy komolyan felgyülekeztek a favágók is a maguk asszonyaik, fiaik s leányaikkal, a nagy mulatságra. Sajnos, az utóbbiak között alig akad szemrevaló s ennek oka — nézetem szerint — abban keresendő, hogy a favágócsaládok már emberemlékezet óta csakis egymás között házasodnak. Csakis a legújabb korban történt egy messalliance, amikor egy favágó ifjú nehezen gyulladó szive egy Búcsú Uojnits Dömétől. Esztegom, július 25. Az az általános tisztelet, osztatlan közbecsülés, spontán hálaérzés, amely városunk közönsége Vojnits Döme, főgimnáziumunk volt igazgatója iránt két évtizeden át szinte észrevétlenül keletkezett, nőtt, fejlődött, erősödött: hatalmasan, szépen megnyilatkozott most abból a szomorú alkalomból, hogy a tanügy e kiváló apostolától, minden közügyünk lelkes támogatójától, a legkorrektebb férfiutói, a leghivségesebb baráttól búcsút kellett vennünk . . . Hétfőn volt a búcsú. Az ünnepi szónok elmondotta mindazt, amit szivünk érez ; nem is tehetünk semmit hozzá, kivéve a kérelmet, hogy egy kis helyet hagyjon lelkében a mi emlékünknek is. A búcsú óráit tudósítónk igy irja le. Az ünnepelt s az ünneplők zöme| az öt és fél órai hajóval ment le a Kovácspatakhoz. A hajó egészen megtelt az illusztris társasággal, amely bizonyára még sokkal nagyobb lett volna, ha mindjárt a kora délutáni órákban nem szürkül el az égbolt, nem cseperkél lanyhán az eső. Ott voltak a fürge hajócskán : Andrássy János kir. tanácsos alispán, dr. Mátray Ferenc tiszti főorvos, Mattyasovszky Vilmos tiszti főügyész, Ivanovics Béla levéltárnok, Pongrácz Zsigmond tb. t. főügyész, Kollár Károly polgárra esterhelyettes, dr. Földváry István főügyész, Niedermann József rendőrkapitány s a városi tisztikar majdnem teljes számban, Frey Ferenc országgyűlési képviselő, Pisuth István kir. közjegyző, Walter Károly kir. posta- és távirdafelügyelő, Niedermann Pál kir. tanácsos és Magurányi József káptalani, Fiedler Ferenc primási, Mattyasovszky Kálmán takarékpénztári ügyész, Csupor István primási főerdőmester, Reviczky Gábor primási főpénztáros, Dóczy Ferenc ipartestületi elnök s az ügyvédi, a kereskedő és iparosvilág sok előkelő tagja. Az ünnepelt parázsszemű nem favágó, de szobaleánytól tüzet fogott. A gyermekek, amelyek a házasságból származnak, elég rendes arcúak, de — mint hallom — szüleikkel együtt még mindig nincsenek végleg befogadva a favágó társaságba ! Vigan húzza a Landlert az egy szál cigány, néha-néha egy kis csárdásra is rágyújt s a favágópárok mindezt kevesebb lelkesedéssel, mint kötelességtudással utána kopogják; valószinü, hogy mindennek majd csak késő este lesz vége. Elhatároztuk tehát, hogy annyival is inkább felmegyünk a tHerrenhaus«-ba, mivel ott, már az előtte való napon ebédet rendeltünk. A modori turistaegyesület a Herrenhaus«-t úriháznak forditotta. E fordítás nem magyaros, de nem is felel meg ez épület rendeltetésének. Mert az épület magyar és helyes elnevezése az lUrak háza.« Semmi egyéb, mint egyszerű erdészlak az az Urak háza, melyben az erdésznek bormérési engedélye van s joga arra, hogy a touristákat jó pénzért ennivalóval s esetleg szállással lássa el. Szép nyírott íagyal-sövénynyel szegélyezett utacska vezet hozzá az erdőből. Magaslaton fekszik, de kilátás alig van belőle, mert mindenfelől jól elrejti a rengeteg. Oh, micsoda bölcs emberek is voltak azok a modori városatyák ! Ebben a házacskában ugyanis vagyon egy nagy terem, a teremben köröskörül dagadó pamlagok, a közepén pedi egy nagy kihúzható tölgyfaasztal, körülrakva annyi székkel, ahány tagja van a tanácsnak. Nehéz és könnyű időkben egyaránt itt gyülekezett össze Modor szab. kir. város érdemes tanácsa, hogy kipihenje a municipium érdekében folytatott nehéz munkájának gondjait. Ürügy akadt bőven : forda kijelölés, favágatás, felülvizsgálat, faátadás, búcsú a Sand-on, vadászat stb. Oh, te esetlen lábú tölgyfaasztal, óh, ti vén, de még mindig elég rugalmas kanapék, óh, ti pompás agancsok ott a falakon; megfakult vadászképek s muskátlis ablakok; óh, te szépen zsongó örökzöld szálerdő, mi minden kedves és profánus mesét tudnátok ti mondani a modori komoly tanácsurakról! Nos, és azok a kedves mézeskalácsházikók ott bent Modor városábhn ? Talán még emlékeznek azokra a kemény derült téli napokra, amikor a tanácsúr nyakába akasztotta a tarisznyáját, vállára vette a puskát s nagykomolyan elindult a >faátadásra.