Esztergom és Vidéke, 1898
1898-05-01 / 35.szám
VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik Vasárnap cs csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : E^éisz évre — — — — 6 irt — kr. Fel évre— — — — •— 3 frt — kr. Negyed évre — — — l frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: M U N KÁGSY KÁLMÁ NLapttilajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések jküldendök SzccticQyi-tér, 330. szán}. Kéziratot nem adunk vissza. Botránykő. Esztergom, április 30. Lombtalan, árnytalanjfiatal fák árnyékában, tehát, ugy hogy mindenki közelről-távolról gyönyörködhetik benne, ott áll a szép tér közepén a kőhalmaz! Düledezőn, csonkán, dísztelenül, mint találó szimbóluma közállapotainknak. Ez állapotok azonban olyanok, hogy inkább szégyenkező takargatásra, féltékeny leplezésre szorulnak, nem pedig olyanok, hogy azok nyilt hirdetése dicsőségünkre válnék. Azt a kőhalmazt is — már csak ez okból sem — volna szabad tűrni. De egyébként is igaza volt annak az előkelő férfinak, aki legutóbb városunk «botránykövéének nevezte azt. Ha melléje téved valami idegig bizony meg fog állani és ítéletet alkot magának arról a hatóságról, de arról a közönségről is, amely az ily állapotot megtűri. És igaza van, mert — a hatóságról nem is szólva — mindenekelőtt a közönségnek kellene tiltakozni az újkori képrombolók barbársága ellen. A közönségnek, amely tudja, hogy mily emlék fűződött az elpusztított szoborhoz s an; nak mai váza kell, hogy nemcsak [kegyeletét a multak iránt, de ájtatos érzületét is mélyen sértse. Ennek a közönségnek követelni kell, hogy ha már a tanács hebehurgyán elrendelte az állítólag ingadozó oszlop elpusztítását, legalább fejezze be egészen munkáját s ne botránkoztasson meg indolenciájával, érzéketlenségével idegent és bennszülöttek napról-napra. Bezzeg nem habozott, amikor a szobor kikezdésérőí volt szó ! Hisz a romboláshoz mindég értett, csak az alkotás, az épités iránt mutat averziót. Valaki d e. tíz órakor reámondja az oszlopra, hogy hajlik. Az elnök kimegy a városháza erkélyére és konstatálja, hogy hajlik bizony, szinte táncol. A vének reábiccentenek és tizenegy órakor ki varW^fctafc^alálos ítélete egyetlen, a ré^T^Pikhoz fűző monumentumunknak anélkül, hogy az ötletszerűen felvetett életveszélyes | állapotról meggyőződést szerezni, komoly szakvizsgálatot tartani szükségesnek vélték volna. Es hozzáfogtak a munkához és a városházi urak az ő árkádjaik alatt órák hosszat ellenőrizték a pusztítást. Azt azomban nem vették észre, hogy mikor a tényleg időpusztitott, ormótlan szoboralakokat, amelyek kevés költséggel és könyen pótolhatók voltak, leszedték, mily nemes arányokban, aestetikus szépségben emelkedett ki a szabaddá lett karcsú, művészi faragású oszlop! Arról sem vettek tudomást, hogy a bontási vállalkozó konstatálta, hogy az oszlopot az egészen végigfutó vaskaró köti az alapzathoz s hogy az ma is oly szilárdan áll, hogy egy évszázad meg nem ingathatta volna. Szinte a szivébe vágott a szemlélőknek, amikor ezt a szép kőalakot barbár kézzel ketté fűrészelték, hogy könyebben végezzenek vele. Csak a tanács elnöke mosolygott egyre, nézegette, simogatta a szőlőgerezdeket a lekerült féloszlopon, s mondogatta boldog-boldogtalannak, akit megilletett: — No, minket is szépen becsaptak ezzel a históriával. Kimondották, hogy az alapzatot — tekintettel a feltámadási körmenetre — csak hustvét után hordják el. Az alleluja elzengett, egy-két hét is lepergett azóta, csak, ugy látszik, a polgármester ur várja még mindég a feltámadást. Mert akármilyen rövidlátó, nem hisszük, hogy naponkint négyszer legalább (hisz ő «szorgalmas* hivatalnok) ne akadna szemeibe a botránykő ? Vagy ha nem lát, nem is hall-e ? Es nem kergetik-e arcába a vért azok a megjegyzések, amelyeket a csonka emlékre a mozsdatlan szájú piaci nép tesz? A város közönségének kötelessége, hogy ez irányban való jogos követelésének mielőbbi végrehajtására mindent elkövessen. De kötelessége azután az is, hogy az elpusztított monomentum ujjal való pótlásáról gondoskodjék. Hisz a város arra erkölcsileg nagyon is komolyan angazsálva van. Vagy elfelejtették már odafenn a városházán, mily lelkesedéssel határozták el hogy Vaszary prímássá való kineveztetése feletti örömüket az uj szoborral örökítik meg ? Hát csodálkozhatnak-e, ha a hercegprímás elkerüli azt a helyet, ahol minden nobleszszről, okosságról elfeledkezve, igy tartják meg az ünnepélyes Ígéreteket ? A Bezerédy-féle modellnek ott kell lenni valahol a levéltárban, gény egyedül őgyelgett és egyéb mulatsága nem lévén, legyeket fogdosott, egyszerre Boriska