Esztergom és Vidéke, 1898

1898-01-27 / 8.szám

VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és CSÜtÖPtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: , . MUNKÁCSY K Á b M Á N- (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők ELŐFIZETÉSI ARAK : pf^évi?- ~~ - ~~ - ~ — ~~ 3 fít ~ kí' Laptmlajdonos kiadókért: SZCC^epyÍ-tér, 330. Szállj. Ne^íVre kr! D R- PRO KOPP GYULA- Kéziratot nen, aauu, vi^a. ^. A hazafias főkáptalan. Esztergom, január 26. ... És zengtek a hozannák, dobogott a hazafi sziv, szinte mámoros örömben ringatódzott az egész ország, amikor a napilapok fekete betűi egyszer azt a piros hirt hirdették széjjel a világba, hogy a nemzet megkapta, amit régóta kért, sürgettett évtizedeken át eredménytelenül, csak biztató Ígéretekkel kielégítve : t. i. a magyar katonai iskolákat. Volt már egyszer ily hasonló láz: a Ludovica-akadémia alapításakor, sokáig tartott az s a főpapok, a mágnáscsaládok, akiknek csak módjában állott, azzal igyekeztek hazafias örömüknek kifejezést adni, hogy egymásután alapították az örökös helyeket az újonnan szervezett intézetben. Az öröm most sem volt kisebb, kevésbbé tartós, ami azonban ezúttal elmaradt s amit époly szomorúan, mint szégyenkezve vagyunk kénytelenek konstatálni, az, hogy az alapítványi helyek alkotására — bár nagy áldozatba nem kerülne — csak a törvényhatóságok és a városok gondoltak, a mágnáscsaládok, a főpapok, a főpapi testületek közül, akik dús jövedelmük mellett meg sem érezték volna, senkinek sem jutott eszébe, hogy a vagyon is kötelez. Azaz, hogy rosszul mondottuk; nem : «senki. > A honvédelmi minisztérium már összeállította az alapitványttevők lisztáját, amely azt mutatja, hogy a törvényhatóságokon és városokon kívül mégis akadt három alapitványttevő : két nemesi család és az esztergomi főkáptalan. A mi főkáptalanunk hazafiassága általánosan ismeretes, semmi szükség sincs reá, hogy mi felfedezzük azt. Tudjuk, hogy többsége mindég oly férfiakból állott, akiknél Isten után mindjárt a haza következik s j akik mellett a közéjük tévedt más i érzelmű teret nem talált magának. ' A főkáptalan hazafiságát adott j alkalmakkor tettekkel is igyekezett ; demonstrálni s soha nem feledkezett 'meg arról, hogy nagy vagyonához | mérten a hazafias és humanitárius törekvések mindenkori istápolója legyen. S épen ezért amily szomorú megdöbbenéssel konstatáljuk, hogy a nagy vagyonú és hazafiasnak ismert főpapság ezúttal késik az éji homályban, éppen oly örömünkre szolgál kimondani, hogy mégis az esztergomi főkáptalan kivételével, amely hazafias fáklyájának fényét ezúttal is fennen lobogtatta. | A főkáptalan ez alapítványáról azonban még egy más szempontból is csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. A főpapi testület ugyanis már elkészített alapító levelében kikötötte, hogy az alapítványt < első sorban gazdatisztjeinek jelentkező fiai élvezhessék.* Gondolom, e lapok hasábjain egy ízben — talán ép ez alkalomból — már említve is volt, hogy a mai földesurak kvalifikált, jövedelmükben megcsappant gazdatisztjeiket ma sem 1 tekintik másnak, mint annak idején \ a botos ispánokat, sőt talán még | rosszabbaknak, akiknél elegendő ok | a bizalmatlanságra, a gyanúra, ha | jó kabátot hordanak, gyerekeiket isj koláztatják, sőt — horrendum dictu |— talán nevelő, vagy nevelőnő is akad a pusztai házban. Es az ily gondolkozás alul ugy a világi, mint az egyházi földesurak körében kevés kivétel van: nekik a gazdatiszt szükséges rossz s ily vélekedés szerint bánnak is vele, elfeledkezvén arról, hogy végre ezek az emberek azok, akik ha mindjárt puha kenyeret is esznek, de első sorban működnek közre azon, hogy ők osztrigában, fácánban és rajnai lazacokban duskálódhassanak. Az esztergomi főkáptalan ebben is dicséretreméltó kivétel. Gazdatisztjeihez mindég humánus, elismerő, szinte atyai gondolkozású volt s ily bánásmód azután meg is termi mindég a maga hasznos gyümölcsét. E gondolkozásmód tanúbizonysága az emiitett alapítólevél, amely az alapítványi hely élvezésében a gazdatisztek fiainak nyújt elsőbbséget. Mindezeknél fogva kedves kötelességünknek tartottuk, hogy hazafias főkáptalanunknak a nyilvánosság nevében e helyütt is őszinte köszönetet mondjunk. b JMerp is lile" tárcája Dóra. — Az íEsztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Éjfélre járt már az idő és még egyik se aludt. Dóra asszony éktelenül hánykolódott as ágyban, egyszerre azután kitört belőle a keserűség : — De jó lett volna lefekvés előtt vacsorázni 1 Teodor ásított egyet, azután mogorván dünnyögte: — A kapitalisták ezt meg is szokták cselekedni. Az asszonyka hallgatott egy pillanatig, azután megszólalt : — Bizony Isten, éhes vagyok. Teodor végigsimitotta a sötétben a felesége haját. — Nincs nagyobb kincs a jó étvágynál. — De enni is kellene. — Nem azért él az ember, hogy egyék. Pláne ha nincs mit. Az asszonyka megint forgolódott. A hangjában fojtott szemrehányás reszketett, mikor megszólalt : — Próbálhatnál már valamit. A festő az ajkába harapott, azután azután nagyon halk, el-elfuladó hangon mondotta: — Csak egy kevéske türelem még, édes kicsi Dórám . . . Csak amíg a Szerelem herceg elkészül. Majd meglátod, ebből lesz valami. Érzem. Az a zsűri, amely ezt a képet visszautasítani merné, a saját halálos ítéletét mondja ki. Majd meglátod Dóra. Az aszszony kebléből kitört egy szkeptikus sóhaj. Kedvetlenül mondotta : — De addig . . . — Mit csináljak ? Hiszen csak ha egy képemre is akadna vevő ! Odaadnám a vászon, meg a festék árában. Idővel ezreket nyerhetne rajta az a valaki. Hol az ördögbe is marad az az angol, aki ilyenkor jönni szokott. E helyet cégtábla ajánlatokkal üldöznek. Istenem ! Csak nem festhetek firmatáblákat! Inkább éhen halok. Egy szót se szóltak többé. Dóra aszszony a feje fölött a párnán Összekulcsolta a két kezét és nyitott szemmel meredt belé az éjszakai sötétségbe. Dél óta nem evett. A feje kissé szédült és valami tárgytalan düh szorította össze a torkát. A szemeiben könyek égtek. Igy feküdt mozdulatlanul, mig valami zsibongás fogta el az egész testét. A feketeség, amely körülvette, sürü szürke köddé változott, amelybe elmosódó körvonalú alakok mozogtak. Artikulálatlan zúgást hallott olyanformán, mint a távolban robogó kocsi dübörgése. Csak j ugy féligmeddig hallotta, mikor a festő í halkan dünnyögte : j — Hát csakugyan olyan nagyon éhes [ vagy Dórám ? * A hatalmas előcsarnok falait csupa ragyogó márványlemez borította. Márványból voltak a karcsú, aranyos fejű oszlopok is. A széles lépcsőket süppedő piros szőnyeg takarta, amelyet fényes sárgaréz-rudak szorítottak le. A levegő meleg volt és mámorítóan illatos. A szögletekben a kettős oszlopok közén és a hófehér márványrácsozat mentén vastaglevelű kaktuszok és sötétzöld pálmák diszlettek. A magaslatból, valami láthatatlan helyről könyü muzsikaszó hangjai hömpölyögtek alá és az aranypaszomántos, fehér frakkos inasok kétrét görnyetek Dóra előtt. Dóra nem is tudta, hogyan került ide. Egy kopaszfejü, lángvörös szakállú, igen előkelő és fényes ur jött eléje mosolyogva. Ezt az urat Dóra azonnal megismerte. A Szerelem herceg volt, akit Teodor festett; a mindig hevülő és mindig dorbézoló Szerelem herceg, aki gyémántos hintóban ragadta el a szegény ember fiiatal asszonyát. Dóra egy kicsit összerázkódott. Mintha a lelkiismeret furdalta volna. De Istenem ! elég volt már az éhségből és szerelemből igazán nem lehet megélni. Mit ér a boldogság, ha mellette didereg és éhen hal az ember! Szerelem herceg odalépett hozzá, mélyen meghajolt előtte és a karját nyújtotta neki. Közben pedig a fülébe suttogott: — Nagyon okosan tetted, hogy eljöttél. Minek is nyomorognál te, aki királynénak vagy teremtve, aki arra születtél, hogy hatalmasak heverjenek a lábaid előtt és hősök viaskodjanak sárkányokkal egy mosolyodért. Hisz te vagy a szépség királynője ! Dóra elpirult és szégyenkező tekintettel nézett végig kopott egyszerű ruháján, amelynek szövete már zöldbe játszott. A herceg észrevette ezt a tekintetet és még forróbb hangon súgta a fülébe : — Hogy a ruhád egyszerű, azzal ne törődj. Hát van-e ékesebb szövet, mint a te kibomlott hajad ragyogó palástja, van-e fehérebb hermelin, mint a te vállad hava és vannak-e csillogóbb gyémántok, mint a te szemeid. Átölelte Dórát és igy mentek az asztalhoz, amely dúsabban volt terítve minden király asztalánál. Dórának raragyogtak a szemei, mert istenigazában éhes volt. Mohón evett és piros ajkai ugy fürödtek a pezsgőben, mint mikor két rózsaszirom reszket, remeg a forrás napfényes tükrén. És lángolóra fonott a vére, kigyúltak a szemei. A muzsika hangjára rithmikusan ringatta a fejét. A haja kibomlott és mint egy aranyos zuhatag elborította