Esztergom és Vidéke, 1898

1898-03-17 / 22.szám

kényszer, hanem a hazaszeretet készte­tett fegyvert ragadni. E fegyverrel, mely sokszor csak kiélesített kasza volt, de mely a hazát védő nemzetőr ke­zében oly lángpalossá izzott, mint a pa­radicsomot őrző Kherubé. Rohant a halál­osztó ágyuütegek, a szuronyerő ellen s rettenhetetlen bátorságával és vitézségé­vel a világ bámulatát és elismerését, a lovagias ellenségnek is tiszteletet viva ki, nevét a történelem legfényesebb napjaira irta a magyar honvéd. A győzelmetesen vívott csaták hosszú sorozata után reánk tort Észak kolosz­szusa. A túlnyomó erő végre letiporta hőseinket. Elérkeztünk Világoshoz. Ketté tört a küzdők kezében a diadalhoz szo­kott kard, büszke nemzeti zászlóink ide­gen kezekbe kerültek. Hőseink szive megszakadt. A további küzdelemről le­mondva elbujdostak s legjobbjaink hon­talanná lettek. Eljött a nagy gyásznap is Aradon. »Hiába hullottak el a hősök a hosszú harcz alatt; hiába volt hazámfiai min­den áldozata; hiába küldé csatatérre az ősz atya gyermekét, agg napjainak tá­maszát, s jegyesét a mátka, hiába hajolt meg minden magánérdek a haza érdekei előtt, hiába emelkedett éghez egy szen­vedő nép imája s kisérte ügyünket a szabadság minden barátjának lángoló rokonszenve, mondja ez időről Kossuth Lajos. Siri csönd és sötétség borul Magyar­ország hegyére völgyére, pusztáira és virányaira . . . Ám az eszme élt, tovább élt a szivek­ben és kitörésre alkalmas időre várt. Bekövetkezett az is; s csak a nagy idők egy nemes alakja, városunk és megyénk kiváló fia Palkovícs Károly emlékének áldozok méltó kegyelettel, midőn a tol­lából eredő feliratból, melyet az elnyo­matás éjjele utáni első hajnalhasanáskor. iB6i-ben, Esztergom vármegye intézett a trónhoz, idézem a következő jellemző sorokat: >Mondja ki Felséged, valamint a Te­remtő kimondá »Legyen világosság*: és lőn világosság és vele élet, mondja ki Felséged kegyelmesen: Legyen meg nemzet a te kívánságod, mondja ki Fel­séged a nemzet egyakaratu óhajtásának, a 48-iki törvényeknek megtestesülését egyenesen kételyt ébresztő megszorítá­sok nélkü , félrendszabályok mellőzésé­vel ; ddjon Felséged teljes tökéletes ha­zajöhetési engedélyt, miszerint száműzött hazánkfiai annyi hányatás után újra ehes­sek a haza kenyerét, mely kenyér távol a hontól keserű marad, ha arany tálban találják is : és az egesztelés napja fény­sugarával elárasztandja a fejedelem és nemzet közti kibékülést. »Ezer éves a magyar magyar alkot­mánya — igy szól tovább a felirat — ezer éves harccal tartá azt fenn; az örökös küzdelem megrontá benne a hitet a törvényszegések hosszú históriája tevé őt féltékennyé*. És megértük az engesztelődés napját is. A magyar király és nemzet közötti kibékülés napja rég felvirradt, helyre állíttatott a magyar alkotmány, és köl­csönös bizalommal, egyértően igyekszik király és nemzet felvirágoztatni alkotmá­nyos szabad hazánkat. Felséges királyunk a koronázás ténye által azonosította magát a magyar al­kotmány szellemével és mint a világ -legalkotmányosabb fejedelme, szeplőtelen tiszta fénybe?i ragyogtatja fölkent fején az apostoli szent koronát, alkotmányos szabadságunk biztositékát. Midőn tehát 1848-ról március 15-ről és a magyar alkotmányos szabadság talpkövéről, az 1848-iki törvényekről em­lékezünk : honfi érzelmünk összhangjával gondolhatunk 1867. január 8-ára is, hisz valójában 1867-et is március 15-ének és dicső honvédeink hőstetteinek köszön­hetjük. Legyen érte áldott a nagy nap és a dicső hősök emlék ! E tér, melyen ma Összejöttünk, a szent szabadság oltára, s mi kik itt ha­zánk szabadságáért imádkozunk, egy sza­bad nemzet szabad polgárai vagyunk. E téren gyülekeztek 50 év előtt is a város hazafias polgárai, midőn az egymást gyorsan követő nagy események hatása alatt haza- és szabadságszerető szivük lelkes felbuzdulása megnyilatkozást kere­sett. E téren, a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos jelszavát életre keltve, hangzott föl először 1848 már­ciusban egy népgyűlésen, a testvérváro­sokkal való egyesülésnek eszméje, Ön­kéntelen kifolyásaként azon szeretetnek, mellyel a hazafiak keblükre ölelték egy­mást. Itt jelent meg Kossuth, fegyverre szól­litva e város és megye fiait, a veszélyben forgó haza és alkotmány megvédésére. Es Esztergom fiai az elsők közt állot­tak a nemzeti zászló alá, és számosan közülök ott küzdöttek, ott. vérzettek, sokan el is estek azokon a csatatereken, melyeken a fiatal honvédség ^*a harczi dicsőség vérrózsáit aratta. Szintúgy az esztergomi nemzetőrök­nek is emlékezetes és fontos szerep ju­tott a nemzeti Önvédelem történetében, midőn Besze János őrnagy parancsnok­sága alatt Komárom erős falai közé be­vonultak és lényegesen hozzájárultak, hogy ez a nevezetes hely, melynek a szabadságharcz lefolyása alatt oly nagy feladata volt a nemzeti hadsereg birto­kában mindvégig megmaradt. Itt fogadták, erről az erkélyről üdvö­zölték és koszorúzták meg Esztergom lelkes leányai a keresztül vonuló vitéz honvédeket; tanúságot tevén arról, hogy szép lelküket a hazaszeretet tüzes zo­máncza teszi még ékesebbé. Itt a szabadság ez oltáránál tegyünk fogadást, hogy magyar hazánk szabad­ságáért a koronás magyar királyért, éle­tünket és vérünket mindég készséggel áldozzuk fel. A félszázad előtt történt események emlékének felújítása gerjessze uj lángra magyar hazánk és szabad al­kotmánya iránti szeretetünket, melyre ma a közönségesnél talán nagyobb és nehezebb feladat vár, mert csak a hon­fiak hazaszeretete mentheti meg nemze­tünket egy fenyegető ujabb veszélytől. Nem külellenség, nem a korona hatalmi kitkapásai ellen kell ma sikra szállanunk, hanem alattomos hazátlan és vallástalan ámítók hazug jelszavai ellen. Ha hazánk földje egyszer mostohább volt hozzánk, mint sokféle igényeink és szükségeink mellett óhajtanánk, azért nem megta­gadni kell ez áldott földet, hanem annál jobban ragaszkodunk hozzá, soha sem felede, hogy ezeréves fennállását a ma­gyar nemzet ez áldott anyaföldön érte meg, melyen kivül nincsen számunkra hely, s áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell. Tekintetes Díszközgyűlés ! Mélyen tisztelt ünneplő közönség, sze­retett polgártársaim ! Végére értem szerény al almi szóza­tomnak, mely alatt elejétől végéig érez­nem kellett, mennyire mögötte marad igénytelen tehetségem a feladat nagy­ságának, az alkalom magasztosságának és saját hazafiszivem lelkem és megha­tott érzelmeinek. Azért nem is a magam hanem annak szavaival végzem beszé­demet, kinek halhatatlan neve minden­korra elválaszthatlan marad 1848. törté­netétől és tanulságaitól. Kossuth Lajos intézi nemzetéhez a következő intelmet: »A pálmafáról mondják, hogy legjob­ban nő, ha terhet aggatnak rá. Legye­tek honfitársaim, mint a pálmafa. Sok mindenféle erkölcsi és anyagi ter heket kellend a magyarnak viselni! Nőj­jön alattuk határozottságban, mely nem lankad, erélyben, mely nem ismer ernye­dést visszaszerezni mind, ami a nemze­tet Isten és ember törvényei szerint megilleti.* És nincs semmi kétség, kivívja, meg is szerzi mind, ha kiirthatlanul szivébe foglalja azt a szettemet mely 1848-ban töltötte el, s azokat a tanulságokat me­lyeket e nagy idők, események eléje tárnak. Megtanulhatja ezekből, hogy nincs akadály, nincs hatalom, melylyel az erejének öntudatára ébredt nemzeti aka­rat diadalmasan meg nem küzdhetne. Ez a tudat öntsön belénk reményt és önbizalmat akkor is, midőn a jelen sok­féle bajai, viszályai és csalódásai lehan­golnak. Soha ne engedjük, hogy a csüg­gedés érzete vegyen rajtunk erőt, mert miként 1848. példája mutatja, fór hetién haza és szabadságszeretet s a nemzet elszánt