Esztergom és Vidéke, 1898

1898-12-24 / 102.szám

sárga porcipők viselői is Örökítek. És Bánk Bertalan, a fiatal majoreskó, éppen olyan tagba szakadt, acél izomzatú, félelmesen vakmerő óriássá fejlődött, amilyen az első ránki medve volt (a jobbágyai nevezték igy a mindig otthon ülő, bozontos üstökű földesurat), akinek annak idején a diadalmas jeruzsálemi hadjárat után maga II. Endre tűzte mellére az alig behegedt seb fölé a piros szallagos pápai keresztet. Mikor Ránk Bertalan utószor lépett ki az Ecole de droit kapuján, egyenesen a Grare St. Lazare üvegfodele alá sietett és meg sem állott hazáig, A hosszú négy év alatt halálosan megunta Brébant összepepecselt pástétomait, a bulvárdok zsibongó, örökember áradatát, az ideges, egy napig tartó szerelmeket; Auteusz-természete mohón vágyott vissza a fekete anyaföld kövér talajára. Es hogy haza ért, telhetetlen gyönyörűséggel bolyongott a balzsamot siró fényük alatt és napokig heverészett a kankalinos rétek apró petrencéi közt. A mikor csak tehette, bevette magát az irtatlan ránki erdőségbe, nem járt sehova sem, csak ha a szomszédai vadászatra hivták. Vadászaton ismerkedett meg Csertői Lillával is, hétvármegye százszorszépével, a barna szemű Csertői Lillával. Az egész társaság erős, sebes iromadással indult neki a virágvölgyi bereknek, de ketten mindjárt kezdetben kiváltak az összeszorult lovas-csapatból. Elül ő és nyomában egy horkoló, lihegő paripa. Mire a füzeserdö kis fahidjához értek, már egészen a háta mögött hallotta a négy patkó kemény, egyforma csapkodását. De az ismeretlen lovag nem követte a hid pallóján át. Hirtelen a folyócska kavicsos medrének kergette paripáját és merész ugrással átszökött vele a csúszós partra. Utánna nézett és szinte öntudatlanul megrántotta lova zabláját. A habos, aranyszinü telivéren, sárga bőrnyeregben, tapadó rozsdabarna bársonyruhában felséges amazon himbálódzott. Kecses, hajlékony tartásával ugy összeolvadt a remek állat alakja, mintha valamelyik megelevenedett florenci bronzszobor szökött volna meg a Mediei-palota elöl. Apró, svéd keztyűbe burkolt kezével csodálatosan uralkodott a tüzes állaton. Mikor a kijelölt vadászterületre értek és a hajtók megalakították az első hatalmas kört, a szép lovasnő közelébe férkőzött. A leány fegyverére támaszkodva, közömbös, egykedvű arccal dűlt egy korhadó tölgyhez.De hogy a közeledő vad csörtetését hallotta, egyszerre megszinesedett az arca. Kifejlett szarvasbika került a hajtásba. A két legközelebb álló vadász izgatottan célzott rá, de elhibázta. Az amazon felkapta könyü lankaszterét és felséges nyugalommal homlokon találta a címeres vadat. Ránk heves izgatottsággal ugrott melléje. — Mesteri lövés volt asszonyom ! A leány rá nézett és mosolygott barna, kerek szemével. A zöld haj tokás erdőör eléje cipelte prédáját. Az nem mozgott már, megtört szeme tágra nyilva meredt rája. Es a szerencsés kezű vadász büszke Örömtől csillogó szeme egyszerre harmatba borult. Ölébe ejtette karját. — Megöltem szegényt . . , A szelíd nőiességnek és a férfias erőnek ez az izgató, érdekes komplikációja egészen megdöbbentően hatott a felizgatott férfiura. Hatalmas, parancsoló vonzódás kergette a közelébe. Azon este ő kisérte már a csertői udvarházba, másnap bemutatkozott náluk és azután minden este befordult könnyű homokfutója a fagyalkeritéses udvarra. Tavasz volt akkor, buja nedvességtől, erőtől duzzadó, termékeny tavasz. Minden estve karon fogva bolyonygtak az ötven holdas park kusza sűrűségében és egy ibolyaillatos, világos, fehér éjszakán nem tudott többé uralkodni magán. Megbomlott, remegő idegekkel támolygott a leány mellett és hogy ' a hosszú lugas fekete, hűvös árnyékába értek, szenvedélyes, vad erővel húzta széles, ziláló mellére. — Az enyém léssz Lilla. Akarom. A leány hozzája tapadt és mint az őrült, tízszer, húszszor ismételte egymásután, — Tied leszek. A tied akarok lenni. II. És az Övé lett. Négy hét múlva fehér csipkében vitte az uj asszonyt a barna, ódon medvebarlangba. Mikor a sárgabéléses Daumont-fogat átment velük a felvonó hidon, mint hajdan a középkori lovagok, felhúzatta azt mögöttük. Egész esztendeig tartotta ott fogva a szép rabot. Csakhogy az édes, szép zsákmány nem ellenkezett és nem is hervadott a fogságban. Nem látta őket egész esztendeig senki sem. Csak ha az apró, mezitlábos béresgyerekek felkapaszkodtak a meredek kőfalra fészket böngészni, kőrózsát szedni, láttak a vén gesztenyefasorban két mosolygó, összeölelkezett emberfiát. Telhetetlen emésztő szerelemmel csüngtek egymáson. Csók és ölelés közt mult el a tizenkét hónap. És ha néha belefáradtak a tétlen szerelem zsibbasztó gyönyörűségébe, felkaptak a legszilajabb paripára, nekivágtak a legsűrűbb rengetegnek és a legőrültebb rohanásban egy összevillanó pillantásra megállottak átfonódtak a nyeregben, hogy ott kezdjék az ölelkezést, ahol a park gesztenyéi alatt abbahagyták. Egész esztendeig tartott ez a paradicsomi Robinson-élet és csak akkor szűnt meg egy időre, mikor a turbékolás búgó harmóniájába egy idegen, uj hang tolakodott. Ici-pici emberke idétlen, gyönge gyügyögése volt az. Egy csöndes őszi estén meghúzták a Máriatoronyrozsdás ércharangját, a mely mindig egy uj Ránk-sarjadék születését jelentette. Bertalan reszketve, kinos szorongás között botorkált szobájában, de nem mert a felesége lakása felé közeledni. Egy székbe kapaszkodott, mikor az orvos bekopogtatott hozzája. Visszafojtott lélegzettel kérdezte: — Nos ? — Semmi baj. — És a gyermek ? — Egészséges . . . Leány. A büszke öröm helyett azon este érte az első szomorúság. Leány, az elsőszülött leány . . . Egészen megdöbbentette a Ránk család százados tradícióinak ez a hihetetlen megszakadása. Lassú lépésben, megcsöndesült szivvel ment át a feleségéhez. Az édes asszony haloványan, fáradtan feküdt a csipkék között. — Leányunk van, mondotta röviden, komoran. Bertalan homlokon csókolta és nem tudott semmit sem mondani neki. A kis jövevény csöndesen aludt a szalmabölcső kék menyezete alatt. Az előre megkészített ingecske idomtalanul bő volt vézna testecskéjére. Fehér, sovány hihetetlenül sovány apróság volt. Lilla még halkabban kérdezte később férjét: — Hogyan fogjuk hivni őt ? . . . Teréznek talán. Az anyád emlékére. Most sem talált szót feleletre. Csak magában súgta csöndesen : — Nem szerettük egymást eléggé, — azután átment a hosszú, bolthajtásos ebédlő terembe. A sárga üveges ablakon átszűrődött az őszi alkony halvány zöld csillogása. A szökdöső sugarak végig futottak az ősök barna, poros képein. Fekete, erősen fekete volt valamennyi. A vastagnyaku, bronzarcu, szélesvállü, Bánkok és az aranyfazős, liliomarcu, gyÖngypártás úrasszonyok mind. Ugy érezte, mintha valamennyi szemrehányólag, elégedetlenkedve nézne rája. Megállott az egyik kép alatt, az csak bevolt taszítva a többi közé. Ez a vézna,, beesett mellű leány volt az egyetlen szőke Ránk. Emlékezett a történetére. Valamit rossz tüdejü, sápadt ritter vitte el őt magával Szászországba. — Olyan, mint ő, súgta magában. Nem lesz Teréz a neve. Eszter lesz, mint az volt, III. Az ősz télbe fordult és a szürke medvebarlangra hat hónapra leereszkedett a nedves, sűrű köd. Egy borús októberi estén begyújtottak a kastély hatalmas cserépkályháiba. Es akkor az asszony hízelkedve, dideregve kapaszkodott az ura nyakába. — Menjünk el innen, Bertalan. Félek fázom ebben a szörnyű csendességben. — Hova menjünk ? — Emberek közé. Fölmentek a fővárosba emberek közé. Az asszony egészen a kedvére alakította át a budai elhagyatott Ránk-palotát, ezt a kisebb kiadási! medvebarlangot. A rézkupoláról lehámozták a zöld ércrozsdát, a vén szurágott tölgyfabútorokat tűzra dobálták. Pazarolták a brokátot, az aranyport, a rózsafát. Bertalan szótlanul, mogorván járta végig a csillogó tapétás termeket. A gyermekszoba maradt utolsónak. Csupa párna volt, csupa gyapottal bélelt ablak, csupa orvosságos üveg. Csak itt biccentett elégedetten a fejével: — Valóságos kis kórház . . . Hozzá illik a lakójához. Ebben a kis kórházban nevekedett fel a csenevész gyermek észrevétlenül és magára hagyatva, A dajka csodagyermeknek mondotta, alig evett valamit és nem ivott többet, mint az ökölnyi madárka. Harmatból él, mint a virág, mondotta a szakács, a cselédség poétája. Kicsi feje volt, tág pupillája, mint a görög