bejött a szobába. András legény egy nagyot fohászkodott, abba hagyta a légyfogdosást s mint az ilyen duhaj legények szokták, ajtóstul rohant a házba. — Te Boriska, el tudnál-e jönni hozzám feleségül ? A leány megrettent, már mint a lányok szokták, elpirult és a köténye csücskét kezdte tépegetni. — Látod Boriska, folytatá a legény, én meguntam már, hogy Hosszú uramnak varrjak csizmákat, mikor magamnak is varrhatnék. Látod te is meguntad, hogy az anyád parancsolgasson, mikor magad asszonya is lehetnél s aztán, látod, én szeretlek ám téged. Igaz, hogy nekem nem sok van, azaz hogy semmi sincs ; de Hosszú uram majd csak móringol rád valamit s akkor aztán műhelyt nyithatnék. Mit gondolsz, Boriska ? . . . El? gyünnél-e hozzám ? A lány azonban se erre, se arra nem nyilatkozott, hanem kifutott a szobából és a konyhában sírt keservesen, alig tudták eszére hozni a majsztram és a majsztramné, kik időközban hazajöttek a létániáról. Persze, hogy szerette Andrást, persze hogy elmenne hozzá, amint már a lányok férjhez szoktak menni az olyan legényhez, akit szeretnek. (Folyt, köv.) Dr. Nógrádi Jenő, Az .Eszteroom és Iliié" tárcáia.! A jámbor Pál legény. — Az íEsztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — > HOSSZÚ MIHÁLY remekelt c s i zm a d i a me s t e r az két erős csizmákhol* ez volt kiirva jó öreg betűkkel a vágóutcai csinos ház kapuja fölé. A tábla oldalán pedig képben mindjárt látható is volta két erős csizma. Képnek gyönge, de bőrben erős, mert négy duplafarku oroszlány sem tudta kettérepeszteni, pedig ugyancsak húzták kétfelé. Hosszú uram még a régi céhvilágban kiművelt, okos és istenfélő csizmadia vala. Nem hiába » remekelt*, de olyan akkurátos, ropogós és százráncos csizmákat készitett, hogy abban még a király ő felsége is eljárhatott volna. Tartósnak pedig olyan tartósak voltak az ő csizmái, hogy a Vágó-utcában nem ritkán szólt igy egy-egy végrendelet: »Két pár csizmámat pedig, melyeket Hosszú Mihály uram anno 1876. készített, hagyom Bugyik Andrásnak.* Azonban nem ez volt első jelessége Husszu uramnak, hanem hogy volt két gyönyörűséges hajadon leánya. Az idősebbiket hivták Boriskának. Ennek fekete haja és fekete szeme volt. De még tán ennél is szebb volt a fiatalabb, Piroska, szőke hajú és kék szemű, de még csak gyereklány, alig tizenöt éves. A majsztramné asszony nem volt se szőke, se barna, hanem gesztenyebarna és módfelett kövér, ami különben el is várható egy remekelt csizmadiamester élete párjától. S hogy most már az egész famíliával megismerkedjünk, lássuk Hosszú uram legényeit is sorjában. Kettő volt belőlük, mert az inas nem számit. Horváth András vala becsületes neve az egyiknek. Meg kell adni, hogy szép legény volt. Fekete kunkora bajuszszal és olyan szép bariton hanggal, hogy ha rákezdte, hogy »Kék nefelejts* . . . hát akkor még a menybéli angyalkák is beleszerettek volna. Aztán milyen szépen tudott harmonikázni, 110 ez valóságos csoda volt. Csakhogy András igen szerette a duhajkodást és még inkább az asszonyszemélyeket. Vajmi gyakran támogatta haza vasárnap esténként a kollegája, Jámbor Pál a korcsmából. Ahol pedig egy szemrevaló vászoncselédet látott, abba András menten beleszeretett. No ez már csakugyan sok fogyatkozás egy csizmadia legénytől. Az alább említett Jámbor Pál épen ellentéte volt a fentebb emiitett Horváth András csizmadialegénynek. Ez, szegény, se szép nem volt, se valami okos, azután egy kicsit tótosan is beszélt, de szerfelett csendes, szorgalmatos csizmadia legény vala. Amig Anrás naphosszat dalolt a kaptafa mellett, addig Pál legény csöndes melancholiával ütögette a szegeket sorjában, amint illik. A légynek se ártott, soha senkinek egy rossz szót nem mondott. Végezte a dolgát, aztán bement a szobájába és aludt ieggelig. Korcsmába csak Mihály kedvéért járt, akit váltig integetett, hogy ne igyon annyit. Ha pedig András rhégis ivott, sőt be is rúgott, akkor Pál — mint fönntebb mondám — szépen hazavezette. Szóval Pál legénynél jámborabb, szolidabb csizmadiát »még fösteni sem lehetett volna.* Szokta mondogatni Hosszú asszonyom, ' ki titokban, edény-öblögetés közben szépen kitervezte, hogy Boriskát Jám-" bor Pálnak adja majd hitvestársul, adván hozomány gyanánt azt az egy hatisriyáf ezüst-forintost, amit huszonöt éve óta félve őrizgetett a levendula-szagu, almárium-fiókban. Azonban András legény, nem azért szerette oly igen a lányokat, hogy Bo-' riskába bele ne szeretett volna, amiben ( egyébbiránt nem is volt rossz gusztusa. Egy csöndes vasárnap délutánon, mikor a majsztram és majsztramné asszony létánián volt, a műhelyben András le-