Esztergom és Vidéke, 1898

1898-07-28 / 60.szám

becses régi tárgyakkal rendelkezik, de amelyek ma — összezsúfolva a Bibliothéka egyik szobájában — úgyszólván hozzáférhetetlenek, dacára, hogy ezekkel egy helyi múzeum alapját már szégyenkezés nélkül megvetni lehetne. S a kiállítás révén előrelátható gazdagodnék is mindjárt, mert kétségtelen, hogy tekintettel a minden időkre való megőrzésre, igen sokan ereklyetárgyaikat, régi okirataikat, festményeiket szívesen felajánlanák a létesítendő múzeumnak. Hogy nem akadna elég kiállítani való tárgy, attól még abszolúte nincs mit félnünk. Hiszen a már csak fentemiitett kincsekből, levélvtárból, amelyek felhasználására az egyesület vezető féríiai könynyen kieszközölhetnék az engedelmet, oly gazdag és becses kiállítást lehetne rendezni, amilyet kevés nagy, népes városban, de meg mihelyt egy-két család beküldené a maga relikviát, régi tárgyait, a példa hamar követésre találna, ahogy azt ép Hontmegyében tapasztalják, ahova tömegesen érkeznek a kiállítási tárgyak, amióta a jó példát a főispán, az Ivánka, Luka, Pongrácz — stb. családok megmutatták, sőt a megyebeli községek is versenyeznek, hogy minél jobban képviselve legyenek. A kiállítás érdekességét és gazdagságát fokozhatnók, ha azt ethografikus osztálylyaí is megtoldanók s e kiállítási rész azután szintén alapját képezhetné a létesítendő múzeum ethnografikus részének. Szóval az eszme tetszetős, a terv könnyen megvalósítható, sikerrel biztató ; ajánljuk a Történelmi Társulat tagjainak meleg pártfogásába. Kivitelével saját érdeküket szolgálnák, a mult sok érdekes apróságát előcsalnák a feledés pókhálója alul s egy időre még a társadalmi élet egyhangúságát is bizonnyára megszüntetnék. A húsz filléresek. — Még egyszer a Kovácspatakról. — Esztergom, julius 22. Hadd legyen kimondva legalább egyelőre az utolsó szó e felmerült kérdésben, amely ma körülbelül már megoldottnak látszik oly módon, hogy az általunk jelzett s feltétlenül bekővetkezendett káios utóhatástól nem kell egyelőre félnünk. Mindenekelőtt konstatálnunk kell, hogy álláspontunkat e kérdésben többen félreértették. Sohasem mondottuk mi, hogy a Propeller Társaságnak nincsen joga belépődijak szedésére. A saját területén hogy ne volna, akár husz frankos arany belépődijat is kreálhat. Sőt azt sem mondottuk, hogy nem méltányos az a kívánsága, hogy a telep gondozására fordított költségeket legalább részben azoktól óhajtja megnyerni, akik annak előnyeit eddig minden ellenszolgálat nélkül élvezték. Tudjuk mi is, hogy főleg mely fajta vendégek adtak okot a kísérletezésre. Láttuk mi is felvonulni azokat a felkosarazott karavánokat az erdőbe, láttuk utánok a szétszórt papírdarabokat, összetört üvegeket, szertedobált csontokat, összetörött cserjéket, kipusztult pázsitot stb. s magunk is el hisszük, hogy azok után a vasárnapi vendégek után egy-két napszámos napokig tisztogathat s mindez a társulat pénzébe kerül. Mindezt tudjuk s jogosnak, méltányosnak mindig is tartottuk bői tanult méltóságos tartásról már elfeledkezett, lodobta magát lomhán a díványra, jobb lábát átvette a balon, ajkát megvetően csucsoritotta. Aztán sovány nagy kezével elpengette a Margarétát. A járásbiró tapsolt, a mama elérzékenyült, Dani bácsi újongott és konstatálta, hogy nem hijába neveltette lyányát. Csak a mérnök arca vonaglott a borzasztó zenétől. És Adél kisasszony pöngette citeráját, a többiek pedig itták a méreg-rossz, törkölypálinkát és közbeközbe tapsoltak. Végre mikor Kovácsmama a karosszékben elaludt, a vendégek elbúcsúztak. Előbb azonban Dani bácsi megígértette velük, hogy minden nap el fognak jönni. Még a kapunál is megígértette. Aztán káromkodva lefeküdt. IV. A nevezetes éjjeli látogatás óta Fehér Pál és Fekete Péter elmaradt a billiárd szobából. A kaszinó tagok összesúgtak és nevettek. Hiszen a Kovácsék cselédje másnap az egész városban széthordta a történetet. Dani bácsi sem volt szűkszavú. Persze minél inkább terjedt a hír, annál mesésebb és nevetségesebb lett. Annyi azomban igaz volt a történetből, hogy a mérnök és a járásbiró a kaszinó helyett Kovácsék házát kereste föl. Adél citerázott, ők hallgattak, Teréz pedig a patikussal enyelgett. Igen, a patikussal. A patikus csinos barna fiú volt. Puha selyem ingeket, fehér nyakkendőt és monoklit viselt. Vasárnap sárga cipőben járt. Emellett igen sok élcet tudott, mert irodalmi tanulmányai az éle irodalomban pontosodtak Össze. Néha egész éjjel eltanult egy-egy élces naptárt s Kovácsoknak bámulatos ambícióval szokta szavalgatni tanulmányait. A szemérmes, piruló Teréznek az élces patikus nagyon megtetszett, és ezt nem is nagyon takargatta. Egy vacsora alkalmával meg az a nagy eset is megtörtént, hogy a patikus kezet csókolt a piruló Terkának. Ez a jelenet Pétert és Pált a kétségbeesésig megindította. De azért egyik sem panaszkodott a másiknak attól való félelmükben, hogy kiderül az, a mit mindketten sejtettek, hogy mindketten a piruló Terkát óhajtanák feleségül'. Vacsora után a szokott szótlansággal ballagtak egymás mellett. Pedig mind a kettő akart valamit mondani. A mérnök lakása elé értek, de Fekete Péter nem mutatott szándékot a haza vonulásra. Tovább mentek. Egészen a nagy korcsmáig, illetve be a nagy korcsmába. Mikor megitták az első liter bort, a járásbiró beszédhez fogott. — Tenni kell valamit. — Tenni kell, ismételte a mérnök. — Az a patikus ... — Igen, a patikus ... Mindkettő összerezzent. Tehát a patikus mindkettőjüknek akadály. Meg kell kérni a lányokat, szólt bizonytalanul Pál. — Meg. Hagyta helyben Péter. — És megkérem az ön számára . . . — Valóban . . . ? — Igen. — Köszönöm. az elrendelt intézkedést, csak hasznosnak és célszerűnek nem. Kovácspatak, mint nyaralótelep .az idén első évét éli, mert tévesnek tartjuk a hivatkozást annak «hat éves múltjára.» Az elmúlt hat év alatt nem volt az más, mint az esztergomiak kiránduló helye, amilyen — ha nehezebb és drágább hozzáférhetősége miatt kisebb mértékben is — ezelőtt a Cserepes, vagy a nánai berek voltak. Régi alakjában talán kellemesebb, otthoniasabb volt a ben szülötteknek, de a társulatnak jövedelmet nem hozott. A villaépítések megkezdésével, a szálloda megnyíltával az idén változott át majálishelyből nyaralóteleppé, amely boldogulását, felvirulását természetesen már nem Esztergomtól, hanem a vidéktől és első sorban a fővárostól várja. A zsönge vállalat vezetőségének tehát főfeladata a fővárost és a vidéket ideédesgetni s mindent /elkövetni, hogy az ide is szokjék. Ezért hangsúlyoztuk mindég, hogy nemcsak a jelenlegi első évben, hanem az első években mindaddig, amig a helynek eltántorithatlan törzsközönsége s olyan neve lesz, amely már jogot ad a nagyobb adózás megkövetelésére, a tártársulatnak a legminimálisabb díjtételeket kell szabnia s óvatosan elkerülni minden oly lépést, amely a még csak körültekintő publikum elmaradására vezethetne. Mi pedig a belépődíj-szedését ily lépésnek tartjuk s azért szólaltunk azonnal ellene, főleg mikor mindjárt az első vasárnap láttuk azt az ingerültséget és elkedvetlenedést, melylyel a vidéki közönség fogadta s a resenzust, amelyet az esztergomiak mutattak, dacára, hogy anyagilag nincsenek is érdekelve az uj rendszabály által. Elhisszük, hogy a beszedett husz fillérekből nemcsak az utakat lehetne tisztán, karban tartani, de esetleg még 100—150 frt jövedelmet is eredményeznének, de e tétel, amely a társulat budgetjében jelentős szerepet ugy sem játszhatna, nem volna arányban ama veszteséggel, amely a jövőben az elked— De melyiket ? — Az Adél citerája borzasztó. — S ha Terka, nem . . . — Akkor nem nősülök . . . A járásbiró ajkára fagyott a szó. Tehát rhár világos. Ketten akarnak egyet. Nagy szenvedés után tudott csak beszélni. — Hátha Terka nem akar . . . — Nem nősülök, volt a határozat felelet. — Jó, folytatta Pál, ön megkéri Adélt. — Nem kell. — Számomra. -Jó. — Holnap én megkérem Terkát. — Számomra ? — Igen. És a járásbiró fülig elpirult. Hazudott. És már most érezte a lelkifurdalást. Hosszú csend következett ezután éjfélig. Éjfélkor hazamentek. A mérnök álmodott a boldogságról. Ölelte Terkát, de megjelent az ördög, aki hasonlított Pál barátjához s kiragadta a kezéből a piruló feleséget. A járásbiró ellenben nem feküdt le. Ledült íróasztalához s megszerkesztette azt a beszédet, a melylyel holnap valakinek a sorsát eldönti. V. Szép májusi vasárnap volt. Pál dagadó kebellel indult útjára. Az uton még egyszer elmondta beszédjét. Kovácséknál nem talált otthon senkit, csak a mamát, az is a főzéssel volt elfoglalva. Illetve a tűzhely mellett állt, s egyik kezében főzőkanalat tartott, a vetlenitett kirándulók és az ezek által lebeszélt ismerősök távolmaradásából származna. A vasárnapi kirándulók kényes portékák, sokszor követelők is, kivált egy még meg nem állapodott renoméju helyen. Itt nagyon csínján kell velük bánni, de ezt a kellemetlen szolgálatot visszafizetik később, mikor az a általuk felfedezett táj leglelkesebb apostolaivá lesznek. S mikor az a felfedezett hely általános hírre kap, ragaszkodnak hozzá törhetlenül minden drágaság, minden. stajgerolás dacára is. S a törsz közönség biztosításáról a lehető legrövidebb idő alatt kell gondoskodni, mert a konkurrencia — a szentgyörgymezei oldal071 — gyors és biztos lépésekben közeledik. Egy vállalkozó szellemű konzorcium — talán éppen a Kovácspatak sikerén felbuzdulva — már nem is akar várni a szentendrei vicinális Szentgyörgymezőig való kiépüléséig, ami szintén rövid idő alatt bekövetkezik, de már most folytat alkudozást alkalmas területrész megszerzésére, ugy okoskdván, hogy a vicinális kiépültéig az esztergomi vasúti állomáshoz fog külön omnibuszt járatni ... És ezt a konkurrenciát jó lesz komolyan venni! Mindezt csak elfoglalt álláspontunk felvilágosításául mondottuk el pótlólag, amennyiben a kérdés, miként a vezérigazgató úrtól hallottuk, meg van már oldva ha nem is oly radikálisan, ahogy mi szerettük volna. Belépődijat ugyanis ezentúl csak vasárnap szednek, illetőleg akkor ís a jegyszedő csak figyelmeztetni fogja az érkezőket egy táblára, amely a liget fentartására husz fillért kér. Aki megfizeti, annak megköszönik, aki nem fizet, attól nem követelik. Amennyire ismerjük mi a közönséget, be fog igy Ís jönni annyi jövedelem, amennyi a mondott célra elégséges, mert már olyan a közönség őstermészete, hogy jó kedvében szívesen áldoz forintot, de dühösen zárja be bugyeljárisát, ha egy piculát ily célra fizetni muszáj. Ami minapi felszólalásunk másik részét : a mult vasárnapi propeller idő előtti másikban pedig egy regényt olvasott és főzött. De mikor meglátta a járásbirót, kiabálva berohant a szobába átöltözködni. Az Öltözködés ideje alatt a járásbiró a konyhában várt. Ideje volt még egyszer elmondani beszédjét. Még gondolkodhatott is addig, mig Kovács mama nagy bocsánatkérésekkel újra megjelent s behívta Pál urat a vendégszobába. Mikor leültek, a gyötrődő járásbirótól a mama megkérdezte, hogy mi jót hozott. — Lánykérőbe jöttem, volt a rövid válasz. A mama örömében felsikoltott, Pál úr pedig elíeledte cifra beszédét. — Adélkát, kedves Fehér úr ? — Igen, felelte Pál, — Oh, mennyire fog örülni. Büszke lesz, hogy járásbíróné lehet. — Nem járásbíróné,, igazította ki Fehér Pál halálos szorongás közben. — Hát hogyan ? hüledezett Kovács mama. — Mérnökné. Erre Kovács mama ismét felderült és rögtön kijelentette, hogy az apjukkal is éppen igy állapodtak meg, Péter uré lesz Adélka, Pál uré pedig Terike. De mintha ők ugy vették volna észre, hogy a járásbiró ur Adélkához vonzódik. Egyébként mindegy. A fő az.hogy a leányok íérjhez menjenek s bizonnyára boldogok lesznek mindnyájan. Horti Béla. (Vége köv.)