Esztergom és Vidéke, 1899

1899-04-13 / 30.szám

ESZTERGOM es gr AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. MeáJ^Pik Vasárnap és csütörtökön. JILŐFIZETÉSI ÁRAK: : Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUltASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, elöflz etések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széchenyi-tér, 330. szánj. -^•f Kéziratot nem adunk vissza. Vízvezeték. Esztergom, április II. Ha Esztergom kies fekvését, közegészségügyi statistikájának gyászos adataival egybevetjük, és ha köztisztasági intézkedéseink fogyatékosságát az itt elfolyó Duna és egyéb források által nyújtott vizbőséggel összehasonlítjuk, — önkénytelenül s szemrehányásként áll előttünk a kérdés: — miért nem foglalkoztunk eddig is már ez állapotok javításával ? E szemrehányó kérdés annál keserűbb, mert az emberszeretet érzékének parányi fokára enged következtetést a naponként elénk táruló ama látvány, midőn a Szt.-Tamás hegyén és oldalán lakó legszegényebb néposztály apraja-nagyja, a török világ rabszolga munkájához hasonló fáradsággal kézi edényeiben, a kis-Duna poshadt medréből, görnyedve, lihegve szállítja házaihoz vízszükségletét. Nem érdemelne-e a szegény nép a viz könynyebb megszerezhetése tekintetében némi gondoskodást ? Nem utalnak-e tüzrendőri tekintetek, a tüzeseteknél gyakorta tapasztalt vízhiány pótlásául tervezett költséges víztorony mellőzésének legegyszerűbb módjára ? Mind eme kérdésekre megnyugtató válaszként tünt fel már néhányszor egy vízvezeték létesítésének eszméje. De mint az éltető nedvet szomjúhozó tikkadt föld felett megjelenő áldást ígérő, de csakhamar szétfoszló felleg, úgy mosódtak s hangzottak el a vízvezetékre figyeltető szavak. ! Nem mondjuk, hogy a polgárok j közönyén tört meg az eszme megj valósítása ; de talán megtört a városon levő terhek súlya által a .kivitel iránt keltett reménytelen' ségen. | A lakosság zömét az anyagi gon!

