Esztergom és Vidéke, 1898

1898-01-06 / 2.szám

Megjelenik Vasár pap és csütörtökön. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK ', Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre - - - — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Szécljenyi-tér, 330. szán}. -jH Kéziratot nem adunk vissza. MiFőgymnáziumunk újéve.*) • Esztergomi január 5. Leomlott párkányzat, vakolattól csupasz, repedezett falak, jól — rosszul összehányt kövezet-részletek hirdetik századunk utolsó előtti esztendejének első napjain azt a szeretetet, buzgóságot és iparkodást, a melyet az intéző körök legelső és legjobb hirnevü tanintézetünk sorsa iránt tanúsítanak. A »közveszélyes «-nek minősitett épület-romokat — melyek immár több éve képezik egyik látványosságát városunknak, — mindennap valóságos önmegelégedéssel szemléli néhány hivatalos kinézésű és nagytekintélyű egyéniség, a kiknek az arczárói szinte leri a gondolat, hogy: »Hála a magyarok Istenének, az idő halad, s a gymnasium még mindig áll.« Igaz ugyan, hogy a szemle nem valami nagy közelségben történik a falakhoz, sőt inkább tisztes távolság *) Hogy a gymnasium jelenlegi elhelyezésének nagy mizériáiról a legutóbbi városi közgyűlésen hangoztatott panaszok mennyire alaposak, megdöbbentően mutatja a kiváló szakértő tollából „ való jelen közlemény. A szerk. Az „Esztergom és Vidéke" tárcája. Köd az utcán. — Az ^Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Ilyenkor estefelé, mikor a lámpásokat gyújtogatni kezdik, a nyirkos párázatok sürü, lélegzetfojtó gőzzé tömörülve ráfeküsznek a sokemeietii téglabörtönökre, benyomulnak a keskeny sikátorokba, a kapuk alá s a nyirkos érintkezéstől sötét palaszinre homályosul el a nedvesedő aszfalt. Az utcán járni ilyenkor nem jó ; didergés fogja el az embert s valami névtelen, fázós melankólia, mely elkísér a meleg szőnyeges lakásba és nem hagy aludni. Különös szomorúsággal van telítve ilyenkor a levegő. A nedves, nehéz szürkeség ónsulylyal fonja át a lelket, a tompa zsibbadás hasonlatos ahhoz, mely olykor álmatlan éjszakákon lep meg, mikor ezernyi hangja van a csöndnek s titokzatos árnyakat lát a sötét falon a lázas fantázia. Hallani véljük a néptelen utcákon, hogy vonit a szél: régi elfeledett emlékek támadnak "'fel a homályban, mig szédülő fejünket a vánkosokba fúrva, hiába várjuk a megváltó álmot, az csökönösen elkerül. Ah, micsoda kin, ha nem tudunk aludni ... A gázlámpák a szennyes szinü ködfátyolon át alig világítva, sárga fénynyel választja el a vizsgálóknak a város üdvére oly becses és féltett testét tőlük ; no de ennek igy kell lenni, mert ugyan hova lennénk, ha egyszer valami arczátlan, lekívánkozó faldarab eltévesztené az útját, s meglékelné azokat a koponyákat, a melyek a város és különösen a gymnasium üdvéről oly mélyen és oly régen gondolkodnak. A benczés tanárokat, no meg azt a félezer tanulót pedig minek is volna félteni ? Azokat védi a gondviselés ! — A tanárok egészségének nem történt még eddig a legcsekélyebb bántódása, mert hiszen élnek! A tanulók közül sem pusztult el senki, annak daczára, hogy százával járnak naponta a Főapát-utczában. Sőt a számuk évről évre szaporodik is, miként az utóbbi évek értesítői fényesen bizonyítják. Minek hát a szót hiába szaporítani, minek kiabálni, jnikor tanárok és tanítványok kitűnően (és ugy látszik állandóan is) el vannak helyezve a barátságos Ferencz-rendiek székházának második emeletén ? Es lám, azok a benczés tanárok még sincsenek megelégedve a jelen boldog állapotokkal. Alig van közgyűlés, amelyen sokat kivánó igazgatójuk fel ne szólalna, s el ne mondaná, hogy azok a helyiségek, a melyekben tanulók és tanárok jelenleg szoronganak, nem tantermek, mert szűkek, alacsonyok és rosz világitásuak, — mert a levegő bennük már egy óra múlva is fojtó, bűzös és egészségtelen, mert a téli napokon csak az ablak mellett ülők tudnak olvasni és irni, mert múzeum, szertár nincsen stb. stb. Ezt persze a legtöbb esetben kény eskedésnek, a felcsigázott fantázia rémlátásának minősitik az alaposan gondolkodó intézők, s reá mondják a jelentésekre, hogy majd tovább vizsgálunk és ha egyéb dolgunk nem lesz, gondoskodunk a gymnasiumról is. De addig tessék türelmesebbnek és kevésbbé kényesnek lenni, mert tudjuk mi azt, hogy az a sokat kifogásolt levegő nem olyan rosz a termekben, hiszen mi is voltunk diákok, mégis itt vagyunk és élünk, üdvére a közjónak. A főgymnasium igazgatója és tapislognak; hosszú, remegő sávban tüktükröződik a visszfényük az aszfalton. Siető, feltűrt kabátgalléru embereknek a halvány körvonalaik látszanak csak és a kirakatok