akarata és bátor felbuzdulása, egy pillanat alatt változtathatja meg azt ami maradandó állapotnak — és dönt­heti le, ami áttörhetlen akadálynak lát­szott. Erre tanit 1848. március 15-ike, melyen újra született ez a drága magyar haza, melyért az ég Urához hő imánk szünet­len szárnyal, hogy boldogságban viruljon dicsőségben ragyogjon, és időtlen időkig éljen! A nagyszabású beszédet folytonos tet­szés kisérte és zugó éljenzés fejezte be. A közönség lassan, a szónok nevét éltetve, emelkedett hangulatban oszlott szét. A beszéd alatt érkezett a térre a ví­zivárosi nőnevelő intézet belső növen­dékeinek egyenruhás csoportja s általá­nos tetszést aratott, hogy valamenyi nemzetiszínű szallagon alkalmi érmet viselt. Délután. Ha szép volt a délelőtt, a délután megfestésére igazán nincs elég eleven, ragyogó színünk. Ez igazi márciusi ünnep volt, a nagy március méltó aranyjubi­leuma. A természet is hízelgett hozzá, . derűs kék égbolttal, aranyos ibolyacsaló napsugarakkal, a tisztító enyhe szellő leg­feljebb a szónokok és a zászlóvivők [ szerepét nehezítette meg. Ez órákban megdobbant egész Esztergom szive. A közönség alig törődött evéssel, pi­henéssel, már jóval két óra előtt újra gyülekezett a Széchenyi-téren s mikor Tátus János beszélni kezdett, alig volt ott talpalatnyi üres hely. Tátus János városi képviselő hosszabb és elokvensen megkomponált benszédben méltatatta a városháza erkélyéről a nagy nap jelen­tőségét s szónoki, hazafias hévvel elő­adott szavait a harsány éljenzés ismétel­ten félbeszakította. A szép beszédet — helyszűke miatt — vasárnapi számunk­ban közöljük. Azután megindult újra a menet a dél­előtti sorrendben— immár a honvédem­lékre szánt koszorúkat is magával vive az utcán középen, szegélyezve két oldal- í ról a nép süni tömegétől. Az üzletek. az egész utcasorban — dacára hogy a polgármester ezt a kereskedőktől cs a k délig kérte — zárva maradtak. S haladt előre a menet, egyre jobban nőtt, növekedett, Szentgyörgymezőn csatlakozott hozzá az ottani olvasókör küldöttsége s néhány földműves banderista amúgy szorin ülve a lovat, továbbá a párkányi aggharco-, sok Tóth István vezetése mellett. Ezut- \ tal a menetben résztvettek hivatásos uniformisban a párkányi tűzoltók is, 1 Schrank és Istvánffy parancsnokokkal [ élükön s a rend fentartásában kiváló se- j gitsé^ére voltak a már kissé kifáradt * , i rendezőségnek. A város zászlóját ezút­tal a képviselőtestület élén Tátus Jáns vitte. Mire a menet a hosszú uton kiért, a közönség mát valósággal) megszállta a i honvédtemető környékét, ur ér pór, gye­rek és agg egyaránt. Egész kis tábor verődött ott össze lelkes honleányokból, akik ruhájáról, épugy mint a kis ember­kékről talán egynek sem hiányzott a nemzetiszínű csokor vagy rozetta. A csinosan renovált s karba helyezett honvédemlék körül a gimnáziumi ifjúság disz magyaros és apródruhás tagjai, élü- « kön igazgatójukkal, foglaltak helyet két zászlójuk alatt, valamint a notabilitások. Egy hazafias dal eléneklése után az emlék tövében Cseh Jenő VIII. o. t. elszavalta a » Talpra magyar-*t oly igazi erővel, lelkesedéssel és nemes pathosszal, amely bármely képzett szavalónak dicséretére , vált volna. Vele is zúgta, viszhangozta az egész fellelkesült közönség: „Es- : küszünk, rabok többé nem leszünk. A szavalat után a küldöttségek he- : lyezték el találó jeímondatak kíséreté- ) ben koszorúikat a szent emlék talapza- ] tára, még pedig a gimnáziumi ifjúság, a vármegye, a Kaszinó, a két Polgári ol- \ vasókör, a Legényegyesület, a Tarkaság s. az Ipartestület, miután a város koszo- ] ruját már előzetesen odatették a nyugvó i kőoroszlán lábaihoz. A koszorúk leg­töbje nemzetiszinszallagos babér vagy pál- ] mából való volt, csak az Ipartestületé ( nem, amely vasból készült teljes ezüstö- j 7éssel és aranvozással s készítőiének í Sátori Imre műlakatosnak igazán szak­avatott, ízléses kezét dicséri. Es most következett a délután, sőt feltétlenül az egész nap legkiemelkedőbb momentuma: dr. Földváry István ünnepi beszéde. Most, hogy láttuk őt, amint mentéjét félretéve fedetlen fővel, nemes komolysággal, délceg alakjával kiegye­nesedve oda állott az örök álmot alvó névtelen hősök porai felé, hogy hallot­tuk érces visszahangzó, a szivbe igazán bekívánkozó hangját, hogy hallottuk a leg­magyarabb, legékesszótóbb, legszínesebb^ és mégis meghatóan egyszerű formában mindazt, amit e napon egy született szó­nok, egy Isten kegyelméből való po­éta, egy lelkes hazafi alkalomhoz illően elmondhat, most, csak most tudjuk iga­zan elképzelni, milyenek is lehettek an­nak az ötven év előtti márciusnak szó­nokai ! De a mindenkit elfoglaló, nagy igaz hatás sem járhatott messze attól a régi március 15-iki nap hatásától. Leg­ékesszólobban beszél azonban maga a remek beszéd. Itt közöljük minden olva­sónk kétségtelen lelki gyönyörűségére."" Hazafiak ! Hajtsátok meg a zászlókat e csöndes sir előtt! A népszabadság szent oltára ez, a melyen ma szabad polgárok áldozatja leng s mélyén dicső ereklyék porlanak. Vértanuk pihennek itt, kik egy világra szóló harc ádáz 1 tusaiban, a honszerelmet vérükkel pe­; csételék, de szertetörték századoknak | rab bilincseit. „Csatájuk a védelmezett népjog csatája volt" és egy szabad nép szent áhítattal borul ma le — széles e hazában, szerte mindenütt, a megdicső­ült hősök emléke előtt. Esztergom népe is zarándokolva jött, hogy babért tegyen e kisded oltárra, mely a nagy természet templomában áll és hogy a beszélő sírokat virággal hintse be. Virág, babér, a melyet egy­koron e nemzet a küzdő harcosoknak homlokára föl nem tűzhetett, csak ez lehet a hódolat s emlékezés jele s az a hazafias felbuzdulás, melynek tüze ki­gyúl a szemekben, az a szent elfogó­dás, mely egygyé teszi e pillanatban sziveink verését és a hála érzelem, melyet elmondani hiven, az én szavam kicsiny. Tűnődve állok, hogy vájjon mond­jam-e ? ! Hisz tudjátok minndanyian a nagy történetet, melylyel tele van a lég, a sziv, melyről e hideg kő beszél. Egykor . . . régen, ma éppen ötven éve . . . marczius idusán, mikor a nem­zetek njjá születtek s a népek vérke­resztelője s a szabadság nagy tavasszá volt, egy félszázad előtt ezen a napon, megmoz&tilÍL a magyar nemzet s a sza­badság apostoTán^^-lán^lfilkü dalnoká­nak ajkairól talán éppen l>z~ _ lSfcáka&^ hangzott el ismételve az a szózat, amitB most hallottatok ! Talpra magyar ! . . . és megesküvének milliók, hogy rabok tovább nem leszünk 1 E nap feloldozták milliók kötelékeit, kiszabadították a rab gondolatot ^ és^ a hosszú századok reménye, sóvárgása, mintegy varázsütésre órák alatt betel­jesült, valóra vált. Elsőbb a szellem törte szét bilincseit aztán szabaddá lett a föld és kilenc millió jobbágy nyert egy szerre^ polgár­jogot. Nemes lett mindenik, aki neme­sen érzett és gondolkozott s csak az aem lett nemes, ki abból önnÖnmagát aárta ki. E nap született meg, amit csak sejtve . ereztek, a nagy, az ellenállhatlan^ erő, amely romokba döntött minden válasz­falat : a nemzeti akarat. E nap született ujjá a nemzet a sza­badság, egyenlőség, tosvériség há^aas legyében s lett ismét nagykorú, mely Jntudattal élni, gondolkozni s önmagá­ból rendelkezni tud. Oh nagy nap ez, 1 melyhez foghatót a magyar történet öbbet nem tanit. Egy égi villám gyúj­tott, végig cikázva a magyar egét, a lemzet lázban égett ... és márczius­íak idusán feljönni látta a szabadság 'agyogó napját. Aztán a harc jött, fényes, győzedel­nes, bámulva nézte két világrész ..s az fju nemzet mint oroszlán küzdött, cso­lákat mivelt ereje, a lelkesedés, a ha­laszeretet mindenható varázsa. Mint igy Dávid, csak hevenyészett pöre pa-

Next

/
Oldalképek
Tartalom