Esztergom és Vidéke, 1899

1899-06-25 / 51.szám

Esztergom, 1899. XXI. évfolyam. 51. szám. Vasárnap, junius 25. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. jlLŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért : DR- PROKOPP GYULA­Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hova a kéziratod, előfizetések, nyilíterek és hirdetések küldendők) Széctjepyi-tér, 330. szánj. Kéziratot nem adunk viasza. Csőd. Esztergom, junius 24. Ki gondolta volna, hogy lesz még olyan idő is, a mikor Esztergom sz. kir. város felett meghúzzák a lé­lekharangot, kimondják reá a pénzügyi csődöt, hogy a pénzintéze­tek csak azon feltétel alatt hajlan­dók neki csekély no.ooo frtot köl­csön adni, ha annak biztosításául megfelelő értékű kézi zálogot ad. Mivel is okolja meg a takarék- pénztár a csődnyitást ? Azt mondja, — a múlt közgyűlésben felolvasott pénzügyi bizottsági jegyzőköny ta­núsága szerint — hogy mivel a város a hétszázezer forintos kölcsön után járó tőkét és kamatot nem fizeti, egy részlettel most is hátra van, hogy mivel a (kaszárnyánál felmerült többlet-mumkáért való s ma már mintegy ötvenkétezer forintra felszaporodott tartozásnak a folyó évi költségvetésben előirány­zott kamatát nem törleszti és hogy Ií .Esztergom és Vidéke' tárcája. Junius. Amerre járok, merre nézek, Fény, illat, bűvös szép igézet. Ti júniusi szép napok Ragyogjatok, ragyogjatok ! Arany napod szelíd sugara Szálljon a beteg homlokára. A melegítő, enyhe fény Szegény betegnek uj remény. S lopd be magad a szívbe mélyen, Bú, gond előled messze térjen, Hol tört szivek sóhaja kel, Váltsad vidám kacajra fel. S amerre jársz, gyengéden hintsd szét A békességnek drága kincsét, És zengjen tőled a határ : Csengő harang, dalos madár. Csupa szín, fény, sehol se árnyék, Mint hogyha menyországba járnék. Ti júniusi szép napok Ragyogjatok, ragyogjatok ! Feleki Sándor. Irta: PAOLO MANTEGAZZA. Házamban ma már nincsenek gyerme­kek. Az enyéim férfiakká, asszonyokká lettek, künn bolyongnak valahol a nagy világban, vagy otthon, édes fészkükben mivel a pénz ára is megdrágult, hát hajlandó ugyan a Lőrinc-utca köve­zésére szükséges 10.000 irtot köl­csön adni, azonban csak azon felté­tel mellett, ha a város, az ilykép kölcsön adott összegnek megfelelő értékű kézi zálogot ad s azonfelül 6 l/g százalék kamatot fizet. És bámulatos, hogy a pénzügyi bizottságnak, — midőn ezt a leg­sötétebb Afrikát a takarékpénztár elébe tálalta — csak annyi szava volt reá, hogy mivel a takarékpénz­tár ajánlata drága, a város vegye fel a kölcsönt a saját alapítványai­ból, annak úgyis kevesebb kamatot kell fizetni és térítse vissza tiz év alatt. És még bámulatosabb, hogy a közgyűlésben, — a hova ez az ügy érdemleges határozat-hozatal végett került — nem akadt egy ember se — a ki az iránt szólalt volna fel, hogy tulajdonképpen mi is volna teendő arra nézve, hogy a hétszáz­gyermekeiket szorongatják, melengetik, csókolják. Én csak nagy ritkán látom őket. Házamban nincsenek már többé simogatni, csókolni való szőke fejecskék és nem gyönyörködhetem többé az éb­redő élet ama sejtelmes illatában, âmit a madárfészkek, a gyermekbölcsők árasz­tanak. Nekem is volt fészkem, nekem is voltak szőke és rózsás madárkáim, akik eperajkukkal csipdestek, szakállamat ci­tálták, hajamat összeborzolták. És emlékszem, hogy minden reggel, még mielőtt felébredtek, lábujjhegyen osontam szobájukba, hogy valami meg­lepetést vigyek a Manuelito bölcsőjébe s a Laura ágyacskájához. Manuelito a cukorkákat kedvelte, Laura virágok után vágyódott. Mikor felébredtek, az ajtó mögé bújtam, hogy meglessem meglepe­tésüket. Nagy, harmattól nedves sze­szükkel, — mert nemcsak a virágokra, hanem a gyermekek szemére is hull a harmat, keresték, hogy mit hozott a papa. Egyszer Manuelitó hiába keresgélt. Kinyitott minden csukott fiókot, az ágyat összehányta, a párnákat felforgatta : semmi, csakugyan semmi. Hagyta, hogy felöltöztessék, — de folyton makrancoskodott, folyton ezt hajtogatta a szobalánynak: >apám nem hagyott ma reggel nekem semmit.* És a rossz kedv csaknem kétségbeeséssé vált, midőn megpillantotta Laurát, hogy teli marokkal ette a cukorkákat. Ez volt talán az első irigység, az első fájdalom, az első visszahatás az emberi igazság­talanságok ellen. Eljött a dolgozószobám ajtajához és kopogtatott. Sirva, görcsö­sen zokogva mondta: »apuskám, apus- kám.