dok, a megélhetés feltételeinek kij küzdése foglalkoztatják ; — a másik részét a közkórház, a főgymnázium és j egyéb nagymérvű költséget igénylő kiadások kötik le s aggódva tekint J ujabb alkotások iránti javaslatok j elé ; — végül egy rész elveszité Hz .Eszteroom \\ MM tárcája. fjajdan . . . Hajdan, ha e kicsiny szobába léptem, Fehér virág közt jártam szüntelen. Fehér virágot szórt utamra, úgy várt Egy ifjú lány: a boldog szerelem. Most vár reám a Mult, e komor ember, 0 nyújt mogorván, szótlatiul kezet S mig átölel, orvul szivembe markol És kifacsarja minden könyemei. Szentéssy Gyula. Franciska. — Az >Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — A kávéházban ültem és belebámultam a fiistös semmibe. Az emberek jártak ki, be, a pincérek sürögtek-forogtak, de én nem figyeltem semmire, ő rá gondoltam. Ő, az természetesen Franciska. De igaz, hogy még nem is ismerik őt. íme tehát bemutatom. Franciska — oh, nyájas olvasó ! Franciska egy barnahajú, nedves fényben csillogó szemű, kissé hajlott orrú, nyúlánk termetű földi lény. Hogy mikor láttam meg először ? Az bizony nem tudnám megmondani. Be volt ugyan vésve szivem belsejébe, de hisz azóta már rég fölengedett. Különben is az nem lényeges, hogy mikor láttam meg legelébb, mert őszinteséggel, elég röstelkedéssel bevallom, hogy ez a bizonyos szikra nem gyújtott mindjárt. Az első beszélgetésünkre azonban olyan tisztán és boldogan emlékezem, mintha csak nem régiben esett volna meg . . . Mindennap, ugy este 7 óra tájt belépett az ajtón, leült a rendes helyére, szembe a kaszszával. Egy férfival együtt, akit tekintettel tisztes kopaszságára, rögtön apjának neveztem ki. Kezdetben, mondom, nem igen figyeltem meg, de később, mikor nap-nap után, rendes időben megjelent, érdekelni kezdett és csakhamar a szivemben találtam, oda vonult be. Pedig oda csak a lelkemtől láttamozott útlevéllel juthat be valaki. Ott volt tehát és az uj lakó nagyban foglalkoztatta elmémet. Ki lehet ő, s vaj' mi a foglalkozása ? Igy töprenkedtem sokszor. Egyszer hangosan nevetett és élénken gesztikulált a kezével. Oho, gondoltam, most már tudom, sziniakadémiai növendék ! És megmaradt annak, mig csak egy este azt nem hallom, amint a kopasz férfiúnak elmondja : — Tévedtem, egy tételt hibásan Írtam be. Tétel S Istenem, gondoltam kiábrándulva, hát nem az, aminek képzeltem. Tétel! De ki is tételezhette volna föl, hogy ő tételeket ir be. A romantikus, sziniakadémiai szövevényeim szertehullottak és egy józan iroda képe tünt elém. Egy esetlen nagy könyv, — amelynek lapjai fölé görnyedve (nem hajolva) ir és ir egyre ir esti hét óráig. Talán ember előtt csak nem tárhatom fel a szivemet, már pedig, ha én bemutatkozom, akkor csak azért teszem, hogy szerény szivemet rendelkezésére bocsássam. Oh, csak ne lett volna ott több ember kívülünk! Odaléptem volna emigy szónokolva : Tiszteit Nagysád! Tekintse bennem egyik lelkes bámulóját. Engedje meg, hogy szivemet, melyet az Ön képe színültig megtölt, tiszteletem jeléül felajánljam stb. Oh, ebben a satöbbiben még sok szép mondóka rejlett. De persze, csak nem akart az alkalom kínálkozni, sohase maradtunk magunkra. Már-már azt hittem, hogy soha sem leszek oly boldog vele beszélhetni. A napok multak, az esték nemkülönben. Egy vasárnap délután beléptem a kávéházba. Telistele volt. Szétnéztem és egy félreeső zugban, ahova alig lehetett odaférni, egy üres kis asztalt pillantottam meg. Odamentem és épp leakartam ülni, mikor megcsendült mögöttem az a bizonyos kedves hang. — Nézze, apa, itt van hely. Megfordultam. O volt. O volt és ő is ehhez az asztalhoz akart leülni. Istenem, gondoltam, no most! — Szabad ? — kérdeztem és megfogtam az egyik széket, hogy leüljek. — Szabad ? — kérdezte ugyanekkor. — Kérem! — szóltam én előzékenyen. — Szabad ! — mondta ő mosolyogva. Es attól a perctől fogva rab voltam. Mende Béla. bizalmát minden oly létesítmény iránt, melyek tömörülést és nagyobb fokú erőkifejtést igényelnek. És ily helyzetben a várakozás álláspontjára helyezkednek mindnyájan, a jótékonyság forrásaiból várva minden közhasznú intézkedés létrejöttét, itt pedig első rendben a bíboros herczegprimásunk és a főkáptalan nagylelkűségére szoktak utalni. Ő Eminenciája jótékonyságát — bármily kevéssé hangzatosan történnek nagymérvű közcélú adakozásai — mindenki ismeri ; éppen úgy tudja mindenki, hogy nincsen Esztergomban oly közcél, hol a káptalan mint ilyen és annak minden egyes tagja külön, oroszlánrészét ki ne venné. Gyöngédtelenség és a kíméletlen kéregető szerepe lenne tehát, egy, a közönség minden rétegét érdeklő ügyben a cselekvést egyedül városunk előbb emiitett két főtényezőjétől várni, kívánni. Igy felfogva a kérdést, a vízvezeték létrehozásának ügyét egyedül a polgárok érdeklődésikörébe kellutalnunk, j A lelkesedés, melylyel e kérdés megoldása körül tömörülendnek, adandja meg a kivétel lehetőségégének legjobb biztositékát és eleve is megszerzendi azon itteni magas köröknek jóváhagyó támogatását, amely körök nagylelkűségére és áldozatkészségére megszoktuk anynyiszor hivatkozni. A vízvezetéknek a vii ros összes részeire kiterjesztését oly intézkedésnek tekintjük, mely a lakosság minden rétegei érdekével azonos, melyet közegészségügyi tekintetek szigorúan követelnek és melyet a köztisztaság igényei, valamint városunk jóléte, fejlődése elodázhatlanul megkívánnak. Midőn e követelményekre ráutal\ tunk, e kérdésnek újból felszínre hozásával felhívni kívántuk a polgárokat a megoldása körüli cselekvésre, oly kijelentéssel miszerint újra tévedek, gondoltam, de sajnos — újra tévedtem: nem csalódtam. Irodába járt. A következő alkalomkor már egy téntafoltot fedeztem fel a kezén. Egy sötét foltot, egyikét ama foltoknak, amelyek tisztitnak. íme: egy harcosa a létért való küzdelemnek, szóltam magamnak büszkén. íme : harcol nem csak a ! létért, hanem a nők egyenjogúsításáért, felszabadításáért is. Igen, ő a szabadság rabja, ő küzd, ő fárad, fiatal teste görnyedezik napestig (L. fenn) és ezen közben öregedik, haloványodik. Itt felpillantottam és jóleső meghökkenéssel észrevettem, hogy a haloványodásnak egyelőre még halvány sejtelme sem létezik. Rózsás, üde, fiatal életkedv tündöklött az arcán. És morfondíroztam, tán még sem olyan sötét a sorsa, amint gondoltam. Fárad, de legalább tudja, mi a pihenés, görnyed, hogy egyenesen, emelt fővel járhasson. Ezentúl dupla figyelemmel néztem, kettős türelmetlenséggel vártam a hét órát. Feszülten néztem minden jövevény felé és újra, meg újra a pokolba kívántam mindenkit, aki belépett. Hogyne, hisz mindegyik bolonddá tett. Igaz, hogy. ők nem tehettek róla, hogy én várok valakit, de én sem tehettem róla: az érző kebel már bizony ilyen kegyetlen. Végre is elhatároztam, hogy megismerkedem vele. De hogyan ? Nem tudtam sehogysem valami utat, módot találni. Rösteltem az egyenes utat: odamenni és bemutatkozni. Annyi