Esztergom és Vidéke, 1899

1899-04-02 / 27.szám

mert hát a helyi viszonyok szerint, a mint Esztergom és környéke kizárólag magyar fiukat ad a helybeli képzőnek és a létszám túlsúlyát kiválólag emelik, éppen megforditva állana a helyzet az idegenajku város tanítóképzőjében, vagyis a magyar elem száma volna a legcsekélyebb, — tehát a 20-ik század magyarosodása a mondott értelemben nem haladásnak, hanem határozott hanyatlásnak nézhetne eléje. Ha tisztán erre a szempontra irány itjuk Ő Eminentiája figyelmét, — szinte lehetetlennek tartjuk, hogy az ő magyar nemzetiségi érzése az ősi Esztergomtól, mely minden izében magyar, elvonná a képzőt. Nem akarunk 0 Eminentiájának hizelegni, de ha a történelmi Magyarország helyzetét a Mátyás király óta szereplő egyháznagyok magyar ositó törekvéseivel viszonylatb a hozzuk, úgy találjuk, hogy ezen a téren ő valamennyit túlszárnyalja. Igaz, hogy a korviszonyok is nagyon belejátszottak a dolgok menetébe, de egyáltalán azt lehet mondani, hogy Vaszary Kolozs magyarosító szellemét egyik sem multa felül, noha a kedvező alkalom egyes egyháznagyok részéről idők folyamán kihasználható és értékesíthető lett volna. Ebből kifolyólag oly magyar sziwerésii főpap: mint Vaszary Kolos hercegprímás, abbeli elhatározását, hogy a magyar nyelvtenyésztés leendő mestereit és úttörőit idegenbe helyezze és a magyarosodás további menetét a kétesség és sikertelenség útvesztőjébe segítse, még egyszer ismételjük, hogy róla feltételezni nem bírjuk. Emlegetnek még egy szempontot is. Ez pedig nem más, mint a mult nyáron lefolyt tanfe lügyelő konfliktus. Ő, mint kegyes főpásztor, aki „Pax

u jelszóval lépett az egyházfejedelemi székbe, — bizony-bizony nehéz szívvel látta a konfliktus kellemetlen nyilvánulását, — s hogy mégis végére jusson az áldatlan helyzetnek, hát inkább az intézet áthelyezésére gondolt azon alapcélzattal, hogy igy a kir. tanfelügyelőnek a képzőnél történendő hivatalos látogatását, a képesítőknél leendő ellenőrzési funkcióját elkerülje. Hát erre azon megjegyzésünk van, hogy bárkinek — ha csakugyan igy állana a dolog — ebbeli számítása tévedésre volna alapítva. Igen, tévedésre, mert beleházi Bartal Rezső, a jelenlegi kir. tanfelügyelő jogelőde, is • azért küldetett ki Nagyszombatba az érsekség egykori tanítóképzőjéhez miniszteri biztosul. — mert az ugyanottani politikai megye protestáns vallású tanfelügyelőjét felekezeti sérelmek kikerülése nélkül, megbízni nem lehetett, tehát a kath. vallású esztergomi tanfelügyelő kapta meg a kormány megbízását. Igy tehát ha akármelyik ismert és felhozott városba helyeznék az esztergomi tanítóképzőt, mindig Vargyas Endre kir. tanfelügyelő lenne az, aki a képesítő vizsgálatokat kormányi meghatalmazásból ellenőrizné, mert ő is kath. vallású kormányközeg, a mint hogy nem az Pozsony vármegye jelenlegi kir. tanfelügyelője. Az eddig felsoroltak után láthatjuk hogy az esztergomi tanítóképző áthelyezésének kérdése fenforog ugyan, azonban tekintettel arra, hogy Ő Eminentiájának Esztergom iránt táplált netaláni neheztelésé kizárólag Esztergom össztársadalmának számlájára meg sem irható, amennyiben a képző létezéséből származó s annak beléletében támadt ellentétek, panaszok és nézetkülönbségek felidézésében része nem volt, — mert azaz egyes egyének müvének és a visszavonás szitásában kifejtett aknamunkájának t ekinthetö, — azért Esztergomváros polgári társadalma, mint ilyen, távol áll a képezdét ért kellemetlenségek közvetítésétől, — tehát nem is érdemelné meg és nem is számithat arra, hogy kegyelmes főpásztora a tanítóképző elvételével sújtsa a város egyetemét annál is inkább, mivel a képző Esztergomban való további fönállását a főkáptalan minden magyar érzésti tagja őszintén óhajtja, a magyar nemzetiségi szempontok pedig annak meghagyását mintegy szükségszerűvé teszik. Egy esztergomi polgár. J-ULEMHEZ TÉVE AJKA, UGY SÚGJA, HOGY SZERET, HOGY SENKI MEG NE HALLJA, MERT ABBÓL BAJ LEHET! pH SÚGJAD, HANGOSABBAN A SZÉP, A DRÁGA SZÓT, NE HAGYJ BIZONYTALANBAN, HOGY A PACSIRTA YOLT ! pYOMAI ^ZSIGMOND. Pán sípja. — Pierre Louy* gyűjteményéből. — A Hyakinthiák ünnepére sípot adott nekem, szépen faragott nádszálakból, melyek fehér viaszszal yalának egymáshoz illesztve, édes az én ajakamnak, miként a méz, ez a viasz. Térdére ültet, ugy tanít a sípot fújni, de én reszketek. Én utánam Ő játszik rajta, oly halkan, hogy alig hallom. Semmi mondani valóak nincs, oly közel vagyunk egymáshoz; de dalaink egyike felelni akar a másiknak, s ajkaink egyesülnek a sip alatt. Késő van már, ime itt a zöld békák dala, mely az éjszakával együtt kezdődik. Anyám sohse ffgja elhinni, hogy ilyen sokáig kerestem elveszett övemet. Bilitis. Rabmadár. — Visszaemlékezés. — Jnnius utolsó hetében egy napot Gmundenben töltöttem. Traunkirchenből jöttem át gyöngéd rendezvousra, amelyet a januári jogászbálon adott egy komárommegyei feketeszemű leányka. A hat hónap alatt azonban Komárommegyében a főispánváltozáson kivül egyéb fontos eseménynek is kellett történni, mert a fekete szempár nem érkezett meg Gmundenbe. Bosszúsan ebédeltem meg a Hotel Ausztria terrászán és egyszerre keserű lett a fekete kávém ize, amikor eszembe jntott, milyen édes délutánt tölthetnénk most Traunkirchenben a gömbölyű, szép bankáméval, akinek sáfrányszinti hajába és szempilláiba az egész Salzkammergut szerelmes. Átmentem a Kurhauson. A piros terem egyik sarkában az unatkozó kávésleányok kézrecsapócskát játszottak, a másik sarokban két zöldharisnyás benszülött sakkozott. Nagyon haragosak voltak, egy tornyon czivódtak. Nem vártam meg a feketék és sárgák háborújának végét; kisiettem az esplanadera. Még nagyan kezdetén volt a saison. Végignéztem a hosszú fasoron, egyetlen emberfia sem taposta a friss Traun-homokot. A tó partján nyakig sáros napszámosok dolgoztak roppant szorgalmasan, hogy az uj királyszobor körül a Potemkin-párkot a leleplezés idejére megteremtsék, az ut másik oldalán a vasúti állomásra vezető villamos sineit kovácsolták kegyetlen flegmával a kék zubbonyos munkások. Ezek kevésbbé voltak sárosak, hát mellettük állottam meg. Gondolatok nélkül, valószínűleg szörnyen együgyű képpel bámultam, mint illesztik egymáshoz ügyes kézzel a fényes aczéldarabokat s mint nyúlik, hosszabbodik egyre a fekete vasvonal, amikor egyszerre a szomszédos gesztenyefa mögül egy nő bukkant elő. Huszonhat—huszonnyolez éves lehetett; a szeme, bizonytalan mosolygása még egészen gyermekes, a szine üde, fiatalos, csak a homlokán húzódott végig néhány mogorva, öreges ráncz. A megtestesült Rothkapchen volt szalon-kiadásban. Piros volt a hosszunyelü napernyője, kalapját elborították a pipacsvirágok és piros volt a könnyű, friss foulard ruha is, amelyet valószínűleg akkor viselt először. Csak a ruha szabásából következtettem, hogy az évekig heverhetett elfeledve a garderobes-ban, vagy varrónője aludt át egy évtizedet. A nő nem a síneket és a kékbluzos kovácsokat figyelte, hanem engemet. Mogorva hangulatomban nem akartam a kitüntető figyelemre reagálni: a piros pipacsok közeledtek felém. A szép Piroska maroknyi köveket piszkált fel czipellői hegyével, párszor félhangosan felnevetett s a mikor mindez nem használt, az olimpusi időkből visszamaradt ismerkedési módhoz folyamodott: elejtette a napernyőjét. Felemeltem, átnyújtottam neki, ő meg kis lányos roccocopukedlivel hálálkodott érette. Azután a felszaggatott kövezetre mutatott: — Villamos vasutat épitenek ! Olyan naiv és mulatságos volt az ouverture, a melylyel a beszélgetést megkezdette, hogy igazán zavarba jöttem és szinte öntudatlanul motyogtam: — Villamost, igen .... Nyomban megakadt a beszélgetés, nagy odaadással és érdeklődéssel hallgattuk tovább a nehéz pörölyök zuhogását. Hogy a komikus szituácziónak véget vessek, megemeltem kalapomat a piros foulardfodrok előtt és befordultam az esplanadera. A selyemfodrok viselője azonban megállított; — Merre megy ön ? — Magam sem tudom. Egy kis sétára a hegyek közé. — Ismeretlen a vidéken ? — Először vagyok itt. Biczczentett a fejével, mintha nagyon meg volna elégedve ezzel a körülménynyel. — Jó, hát majd vezetni fogom. Meddig marad ön itt? — Holnap reggel utazom. Bágyadt szeme felcsillant, tapsolt kis kezével. — Hiszen ez pompás; persze, hogy vezetni fogom. Be hát én csak olyan helyeket ismerek, ahol senki sem jár, akar velem jönni ? Olyan tiszta, becsületes volt a szeme és a viseletében annyi egyszerűség és őszinteség nyilatkozott meg, hogy torkomba szorult a frivol felelet különös ajánlatára: — Én is olyan helyekre vágyódom, mondtam és megindultnnk. A molett bankárnét hamar elfelejtettem. Kíváncsian vizsgáltam kipirult arcú cicerónémat, akit legkevésbbé sem zavart a megfigyelésem. Félénk, halk, olykor alig érthető volt a hangja, mint az olyan gyermeké, aki szigorú, rideg környezetben nevelkedik fel. És naiv, gyermekes volt az eszejárása is. Rapszodikusan csapongott egyik tárgyról a másikra, egyetlen mondatot sem fejezett be tisztességesen. Csupa kedves haszontelanságot fecsegett össze. Beszélt a hotelierje nyolezvanesztendős feleségéről, akinek tegnap esett ki az utolsó foga, (neki meg van mind a harminczkettő, mutatta is) — a japáni parfümös flaconról, amelyet reggel összetörött, pedig szegfű-parfümmel volt tele. Orrom alá dugta tenyérnyi zsebkendőjét, ilyen volt az elpocsékolt illat, a parkettről itatta fel a kendőjével — és végül a nyakkendőmön ütközött meg, amely éppen olyan gyászos, mint egy abbé kolláréja. A ezukrászkioszk előtt megállott és fél font csokoládébonbont vásárolt. Egyetlen szemet harapott szét, a többit velem etette meg. Ez a bonbonlakoma volt egyetlen kellemetlen epizódja a szép délutánnak. A meteorológiai pavillon mellett egy baglyas, szeplős leányka rózsákat árult. Viszonozni akartam a fél font csokoládét, kiválasztottam néhány szálat a rózsák közül. Ő azonban megfenyegetett az ujjával és ellökött a virágos tányértól. — Hohó. ez az én dolgom ! Én nem viselek rózsákat. Kiböngészett egy sötétpiros bimbót, lecsókolta a vizcsöppeket róla s leheli etével szétfújta az összetapadt szirmokat. Azután maga elé állított. Bájos ügyetlenséggel igyekezett