Esztergom és Vidéke, 1899

1899-04-06 / 28.szám

ESZTERGOM és mm AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. j^LŐFIZETÉSt ÁRAK Egész évre — — — — 12 kor. — fiL Fél évre - - — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fiL Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁIÍMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUlxA­Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéiiratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések. SzécIjeqyMiér, 330. szánj Kéziratot nem adunk vissza, j-^­Húsvéti tanulság. Esztergom, április 5. Kényes téma, tfégi téma is, de kö­telességünk, foglalkozni vele. Magunk már észre sem vesszük, e sorok író­ját is a húsvéti ünnepek alkalmával ide rándult idegenek megbotránkozó felszólalásai tették figyelmessé, S mert azok legtöbbje sokat utazott, fájdalom, azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy másutt is igy van. Azt mondották : nincs,. A .mult héten, hogy Csemegit, a hírneves büntetőjogászt elparentál­ták, büntető törvénykönyvéről ki­emelték, — hogy ezen alkotása meg­felel nemzeti sajátságainknak, hibá­inknak és népünk bűntevésre való hajlandóságának. Hát ez ágaz. Sőt van a büntető törvénykönyveknek egy-egy végre­hajtatlan szakasza, a kihágási btk, 51. és büntettek és vétségekről al­kotott btk. 190. § a. Szól pedig mind­két szakasz az Isten káromlásáról. A 190. § vétségnek minősiti és a szerint bünteti azt, ha valaki nyilvá­ta .Esztergom és Vidéke*' tárcája. Piros tojások. Piros tojást kaptam én is, Píros tojás, jő napot ! Ennél szebbet, pirosabbat Senki, senki nem kapott. Ugy elnézem őrahosszat Mintha kincs vón', drága kincs, Pedig rajta, mért tagadnám Semmi, épen, semmi nincs ! Megmondani dehogy tudnám, Mért oly kedves énnekem, Azt se tudom, hogy ki küldte, Jó barát, vagy idegen ? Nincsen benne drága emlék, Sőt kinyitni sem lehet . . . Egyszerűen oly tojás ez, Mely pirosra festetett. Talán éppen ez a titka, Ugy reám tán ez hatott, Mig elnéztem, nézegettem, Mennyi mindent láttam ott! E S elmélkedtem a tojásrul, Melyből néha csirke kel — A tojás . . . ma ez a téma S ez a téma érdekel. A tojás . . . ma ez a téma S bár a téma régi is, Jobb, mint ha a tojás régi S helyette a téma friss. Figyeljetek hát a szómra Mélyen tisztelt emberek: Nagy szerep jut a tojásnak Életünkben, nagy szerep. Még gyerekkorunkba kezdjük, Nyolc-tiz évesek vagyunk . . . nos helyen közmegbotránkozást keltő módon káromolja az Istent. Csemegi husz esztendővel ezelőtt érezte a« általános műveltség ezen hiányát. Törvényalkotásában a ká­romkodás ellen felvett szakaszt ezért nevezzük kolturparagraftisnak. Az ünnepekben — mondjuk — idegenek figyelmeztettek reá, hogy városunkban a legforgalmasabb he­lyeken : a városház és a kaszárnya előtt, a piaczoa, sőt a templomok környékén elmenő közönség a leg­ocsmányabb káromkodást kénytelen végighallgatni. Utón útfélen sihede­rek naponta a legczífrább káromko­dással traktálják. És a kulturparag­rafust nincs, aki végrehajtsa. Ki is ? A rendőr? Hiszen az sem tesz különben, ha az indulat elfogja. És talán nem is az utczán kell kez­deni a kultúrát. Kabátos, jól öltözött uri emberek, külföldi felfogások sze­rint uri osztályhoz sorozható ifjúság, tetszeleg magának a mentül trágá­rabb társalgási modorral, aminek jel­legzetes sajátosságai jelentkeznek be­szédjében és külső megjelenésében. Még ilyenkor tudománynyal Nincs eltelve az agyunk. De fölmászunk az akácra Fészket szedni ... ez derék! S kis tojást a kis fészekből . . . Rég volt ugy-e, óh de rég! Majd utóbb, hogy legelőször Kezd dobogni a szivünk S Mariskának, Katiczának Mindent, mindent elhiszünk^ Először jön el a húsvét S véle a piros tojás, Oly piros, mint a mi arcunk S kell-e még szebb vallomás ? Már a diszes férfikorban Más a téma, óh be más. Drága ékszer van ma benne S piros-bársony a tojás. Persze, hogy a feleséget Lepi ezzel férje meg, De nem mindig . . . néha mást is . (Aki tudja, értse meg!) És amire megvénültünk S a podagra üt belénk, Elfeledve minden, minden, Amit egyszer kedvelénk. Mind kihull a hajank szála S koponyánk lesz — mily blamázs ! Olyan gömbölyűén fényes, Oly kopasz, mint a tojás ! . . . Piros tojást kaptam én is, Piros tojás, jó napot! Kopasz leszek egyszer én is, Szomorú az állapot. S elmélkedvén a tojásrul. Melyből néha csirke lesz — Ugy találom, hogy keserves Egy mementó mori ez ! Rettenetes kocsisnyelv divik a mi országunkban. A társalgás témája és tónusa a legkö­zönségesebb. Ismeretfejiesztő, elme­élesitő, komoly kérdések és tárgyak finom megvitatása szinte kizárva köreinkből. Ha elvétve akad olyan, akiből kitör az intelligenezia, a több­ség unatkozik és siet ennek kifeje­zésével. Elég szomorú, hogy nálunk a tár­sadalmi műveltség még nem honos; nem türi a szabadosság, durvaság. Hogyan kívánjuk már most a posz­ton álló rendőrtől, hogy megintse a káromkodó kocsisokat, napszámo­sokat és a többieket. Sőt még fel is jelentse ! — Hiszen igy szóllana az intelem : > Hallja, ne káromkod­jék, az apja Istenit!