« ezer forint után hátralékos tőke- és kamatrészlet, továbbá a már bepe- resitett 52 ezer forint egy évi ka- 1 mata — mikor és miként legyen 1 megfizetve. I ügy látszik, hogy a tisztelt kép­viselőtestület nincs tisztában azzal, i hogy tulajdonképpen mennyi is az az adósság, mely a várost ezidő- szerint terheli s éppen ez okból csupa bagatellnek tetszik előtte az : a sötét Afrika, melyet a takarék- pénztár szemei elé tárt. Nézzük csak, hogy is áll a város ezidő szerint az adósság dolgában : 1. Tartozik a takarékpénztár­nak .................................700.000 frtal. J 2. Ugyanannak . 160.000 frtal. 3. A szent Ferenc zárdá­nak 3.150 frtal. 4. Az iparbanknak . 9,985 frtal. Összesen : 863.035 frtal. Tartozik továbbá a plébánia templom javítására és a temető nagyobbitására és bekerítésére a Midőn könnyei szabad utat engedtek szavainak, ezt hallottam : »apuskám, édes apuskám, nem adtál ma reggel nekem semmit !« — De igen szivem, hiszen egy óriási cukorkát tettem az ágyadba . . . akko­rát mint egy tojás. — Gyerünk hát, gyerünk hát, keressük meg. És az óriási cukorkát, mely olyan pi­ros volt, mint a cseresznye és olyan nagy, mint egy tojás, ott találtuk az ágy fenekén. De a nagy meglepetések napja az év első reggele volt. Jól tudták gyerme­keim, hogy ekkor a legnagyobb ajándé­kot, az újévit, bizonyosan megtalálják ágyukban. Laura egy év óta folyton egy nagy baba után vágyódott, milyet egyszer egy marchesa házában látott. Csupa porcellánból volt, selyem ruhában, ak­kora, mint Manuelito, aranyos hajjal és beszélni is tudott. Akkoriban hasonló babák egész vagyonba kerültek. Párisból hozatták és ném igen lehetett őket látni vasárnapokon sátrakban. Laura epedő sóhajaira, ámuló köny- nyeire erkölcsi prédikációval feleltem ; hogy lehetetlen mindent, a miután vá­gyódunk, elérni, hogy szükséges vágya­inkat megfékezni stb. Végre aztán le­mondtam téli bundámról és hozattam Párisból egy babát, mely szakasztott mása volt a kis marchesa szép babá­jának. Az év utolsó estéjén, midőn gyerme­keim már mélyen aludtak, a babát a kis Laura éjjeli szekrényére vittem és olyan­formán igazgattam meg csuklóit, hogy »Jópásztor« alapból felvett kölcsön­nel, a mely szintén néhány ezer forintot tesz ki. Adósa a takarékpénztárnak a kaszárnya töblet-munkával felmerült s már beperesitett mintegy 52.000 frtal s fennál a Helcz és Maiina aera alatt felszedegetett 58.000frt-ra rúgó függő kölcsön. Összevissza tehát, csakúgy köny- nyesen számítva, tartozik a város 978.035 frtal. Ehhez még hozzájön a meg nem fizetett s hátralékban levő félévi tőke és kamatjárulék : 19,000 frt jen­nek késeeelmi kamata is néhány száz forint, aztán a nemsokára be­következő perköltség, hát bizony az összes tartozás busásan megfogja ütni az egy millió forintot. így áll a város adósság dolgában akkor, midőn az esztergomi taka­rékpénztár elég értelmesen ugyan, I de csak úgy mellékesen azzal állt : elő — egészen jogosan —, hogy kis leányom ágyacskájára nézett, szétter­jesztett karjai közé meg egy gyönyörű szép fehér kaméliát tettem. Azután magam is lefeküdtem, a babá­ról, a fehér kaméliáról és a Laura örö­méről álmodva. O is bizonyosan reményről, örömről álmodott : aranyos álmok, melyek a szokottnál hamarabb ébresztették fel. És ime, a hogy kis szobája előtt elme­gyek s a félig nyitott ajtón benézek, ott látom őt, amint ingecskéje szűzies fehér­ségében az ágyban ül, roppant babájá­val karjai között és elragadtatva, tágra- nyilt szemmel, örömtől lángoló arccal gyönyörködik benne. Nem birtam többé ellentállni és beléptem. — Apám, apám, nagyon jó voltál. Ez a baba nagyon, nagyon szép. Es a babát az ágyra eresztve, felkapta a kis fejét, melyben élet, szeretet ra­gyogott és szétterjesztette, magasra emelte kis karját, hogy magához vonz­zon, megöleljen és szivéhez szorítson. Sohasem tapasztaltam még leányom ezen mozdulatát : azt, hogy magasra emelte karjait, akárcsak fohászt, könyör­gést küldene hozzám. És én sírtam és nevettem, édes megindultságtól elfogva és egész lényem valami mély elérzéke- nyültségben áradozott, melynek titok­zatos okát egyedül én tudtam megér­teni. Édes anyám is, midőn tőlem valami jóravaló magasztos dolgot kivánt és legnemesebb érzelmeimhez appellált, a mikor nehéz áldozatot követelt tőlem, ugyanúgy emelte felém karjait. Most pedig Laurám nyújtotta felém apró két kis kezét, hogy köszönetét mondjon egy Lapunk mai száma 6 oldalra terjed. AZ „ESZTERGOMYIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET“ HIVATALOS LAPJA.

Next

/
Oldalképek
Tartalom