kabátom gomblyukába tűzni a virágot s amikor nem boldogult vele, türelmetlenül rántotta le a kesztyűit, egy gomb le is pattant róluk, arra rátaposott. Csöppet sem boszankodtam sikertelen igyekezetén, a bársonyos puha kéz babrálgatása nagyon tetszett kéjencz nyakamnak. Mikor a bimbó végre a saccomon pompázott, megcsókoltam a rózsalovaggá ütött kacsot. Elpirult és lázas sietséggel bujt viszsza a hosszú fekete kesztyűkbe. Majd hirteten elkomolyodott, elfordította a fejét. — Kinek tart ön most engemet? — kérdezte tétovázva, különös, egészen megvénült haugon. De nem várta be, amig megkomponálom a diplomatikus választ, rám emelte újra szép, szomorú szemét s mély meggyőződéssel, szinte lelkesülten mondotta : — Ön derék, becsületes ember: Nem tiltakozhattam a gyanúsítás ellen ; intett a kezével, hogy hallgassak. — Ezzel az első perezben tisztában voltam ; akkor, amikor ma délben a fogadó terrászán megpillantottam. Azért is közeledtem önhöz. Azután szánakozó mosolygással, kérő hangon tette hozzá: — Most már velem kell maradnia egész napon ! Éreztem, hogy ennek a csodálatos léleknek nem felelhetek banális bókkal. Be kell vallanom : kigyúlt az arezom szavaira, bár bizonyos voltam, hogy azokban nincs semmi guny és még kevésbbé frivol kihívás. Csak azon iparkodtam, hogy újra a villamos vasútra, a kiöntött parfümre, a fogatlan hotelmadamera tereljem' a beszélgetést. Az ut egy hajlásánál a gesztenyék lombja között hirtelen kicsillant a sziklagyürübe zárt tó, ez az óriás cseppfolyó zafir. A hajóállomás felé aranyos-kürtös, fehér testű propeller igyekezett szörnyű pöfékeléssel. Arra mutattam: — A traunkircheni hajó, az én bárkám! Megállott, a korlátra dőlt, szeme fölé tartotta tenyerét és sokáig nézte a nap sugaras, vadregényes tájat. A szédítően meredek, penészes Traunsteint, a zöld bársonnyal takart Erlakoglt, a vízbe tapadt csöndes, uratlan Orth-kastélyt, a nagy hullámtalan kék tótükröt, amely lassan egészen benépesedett tarka-barka vitorlás csónakokkal. Nagy, mély megilletődés tükröződött vissza filigrán vonású arczán. §g— Felséges ez a kép! — és szinte szomorúan tért vissza a fák alá. — Először látta ? — kérdeztem tőle. Mosolygott. — A tizennegyedik nyarat töltöm Gmundenben. Megütődve néztem reá. — És ma gyönyörködik először a panorámájában ? Diadalmas büszkeséggel felelte: — Ma! És nem volt hajlandó megmagyarázni, miért került tizennégy esztendőbe ez a felfedezés. Csak vitt tovább a Kalvarienberg felé. Majd letért a rendes útról, sűrű mogyorócserjék, összefonódott málnaindák között törtetett előre. Nem törődött azzal, hogy az ágak összetépik a lenge foulard-ruhát. Egy kis kerek tisztáson állott meg, amelynek közepén primitív lécz-asztal emelkedett. Körülötte csonka fatörzsek voltak az ülőhelyek. Ledobta a napernyőjét és a kalapját, egy gombot feltépett a nyakán. Azután leheveredett a földre, lábait ijedten húzta ruhája alá, maga mellé intett. • — Üljön mellém ! Soha nem volt ilyen puha ágyam! A levegő tele volt a cyclamen buja, szerelmes szagával. Mélységes csönd volt körülöttünk, csak néha-néha koppant a földön egy ágáról leszakadt fenyötoboz. — Milyen egyedül vagyunk, — mondottam. Halkan felsóhajtott. — Bár mindig egyedül lehetnék! A magányosság a legjobb társaság. Nem vágyom semmire, csak az örökös magányosságra. A végtelenbe veszett hosszú tekintete, a szemében köny csillogott. Egész