* Mint bold. Csicsa bátyánk, mikor főbíró korá­ban a peérieket megdorgálta az el­harapódzottistenkáromlás miatt. Ösz­szeszidta Istenüket és valamennyi szentjüket. Csemegi a törvény vég­rehajtásában bízott. És ha husz esz­tendő alatt alkalmazták volna a kul­turparagrafust, bizony sokat használt volna ; legalább a köznépnél. Az uri osztály majd tanult volna restelke­désből is. Húsvéti vendégeink e megfigye­lése talán alkalmul fog szolgálni, hogy a husz évi mulasztást legalább városunkban, az úgynevezett Magyar Sionban helyrehozni próbáljuk. Aocun. § A politika húsvétja. Történelmünk­ben voltak olyan korszakok, mikor a nép nagy tömege azt hitte, hogy ve­szendőbe mentek azok a magasztos esz­mék mind, melyekért a nemzet küzdött s már-már elvérzett és hogy szükséges lenne újonnan hozzáfogni az államépités­hez. Ilyen korszak volt a hatvanas évek második felé. Az akkori konzervativek, telve hazafias aggodalommal, hogy 1849. óta tartó politikai tél a nemzet egész organizmusát a teljes megdermedéshez és megsemmisüléshez viheti, már elha­tározták, hogy lemondanak Magyaror­szág önállóságáról és a bővített biro­dalmi tanácsba való képviselőküldés alap­ján egy nyomorúságos békét kötnek Ausztriával, de azok az eszmék, melye­ket előbb a csatamezőn védtek, most egy jurista személyében találtak védő­Heltai Jenő. A Cyclamen regéje. — Mantegazza Virágregéi-ból. — Egyikében ama sok völgynek, mely a Comó tó felé lejtősen húzódik s melyek kristálytiszta vízből s csillogó homokból álló adójukat ennek pontosan beszolgál­tatják, élt hajdanában egy Lidi nevezetű tizennégy esztendős parasztlányka, kinek minden vagyona gyöngysor fogaiból s gömbölyű piros almához hasonló orcájá­ból állott. Semmi egyébbhez nem értett, csak harisnyát kötni tudott s kecskéit és birkáit a legelőre hajtani, mert abban az időben még nem fedezték fel, hogy az irás és olvasás tudománya az egyet­len kulcs, mely az emberek előtt a bol­dogság kapuit megnyitja. Lidi egy nagyon kicsi faluban lakott, mely kevés számú fekete kunyhóból ál­lott s egy óriási terjedelmű gesztenyefa­erdőben volt szétszórva. Egy patak medre választotta el a kunyhókat más, ép oly fekete és ép oly kicsiny házikóktól s e házikók egyikében élt egy Ulrico nevü parasztlegény, olyan barna, mint az érett gesztenye, fürge, mint a zerge s akinek minden gazdagsága fürtös hajából állott, mely a napfényben aranyszinben ragyo­gott. Ö se értett máshoz, mint a kecs­kék és a juhok legeltetéséhez s harisnya kötés helyett tőrt és csapdát állított a vörösbegyeknek s az egereknek. Ulrico és Lida egyszerre hajtották ki juhaikat és kecskéiket a legelőre, a le­gény a falut ketté választó pataknak túlsó, a leány az innenső partján. A viz vonzotta Őket magához, mert a legelte­tés hosszú óráiban százféle alkalmat nyújtott a játékra s komoly foglalkozá­sokra. Majd rákot keresgéltek a patak mély kátyúiban, majd nádból kereket csináltak s egy odavezetett keskeny viz­sugárral mozgába hozták. Aztán lábfür­dők következtek s orcáik szemlélése a nyugodt víztükörben, majd töltéseket emeltek s egy-egy darabka földet elá­rasztottak, melyből aztán kertet csináltak. Ulrico és Lida a patak két partjáról társalogtak csak, még eddig egyikük se lépte át ezt a Rubikont, ámbár, különö­sen nyáron, nagyon könnyen meglábol­ható volt. Ez a viz képezte a két falu természe­tes határát, melyek nem épen barátsá­gos lábon álltak egymással s egyiknek a birkája se tévedt soha a másik, legelő­jére ; ilyesmi miatt kitört volna közöttük a háborúskodás. S ámbár Ulrico csak tizenöt s Lida tizennégy éves volt, mégis vonzotta őket valami egymáshoz s anélkül, hogy tud­nák, ki gázolta át először a patakot, ott üldögéltek egymás mellett a halmon, ahonnét a nyájaikra őrködtek, mialatt az egyik harisnyát kötött, *a másik pedig madárfogót készitett. E naptól kedzve a töltéseket, a mal­mokat s általában minden vizépitészeti műveket, melyeket eddig mindegyikük a maga számára emelt a patak medrében,

Next

/
Oldalképek
Tartalom