Esztergom és Vidéke, 1899

1899-07-23 / 59.szám

szor pedig a helybeli kereskedelmet is csak emelni és felvirágoztatni fogjuk, ha bizalmunkkal és megrendeléseinkkel — holmi ismeretlen és kétes alakok helyett — őket tiszteljük mog továbbra is. Ám ez alkalmat felhasználom egyúttal arra is, hogy iparosainkat és kereskedőinket őszintén s saját érdekükben figyelmeztessem a mérsékeltebb közvetőtői dij vételére. Nem volt ugyan még alkalmam más városokkal összevetni Esztergomot ebből a szempontból, ámde panaszt gyakorta és sokaktól hallok. Pedig azt hiszem, saját jól felfogott érdekükben cselekszenek, ha ismert szolidságukat nemcsak az árucikkek minőségére, hanem az árra nézve is a ,egnagyobb mértékben érvényesitik és kifejezésre juttatják; mert egyébként édes magukra vessenek, ha jelen felszólalásomnak nem lesz meg a kivánatos sikere. Aucun. ByQmölcskereskedésünk. Esztergom, július 23. A termelővel az időjárás szeszélyessége következtében igen gyakran megesik, hogy áldozatkészsége, fáradtsága dugába dől, a föld termésének jutalma nem arányos a reá fordított áldozattal és munkával. Igen fontos feladat tehát, hogy a termést, legyen az silány, vagy kielégítő, észszerű eljárással a lehető legelőnyösebben értékesítse a gazda. Sajnos dolog, hogy éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk a magyar gazdánál. Nem is merjük feltételezni, hogy jó természetes észszel megáldott népünknek éppen ez iránt ne volna érzéke, hanem inkább járatlan, mint könnyelmű e téren s azért nincs módjában anyagi állapotán javítani a kereskedésszerü ügyletek lebonyolításával. Pedig mily sok alkalom kínálkozik a vármegyénkben lakóknak is vagyoni helyzetüket úgyszólván az egész éven át gyarapítani. A\ gabona aratásán kivül nagy mennyiségű gyümölcsöt is termelhetnének, melynek értéke jóval meghaladná a szemes termés jövedelmét. Igaz, több helyütt találunk manapság is a birtoktesthez arányos gyümölcsöseket s mégis sokszor a kedvező év ellenére is alig juttatnak valamelyes számbavehető jövedelmet a termelőnek; a gyümölcstermés legnagyobb része elprédálódik, vagy olcsó szeszt párolnak belőle. Az aszalásra, kandirozásra nem is gondolunk. Ennek oka egyedül abban rejlik, hogy nem keresünk megfelelő piacot terményeink értékesítésére. Pedig a szomszédban a főváros. Az a jó gyümölcs, mely hazánkban s különösen a mi vidékünkön terem, bízvást kiállja a versenyt a kontinens bármely gyümölcsével, csak alkalmas piacra kell szállítanunk. A kusztosi cseresznye, szőleink almája, szilvája, különösen pedig szőlője messze túlszárnyalja más vidékek hasonnemü termékét s mégis alig akad egy-két termelő, ki a kínálkozó alkalmat felhasználja saját érdekében. Ha már meg van a föld áldása, kötelességünk azt ügyesen és okosan saját előnyünkre felhasználni. Ezen a téren is ugy vagyunk, mint bortermelésünkkel ; a helyett, hogy jövedelmet tudnánk magunk számára biztosítani, pénzünk külföldre vándorol rossz és magyar embernek nem való olasz borért. Az almát például nem Stájerországból szállitják-e hozzánk óriási mennyiségben ? Pedig lám, a magunkén sem tudunk túladni. Egy gyümölcsös bolt mégis megél belőle a piacon ! Hiba ez és pedig megszégyenítő. Ne nézzük tovább összetett kézzel a siralmas helyzetet, hanem iparkodjunk javítani, lendíteni gyümölcskereskedelmünkön. A gyümölcskereskedelem valamint előnyére válnék a termelőnek, ugy az államnak is kijutna belőle a magáé, sőt a messze távolban munkahiányban sínylődő népünk is pénzmagra tehetne szert. Képzeljük csak magunk elé a megindult gyümölcsforgalomnak a képét. Hány kisebb és nagyobb kosárra volna szükség, a miket a rekettyések, füzesek környékén lakó szegény népek készíthetnének el; s igy magát a vesszőt is, mint háziiparszerüleg űzött kézi munkát értékesithetnők. Az államnak és különféle szállítási vállalatoknak is meg van a maga haszna a fellendülő gyümölcskereskedésből. Gyümölcsüzemünk fejlesztése érdekében okvetlenül kívánatos volna nemes fajú gyümölcsök termelése; mert nem csak könnyebben túladhatnánk rajta, hanem nagyobb jövedelmet is hajtana ugyanakkora költség és munka mellett, mint a mennyit esetleg közepes minőséggel érhetünk el. Különösen nagy gondot kellene fordítanunk a gyümölcs osztályozására, kiválogatására ; mert a nemes fajok szerint elkülönített gyümölcsért jogosabban követelhetünk megillető árt, mintha az selejtes minőségűvel keverten van felhalmozva s jut a kereskedésbe. Ez osztályozás minden gyümölcsnemnél, de különösen a szőlőnél volna kivánatns. Az üzem biztosítására előnyös volna a szállítási vállalatoknál kedvezőbb tarifát kieszközölni, amit a Gazdasági Egylet közbejöttével könynyen is sikerülne keresztülvinni; mert forgalom megnövekedése dúsan kárpótolná a vállalatokat az adott kedvezményért. A kedvező előnyös szállítási feltételekre szükség már csak azért is, mert egyedül ez biztosítana a konkurrenciának sikert más vidékek, vagy országok terményével szemben. Ha olcsóbb a díjtétel, olcsóbban szállíthatjuk cikkeinket s igy vevőre is könnyebben találunk; kivált, ha a nemes fajú gyümölcstermelésre több gondot fordítunk.. E néhány sorban akartam a gyü<mölcstermelők figyelmét felhívni a kínálkozó jó alkalomra, melyet saját jól felfogott érdekükben iparkodjanak is kihasználni, mert ezzel nemcsak egyéni érdeket mozdítanak elő, hanem nemzeti föllendülést is okoznának, melyet mindnyájunk ideálja.- hazánk nagyságának, boldogulásának előföltétele ; a vagyoni gyarapodás követne. Memor. ZEH3Z ZC JETB ZEEÜ ZEüZZ. Esxttgom, juliui 22. A Zilahi-est. Pénteken délután körünkben időzött Zilahi Gyula, a Nemzeti Szinház legrokonszenvesebb művésze, átutazóban Balassagyarmatra, ahol ma tart előadást. A Kaszinóban töltött néhány órát s behízelgő, kedves egyéniségével nyomban hódított. Ahogy bizonyára még hatalmasabban fog hódítani vasárnap az ő igazi terrénumán : a pódium-deszkákon. Tudjuk,, hogy városunk közönsége kiváló műpártoló ;, eleven érzéke van a szellemi élvezetek iránt sigy nem kételkedünk, hogy a >Fürdő* termében nem marad üres hely. A művész a mult héten Léván és Ipolysághon játszott. Volt alkalmuk odavaló előkelő férfiakkal beszélni, olvastuk a »Léva és Vidékét* s a > Hon ti Lapok «-at. Telvék elragadtatással s hoszszasan irnak a közönségük méltó, nagy pártfogásáról. Bizony szégyeneinők, ha Esztergom, ez a város, amelynek oly nagy az intelligenciája, meg nem adná azt az elismerést a művésznek, amit kisebb szomszédai két kézzel megadtak. Akik talán még nem ismerik a művészt, csak hallgassák meg, ahogy Őszi Kornél barátunk,, a fővárosi zsurnalisztavilág egyik előkelő tagja bemutatja nekünk : Zsül, Mielőtt Budapestre jött és megismertük, azt irta róla egy hatalmas kritikus: Arca halvány volt, mikor végre összehajtogatta a levelet s letette maga mellé . . . Igyekezett visszanyerni önuralmát, de nem sikerült ... — Én is, én is szeretlek ! — kiáltott, mintha válaszolna valakinek. — En is a tied vagyok ! Aztán kezeit szivére nyomva, szomorúan folytatta : — Én is szenvedek miattad és elepedek érted ! Könnyek törtek elő szemeiből, az örömnek könnyei. Az imádott, az istenitett művésznő, a kit hódolat környezett eddig, — most szeretett, először életében, most volt először boldog . . . Pedig az a kit szeretett, nős volt s ezt nem titkolta előtte. Mindegy ! — suttogta lázasan. — Szöktessen el egy távoli szép világrészbe, a hol egymásért élhetünk boldogan ! Még sohasem