« Valami pajkos koldulóbarát figyelte meg, vagy talán az ördög maga. Bizony, már most nem emlékszem, hogy melyiktől hallottam; elég az hozzá, hogy a gazda még alig fordult be a szőlőhegyek közé vezető mély útba, máris újra nyikorgott a venyigés kapu — de halkabban — s valaki besurrant rajta. Nagybajszú kuruc volt-e, tarfejű török, avagy plundrás német ? Ki tudná az most már orannyi esztendő után megmondani. D Kollár Károly és Zsiga Zsigmond kíséretében jött lakásáról. A mozgalmas s gyönyörűen fejlődő telepen Niedermann József telepigazgató üdvözölte az érkező társaságot. A bankett fél 8 órakor kezdődött. Addig sétálgattak, csevegtek, egy kis időre parázs záporesőben is volt részük, amely rendkívül kellemesen felfrissítette a nehéz levegőt. Az igen Ízlésesen feldíszített, virágokkal ékes U alakú hármas asztal mellett vagy hetvenen foglaltak helyet; az asztalfőn természetesen az ünnepelt ült. Mellette az ünnepségrendező polgármesterhelyettes és a kir. tanácsos alispán. A lakoma a legvidámabb, legkedélyesebb hangulatban folyt le, leszámítva, hogy a szónoklatok alatt a búcsú könnyei nem egyszer megcsillantak a meghatott szemekben. A vacsora kifogástalanul jó volt, Pál barátunk bandája is kitett magáért. A menükártya pedig a következő : Tok tartármártással. Réce, stíriai kappan. Vegyes saláta. Almásrétes. Parféé. Gyümölcs. A hivatalos város levén a búcsuünnep kezdeményezője, a rendezőség az ünnepi beszéd elmondására dr, Földváry István főügyészt kérte fel. Hézagos feljegyzéseink, sajnos, nem adhatják vissza a szép beszédet teljes, kiváló eszmei és tartalmi szépségében. Azzal kezdette a szónok, hogy Esztergom város közönségének lehetnek apróbb fogyatékosságai, hibái, de egy tekintetben mindég kitűnő volt: a hálaérzésben mindenki iránt, aki közügyeit ápolta. A szeretetet mindég csak szeretettel fogadta. A hála és elismerés hozott minket is ide. Hogy kifejezést adjunk nagyrabecsülésünknek, tiszteletünknek, szeretetünknek közéletünk egy tevékeny munkása, egy magas nivóju tanintézetünk szellemi vezetője iránt. A rendezés fogyatékossága folytán nincs itten ugyan mindenki, aki ide vágyott, mégis hiszi, hogy méltán beszélhet Esztergom egész közönsége nevében. Az ünnepelt tizennyolc hosszú éven át fáradhatlan nagy munkása volt a tanhogy csörrent a kardja, hogy a válla széles és a szeme tüzes volt, arra a barát (vagy az ördög) jól emlékezik. S odafönn a »Herrenhaus«-ban szól a duda, száll az ének, debreczeni bicskával vághatod a halálbüntetés alatt tilos >tabak«-nak maró füstjét. És ebből a füstből kihallatszik az ólomkupák kocogása, szép tótlányok kacagása, egy-egy lopott, édes csóknak vérpezsdítő cuppanása! Odahaza, Modor városában a kis mézeskalács házikóban pedig (igy mond az ördög, vagy a barát) minden csendes, ajtó-ablak zárva; csak hátul, a kiskertben hallatszik egy-egy kedélyes rikkantás. A Bodri, vagy a Szultán kergeti jókedvében a pulykakakast. Ez se veszi komolyan, csak olykor öblöget egyet-egyet s nagyokat csap a szárnyával a pajkoskodó Szultán felé. A másik kakas meg, az igazi, felröppen a szemétdombra, megrázza a szárnyait s kinyújtott nyakkai, behunyt szemmel nagyot kukorékol. Nem értek baromfi nyelven, de azt hiszem, azt kukorékolja most ez a kakas, hogy : kutya van a kertben! . . . Tegnap egy asszony ott a >Herrenhausf-ban azt kérdezte tőlem, hogy mirevaló az a sok agancs ott a falon. — Ezek, asszonyom, a reciprocitás emlékei! Nagyot nézett reám a szép szemeivel; láttam, hogy nem értett meg. Pedig ugy-e igazam volt ? B. Szabó Mihály.