szobroknak, vonásai finomak, úgyszólván csak sejtette azokat az ember. Csipegő pintyőke-hangja alig hallatszott át a szomszéd szobába. Azt is csak ritkán hallatta; csöndes, engedelmes, gondolkodó gyermek volt, a ki a sötét kuckóba bújva érezte magát a legjobban. Ha ismerősök jöttek, óvatos kézzel simogatták vézna karját, aranyszinü fejét. — Édes kis bébé! Valóságos cukorbaba selyempapirosba burkolva. Az apja arca elsötétült. — Csupa gyengeség, mondotta elfordulva tőle. Az apja nem szerette, az anyja meg nem ért rá vele foglalkozni. Tartózkodás nélkül dobta magát a nagyvárosi élet Örömeibe. Ott volt mindenütt, a hol két égő szemének bámulója akadt. Bertalan fásultan, kedvetlenül kísérgette, de ha mondjában állott, otthon maradt. Mindig mélységes megvetéssel nézett végig az udvarlók karikás szemű, kidőzsölt, rossz gyomrú és mindig éhes csoportján. — Micsoda emberek ezek?; Az asszony vállára tette kezét. — Sámson vagy közöttük! Az volt valósággal és a szép Lilla mégis a filiszteusok között érezte magát a legjobban. A fekete Brnnhilda walkür-szépségével csodálatosan hódított a korcs niebelungok között. Könnyű abbécipőjével mosolyogva taposott végig rajtuk és a kit nem ért pehely talpa, mint a fanatikus hinduk a brahmin kocsija elé buknak, ezek is eléje vetették magukat: — Taposs el engemet is, istennő í Valahányszor a férj a sápadt gázvilágítást, az ekzotikus, nehéz illatszereket és a kivágott erapire-ruhákat nagyon megunta, hirtelen elhatározással Ránkon termett. Hetekig bújta az erdőt, kereste a veszedelmes találkozást medvével, vaddisznó-csordákkal és csak mikor agyonlovagolta magát s megcsömörlött a nyers vérszagtól, tért vissza Bixdára, fáradtabban, sápadtabban, mint távozott. Es a százszor-szép asszony még, mindig leányosfehér ruhákban járt, még akkor is, mikor a halovány Eszti már egészen felcseperedett. A leányka kevés húst is szedett magára, tejes, puha, madárhust, szeme még tágabbra nyilt, de vértelen ajka még ritkábban szőlásra, mint a gyermekszobában. A palota kis kertjében bolyongott, órákig üldögélt a legmagányosabb padon, tétlenül, összefont karokkal, a végtelenbe vesző tekintettel. Mint a vak, tapogatódzva járt a termek szőnyegein, mint ha csak a tapintás vezetné. Még talán most sem ismerte az apja szemének a színét. Az anyját ritkábban látta,^mint azelőtt. A tizennégy éves leány mamája még veszedelmesebben hódított érett szépségével, mint üde, kínálkozó asszonykorában. A kéjes lényéből áradó fiatal nyári illat fanatizálta az embereket. De egyszerre a sok zümmögő, torkos légy közé egy mérges dongó keveredett és makacs, tolakodó merészségével lassan mind elijesztette az apró vetélytársakat. A dongónak aranysujtásos egyenruhája volt és az asszony nem kergette el a közeléből. Azóta lettek zavarosak Eszti tiszta szemei, Az ebédnél támadt rá az apja. — Beteg vagy Eszter ? A sápadt leány fátyolozott, színtelen mosolygással hajtotta le fejét. — Azt hiszem, csak gyönge vagyok. Ránk keresü pillantással nézett rája. — Az vagy, gyönge vagy, tudom. Feküdj le az ágyba. Hivass neki orvost, Lilla. Lilla nem hivatott orvost, hanem felöltözött fehér battisztba és kora délután távozott fogatján, Ránk meg estefelé felment a klubba. — Hát te nem vagy a lóversenyen ? Nem érdekel a kék szalag? — kérdezgették a piketirozó Öreg urak. — Hiszen ott a feleségem, mondotta nekik. Ilonday százados erősen a szemébe nézett és érdes hangon szólott: — A feleséged nincsen ott és nem is volt ott. Ránk összerezzent, valami ijesztő érzés szorította össze szivét. Lilla nem ment el a nagy díjra 1 Nem ült le a kártyaasztalhoz, hanem a leggyorsabb bérkocsin sietett ki a versenytérre. A fehér ruhát hiába kereste a tribünökön. Visszahajtatott a lakására. Üres, sötét volt a nagy palota. Az egykori gyermekszoba egyik ablakán nézett ki Eszter, merev, üres szemmel. Hirtelen megfordult az apja nehéz lépéseire. Valami meglepő elszántság égett halovány arcán. — Hol az anyád? — kérdezte tőle Ránk rekedt hangon. A leány meghajtotta fejét, oda dőlt a fekete Ehrbar oldalához. — Anyám elment . . . Itt hagyott bennünket. Az óriás megingott egy pillanatra éa megkapta a gyermek kezét.