beszéltek egymással, de látták egymást színházban, bálban, hangversenyen és a templomban s valahányszor tekintetük találkozott, mindig szerelmet vallottak egymásnak némán, de érthetően . . . S most az asszony kicsinosította magát, hajába rózsát tűzött s boldogan rebegte, mialatt a tükör előtt állott: — Szeretlek én is ! . . . II. Csengettek ... Ez ő volt! . •. . A kis néger sietett az ajtót kinyitni s aztán hangosan jelentette : — Dutilleul René ur ! A nő megvárta, mig a szerecsenfiu távozik, hogy aztán karjaiba rohanjon szerelmének s egyesülhessen vele a legelső édes csókban. De René először, szólalt meg : — Az ördögbe ! —• kiáltott kacagva. — Ez aztán a meglepetés. Szerecsen ajtónálló s még hozzá vörös ruhában. Azt mondták nekem, hogy ön égy mogorva hölgy, egy művésznő. De mit törődöm vele ! Ön tetszik nekem s ez változtat a dolgon. On nem tartozik azok közé a tucat hölgyecskék közé, a kik belém szeretnek s a kik közül az egyik olyan, mint a másik. A nő rémült tekintettel nézett a beszélőre, a kit ez nem zavart meg. — De végre itt volnék ! — folytatta — s nem akarok önnek szemrehányást tenni a várakozásért. De Istenemre, kis cicám, ebben a festői ruhában jobban tetszel nekem mint báli öltözékeidben . . . Nos hát, én szeretni foglak nagyon, borzasztóan és remélem te is ? Egy hanggal sem válaszolt a leány. Görcsösen kapaszkodott egy szék támlájába, nehogy elájuljon az otromba beszéd alatt . . . Végre felkapta a székről az előbb olvasott levelet s hideg, fagyos hangon kérdé : — Ki irta ezt ? ! — Bolondság! Kék égről, eszményi szellemről, csupa meiő frázis . , . Kitaláltad galambom, hogy azt nem én Írtam. Egy szegény poéta fabrikálja a szerelmes leveleimet, még pedig nagyon — olcsón ! A művésznő arcát elfutotta a haragos pir s miközben tekintete a bámulatos szép férfialakon nyugodott,, még fagyosabb hangon igy szólt : — Ön nős, uram ? — Ha neked ugy tetszik, kis egérkém, hát nem vagyok az ... A nőm úgyis csak hatvan éves ; öreg, de pénze annyi van, mint a szemét. Mikor belém szeretett, minden áron azt akarta, hogy feleségül vegyem. Én előterjesztettem feltételeimet. Először szabad ura vagyok tetteimnek és akaratomnak; másodszor pénz dolgában én rendelkezem a háztartásban. O beleegyezett s. én feleségül vettem a vagyonát . . . — Helyes ! •—• felelt a kiábrándult aszszony. — És most, uram, ne tartóztassa magát, nincs szükségem többet önre . . . René nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz s odaront a művésznőhöz, de az idejekorán egy csengőre ütött. Ezúttal nagy szakállas lakáj jelent meg a küszöbön, — Vezesd ki ezt az urat! René dühösen távozott, de az ajtóból még visszakiáltott: — Megállj, te hitvány! A leveleid kezemben vannak. Majd megtanítalak, hogy engem igy nem lehet kijátszani l.. . III, Még ugyanaz nap estén nagy társaság gyűlt össze a művésznő szalonjában s a szép hölgyek és urak keringtek a műteremben a Strausz-féle walcerek hangjainál. A szép íestőnő egyik vendégéhez fordult : — Remeau ! — szólt hozzá. — Kisérjen szobámba! Valami fontos dolgot akarok önnek mondani s itt nem akarom vele untatni vendégeimet! Remeau, Paris legelső szobrásza, a kit mindenki ismert, mint kitűnő művészt, a kit mindenki tisztelt becsületessége, jelleme s egyeneslelküségéért, — követte szép háziasszonyát . . . Mikor egyedül voltak, a nő hirtelen megfordult, karjait Remeau nyaka köré fonta s ajkait ajkára nyomta . . . — Ah, milyen édes a valóság! — szólt a művésznő — és milyen szörnyen bolondok az álmodó szerelmesek ! — Ugy van ! válaszolt Remeau s két erős karjába zárta a remegő, lihegő asszonyt. Odakünn a teremben épen a legbólondosabb keringő hangjai mellet*, járták a párok. Daudet Alfonz.