tükörüvegén széles, halványzöld sávokban szűrődik ki a villamfény. Véletlenül történt-e, vagy a villágosság vont, nem tudom. Megálltam egy kirakat előtt; egyedül voltam egészen, nem törődött velem senki. És ott újból elfogott az ősz hangulata, a sóvárgó vágy az eltűnt, elillant édes napsugár után. Nagyszirmu, gőgös virágok pompáztak az üveg mögött, fehér szegfüvek, sokszínű krizantemumok, a divat fölkapott virágai, miknek levelére mintha tündérmesék volnának irva. Az üvegházak mesterséges melegével kényszeritették őket a kinyílásra, hogy a nyarat hazudják vissza a hervad ás idején, Oh tudjuk bár, hogy színük, illatuk nem igaz, álomba ringatnak mégis e késő virágai a nyárnak és egy pillanatra elfelejtik velünk, hogy ősz van, ősz s lomha, nehéz kod párázik az utcákon, befödve lassan mindent, embereket és álmokat . . . Ugy áll a dolog, hogy mostanában j nem igen merészkedem ki az utcára, fázom és odakünn mintha valami láthatatlan kéz belém akarná szorítani a lélegzetet. A szobámban ülök napok óta, | kályha mellett, többrendbeli pókok és szörnyű vén bútorok társaságában. Elüldögélek óraszámra egy rozzant óriási karosszékben tétlenül és szivom az egyik cigarettet a másik után. A szénnel jóllakott kályha megelégedetten mormog; azt hallgatom, mélázva egy s más semmiségen, mi a homályban egy ember eszébe jut. Egy fölöttébb koros asszonyság, harisnyakötéssel foglalkozó, némileg roszszalja a dolgot: — Mindég itthon ülni, itthon üllni! mondja és csöndesen, szemrehányóan ingatja a fejét ilyenkor. Fehér a haja, egészen fehér, öregasszonyosan, szigorúan hátra fésülve, de az arca mosolygó jóságos, csak a szemein ül az a fénytelen fátyol, mit az elsuhant sok évek hagytak ott. Ujjai közt az öt hosszú acéltü, az örökös kötés és készül a sok tarka harisnya szakadatlanul a szorgos ujjak alatt. Nézünk szótlanul mind a ketten a tűzbe. Érdekes azt nézni; a lángnyelvek, hogy lobognak ezernyi színben, olykor sisteregve kicsap az ajtón egy, bevilágítva az arcainkat s a szobát. Egész csodás világ van a tűzben ; rejtelmes, bűvös tündérmesék bontják ki szines szárnyaikat odabenn, ezeket hallgatva, nézve alaktalan, elmosódó gondolatok rajzanak föl, foszlányok tovatűnt idők emlékeiből. Csönd, majd a fehérhajú asszony mesélni kezd, lassú, vontatott, fáradt hangon : — Ah, régen volt. Fiatal valék, menyasszony, tizennyolc éves. A házunkhoz vendégek jártak sokan ; az uram is. Az nárai pedig tűrnek tovább és keresik 1 a módot, a melylyel kézzel foghatóan bizonyíthassák igazukat. — Eszükbe jut végre, hogy talán a vegytannak hasznát vehetik, mert tudják, hogy a városi urak ezt a tudományt sokszor szeretik, néha azonban félnek is tőle. Hátha megszeretik és megjavítják majd a gymnasiumlevegőjét is, miként szeretik sok borral való vegyítéssel megjavítani a sokat dicsért ivóvizet, vagy megijednek a levegő vegyi összetételétől, mint a keserű medicinától, a mely néha őket szalasztja meg, há akarják, ha nem. Minthogy pedig az igazgató nem a várostól veszi munkájában a példát, hanem a mit egyszer jól meggondolt és jónak talált, azt erélyesen és gyorsan végre is hajtatja, azért felkérte az én csekélységemet, hogy Gidró és Serédy tanártársai segítségével alaposan vizsgáljuk meg néhány tanterem levegőjét s tudományos kísérletünk alapján nyilatkozzunk, neki van-e igaza, vagy azoknak, a kik vele ellenkezőt bizonyítanak. uram azonban később lőn csak ; ám szeretett akkor is. Fehér ruhában voltam, finom, könnyű fehér ruhában ; és mindig a hajam csókolgatta, annak lett a bolondja az én jó uram . . . fekete volt akkor és hosszú, azóta fehér lett, megritkult . . . — És a vége ? — kérdezem, mikor a beszéd megszakadt. I — A vége ? — ismételte és fénytelen, fáradt szemével a haldokló tűzbe nézett. — A vége ? . . . Az uram aztán beteg lett, ugy jött rá hirtelen; meghalt és magam maradtam. Sokat sirtam. ezt nem élem tul, — gondolám . Mégis túléltem azonban ; megöregedtem, egyedül. A mesének vége; a fehérhajú anyóka kimerülten elhallgat. Valami ugy fojtogatja a torkom ; sirni szeretnék, sirni. A szemem csupa köny; én halottam, szerelmesem ! . . . Az óra tizenegy felé mutat, a fejem is fáj, lefekszem és egyedül maradok. A szoba kezd kihűlni és álmatlanul, tágranyitott szemmel dideregve érzem, mint lopódzik titkon be ezernyi rejtett nyilason át a hideg, nedves párázata az utcáknak. Ráfekszik a mellemre, elfojtja lélekzetem és rémülve érzem a szúró fájdalmat belül. Holnap, vagy holnapután csomagolok ; utazom. Megyek tavaszt keresni délfelé, a nap után. Uzon László. VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE.