Esztergom és Vidéke, 1897

1897-03-04 / 18.szám

nyugvó mosolygással bólintották meg szép fejüket, amikor a lépcsőházban tömött sorokban állomásozó kalikó-nyakkendős kalikó-mellényes, kalikó-zsebkendős rendezői gárdát megpillantották s mosolyogva vették át a teremajtóban a szintén stilszerü táncrendet, amelyet Nedeczky Béla és dr. Prokopp Gyula urak osztogattak s amely piros pettyes selyembe kötött s gazdag aluminumiszitéses jegyzőkönyvecske volt. Csakhamar megtelt az egész terem, de bármennyi hölgy érkezett, a frakkok és uniformisok mindég háromszoros, négyszeres túlsúlyban voltak, ugy hogy ha a soha nem táncoló fiatal emberek fel nem is csapnak ez este Terpsychore buzgó lovagjaivá, akkor sem pihentek volna a pillangós lakcipellők egy percet sem, aminek elérésében buzgón segitettek a tatai honvédtisztek, a fővárosból nagy számban érkezett fiatal urak, a komáromi önkéntesek stb. Hullámzott a tarka tömeg, a piros szallagok lebegtek erre, arra s a fekete frakkok mögül mint piros pipacsok, virítottak ki a kalikó-kalapok. Az idegen vendégek, akiket a bált megelőző érdeklődés szintén városunkba csalt, nem győzték meglepetésüket kifejezni a fölött az izlés, leleményesség, az öltözködés művészetében való előrehaladottság lelett, amely leányaink toilettjeiben kifejezésre jutott. Az ugyanegy szövet dacára sem volt semmi egyhangúság e toilettekben, mert mindegyik kalikóhölgy igyekezett ruhájának valami speciális jelleget adni s igy valóságos kosztümszámba ment a legtöbbje. Volt Pierette, skót leány, bébé stb. A tetszés moraja hallatszott a teremben amikor Lucxenbacher Istvánné perfekt dircctoir jelmezben, a virágos pálcával kezében megjelent. Karján vezette Kobek Kornél piros frakkban, kalikó nadrágban és mellényben, szintén á la directoire. Megtapsolták Schimke főhadnagyot is, aki ez este a feketv? hajtók ás egyenruha helyett a rendezőséghez hasonlóan jelent meg. Mikor a hatalmasan megéljenzett egyesületi elnök neje: a hódítóan szép dr. Földváry Istvánné megérkezett, megkezdődött a csárdás, amelyet még reggeli hat órakor is vidáman jártak. A cigány a terem közepén játszott s a párok olyan széles gyürüt képeztek körülötte, amely egészen a fal mellett elhelyezett székekig terjedt. A tourtáncok zenéjét házi ezredünk kiváló zenekara szolgáltatta. A mulatság sikerét külömben legékesszólóbban a statisztika bizonyítja, amely szerint az első négyest két hatalmas kolonnban hatvannégy pár táncolta. Az éjszaka pirosságában nem volt a legcsekélyebb fekete pont sem ; szívvellélekkel mulatott g csak mulatni akart mindenki. A városban még ma is csak a hétfői éjszaka tarka-barka, kellemes reminincenciáit tárgyalják s mindenütt a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg a fáradhatatlan és legfigyelmesebb bálelnökről : Büttner Róbertről, a derék rendezőgárdáról, amely azonban minden érdemet a hölgyek érdeklődésére, jókedvérc hárit vissza. A feledhetetlen est tanúi voltak : Asszonyok: Bleszl Ferencné, Brutsy Jánosné, Büttner Róbertné, Czinder Antalné, Csupor Istvánné, Csiffáry Lajosné, Etter Ödönné, Farkas Ferencné, özvegy Ferlichné Svoy Ilka, dr. Földváry Istvánné, Gerenday Józsefné, Geiger Ferencné (Nána), Hajas Simonné, dr. Horn Károlyné, dr. Hulényi Győzőné, Ivanovics Béláné, Innocent Viktorné (Bajna), Jancsó Kálmánné (Kiskeszi), Kaán Károlyné, Katinszky Lipótné (Muzsla), Kerschbaumayer Károlyné, Kruplanicz Sándorné (Kéménd), Laczkó Pálné, Luczenbacher Istvánné, (Kismuzsla), Marosi Józsefné, Meszes Ferencné (Farnád), Meszéna Lajosné (Szentistván), Mezey Dénesné, Munkácsy Károlyné, Nagy Pálné, Niedermann Jánosné, Niedermann Józsefné, özvegy Niedermann Károlyné, Nozdroviczky Miklósné, Perényi Árpádné, Perényi Béláné, Perényi Kálmánné, özvegy Perényi Henrikné, Pfalcz Józsefné, Róthnágel Ferencné, Rudolf Mihályné, Szabó Gézáné (Bokross-puszta), Sándor Jenőné (Gellén), Sztankay Kálmánné (Csata), Szlávy Istvánné, Schönbeck Mihályné, Özvegy Szvoboda Románné, Schmiedt Brunóné, özv. Schreiber Ottóné, Usztanek Antalné, (Csenke), Zólyomi Árpádné és özvegy Zubcsek Mihályné. Lányok : BellovitsLincsike, Brutsy Nelli, Geiger Mariska (Nána), Hajas Anna és Gabriella, Hollóssy Hanna (Baja), Hoffmann Böske (Kőpatak), Innocent Viktória (Bajna), Kajdacsi Ida, Katinszky Katinka (Muzsla), Koksa Iza, Laczkó Vilma, Mezey Ilonka, Munkácsy Sarolt i, Nagy Erzsike és Margit, Németh Ilonka, Niedermann Nellike, Nozdroviczky Olga, Perényi Irma, Perényi Irma, Reviczky Arpadin, Sztankay Gizi (Csata), Szlávy Aranka, Sztojanovics Etta (Budapest), Szvoboda Kornél, Schönbeck Márta, Uriel Emma (Bécs), Usztanek Margit (Csenke) és Váczy Mariska (Haraszt). Kaszinó est. — Február 27. — Akik a Kalikó-bál iránt nyilvánuló óriási érdeklődóst hallották, nagy pesszimizmussal néztek a Kaszinó szombati estélye elé és meg voltak győződve róla, hogy derék műkedvelőinknek ezúttal telt házban nem lesz részük. Csalódásuk nagyon kellemes volt. A város előkelő közönsége annyira megkedvelte ezeket az érdekes, nagy gond|nal rendezett előadásokat, hogy inkább lemond álomról, pihenésről, semhogy csak egyet is elmulasszon közülök. A rendes közönség ezúttal is együtt volt a tömött széksorokban. A műkedvelő est Dreyfus filigrán, finom kis nippe-jével : a Kis vihar-rol kezdődött, amelynek szeretetreméltóan pattogó bájos asszonykája pompás személy esitőre talált Csupor Istvánnéban, akit ez évben eddig oly nehezen nélkülözött a közönség s uj perfekt alakítása alkalmából szeretete és rokonszenve j minden jelével elhalmozott. Partnere : \B. Szabó Mihály nehéz, fárasztó pozij ciójában bebizonyította, hogy nemcsak | a szónak, de a mimikának is mestere. I Következett Perényi Irma monológja, j amelynek sikere a kisasszony összes : eddigi nem közönséges sikereit messze felülmulta. Megtapsolták nyilt szinen kétszer-háromszor s a függöny legördültével hossza-vége nem volt a kihívásoknak. Amit produkált, az nem ment mükedvelés, hanem igazán művészetszámba. Egy jóízű eredeti vígjáték volt sorozatban a harmadik, a Katonásan Andreánszky Jenőtől, amely még jobban növelte az est vidám hangulatát. Etter Gyula a nyugalmazott őrnagy hosszú szerepének minden részletét gondosan kidolgozta s a szóban hangos, szívben gyöngéd férfiút élethű közvetlenséggel állította elénk, miért is, hogy velünk szegény újságírókkal oly kegyetlenül bánt, nagylelkűen megbocsátjuk annál is inkább, mert végre mégis csak odaadta unokahugocskáját — az újságírónak. Igaz, hogy míg ez megtörtént, ugyancsak sokat sírt ez a kis unokahug : Nozdroviczky Olga, de oly szépen, oly meghatóan, oly ellenálhatatlanul kért, sírt, búsongott, hogy meg kellett magát adnia a kuruc katonának. Viszont az újságíró : Etter Ödön annyira kedves, szerény, okos fiatal ember volt, hogy nehéz lett volna a haragos bácsinak tovább is ellenállani. Etter tírban a színészgárda mindenesetre kitűnő szerelmesre talált. A másik unokahug ; Büttner Róbertné, szintén kedves tavalyi ismerősünk teljesen beilleszkedett az előkelő ensemblebe s csak egészen természetesnek találjuk, hogy a színpadon is meghódította a schneidig miniszteri titkárnak, a társulat egyik legsokoldalúbb s mindég teljesen helytálló tagjának: Büttner Róbertnek szivét. Kabinetalakitást mutatott be Rudolf István a Gyuri inas szerepében s újból bebizonyította, hogy nagy érzéke van az egészséges humor iránt. A sikerült előadást végighallgatták : Asszonyok : dr. Áldori Mórné, Bártfay Gézáné, Bódi Bódogné (Kenyérmező), idősb Brenner Jószefiné, Brutsy Gyuláné, Büttner Róbertné, Czinder Antalné, Clementisz Zsigmondné, Csupor Istvánné, Etter Ödönné, Gerenday Józsefné, Geiger Ferencné (Nána), Haagh Rezsőné, Ivanovics Béláné, Ivanics Istvánné, — Ne nyissa föl, modta Tamássy tompán. — Fel fogom nyitni, válaszolt az ideden konokul. Tamássy végignézett az útitársa kurta saceoján. — Ostoba, mondta aztán megvetéssel. — Nekem mondta, hogy ostoba vagyok? kiáltott az ismeretlen kipirulva. Meg fog lakolni az arroganciájáért . . . de a kupéban elvből nem verekszem . . . Majd Budapesten számolni fogunk és esküszöm, hogy megtanítom móresra . . . Odadobott egy névjegyet és Tamássy is lomhán szedett elő egyet a kabátja zsebéből. A papírdarabokat olvasatlanul zsebre dugták, az idegen pedig krétafehér arcza.1 hurcolkodott át a szomszédos kupéba . . . Tamássy ezután Budapestig aludt és a pályaudvarban álmosan ült be a legelső fiakkerbe. Mikor a lakásán a zsebeit kiüresítette, megint kezébe akadt kupébeli ellenfelének névjegye. Szórakozott pillantást vetett a kemény papírra és — ijedten elkáromkodta magát. A névjegyen ez állott: Réthy Gyula, ügyvéd. A sors a Mariska asszony férjével veszítette Össze az orsovai gyorsvonaton, a gyűlölt, felfuvalkodott ismeretlennel, akiért két év előtt cserben hagyták . . . Tamássy nem volt ostoba ember és egy pillanat alatt átfutottaü elméjén az afférból keletkező bonyodalmak. Vájjon el lehet-e hitetni Lászlónéval, hogy nem a régi szerelem tört kl egykori udvarlójáből ? Tamássy felindulva forgatta a névjegyet kemény, acélos markában. — Azt fogja hinni, hogy csak ürügyet kerestem, mert a látszat teljesen ellenem szól . . . Senki sem veri ki a fejéből, hogy miatta vesztem össze a mamlasz urával, s hogy még mindig bolondul szeretem . . . Tehetetlen dühhel dobta le a névjegyet az éjjeli szekrény márványlapjára. —^ Az ördög hozta oda az én kupémba . . . Tőlem ugyan itéletlapig meglehetett volna . . . Egész éjjel Mariska asszonyról álmodott, aki gúnyosan hajlongott előtte a zöld tátrafüredi ruhájában . . . Az egykori imádottja kacérul a szemébe tekintett : — Szegény Gyuri, mondta neki, hát még mindig oly szenvedélyesen szeret ? Tamássy reggel a konvenciós párbaj, segédeit kérte meg arra, hogy Réthy ügyvédet provokálják, de Tápió főhadnagy és Kardos kapitány — akik hat év óta minden ügyében képviselték — ugyancsak álmélkodva néztek a szeme közé, mikor Tamássy azt az utasítást adta nekik, hogy az ügyet békésen kell elintézni. Tápió főhadnagy részvéttel ütögette meg a Tamássy széles vállát. — Csak nem vagy beteg ? kérdezte tőle sajnálkozva. Tamássy zavartan sütötte le a szemét. — Nincs értelme, hogy minden összeszólalkozásnak vérengzés legyen a vége. | Elvégre is az az igazi gentleman, aki a J tévedését belátja . . . Kardos kapitány, aki csak minden páratlan hétfőn nyitotta föl szólásra a száját, helyeslőleg bólogatott. — Ugy van, ugy van, a tigrisnek is jól áll, ha egyszer pántlikát kötnek a nyakába . . . Délelőtt meglátogatták Réthi ügyvédet, de délben hadonázva rohantak be a Zöld Bokorba, ahol Tamássy rendesen ebédelni szokott. — Gulyáshussá fogod őt aprítani, kiáltotta Tápió főhadnagy, míg a kapitány rosszkedvűen mormogott. — Kit ? — Azt a tintanyalót. A segédei előtt kijelentettük, hogy sajnáljuk a történteket, de a két majom nem elégedett meg ennyivel, hanem szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy — nem tudom, ki merjem e mondani ? — Mondd ki! szólott Tamássy sápadtan. — A két segéd szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy — bocsánatot kérj. Tamássyt elfutotta a méreg, a nyakerei kidagadtak, a kezével nagyot ütött az asztalra. — Nyomorultak ! dörmögte rekedten, pirosan, — meg fogják keserülni ezt a kívánságukat! . . . Egy pillanatig hevesen nyargalt végig erein a vér, szinte érezte az idegei reszketését, — de rögtön eszébe jutott megint a szép asszony diadalmas mosolygása, a maliciózus, kegyetlen látszat, mely ilyen könyörtelenül ellene fordult. Vájjon nem fogja-e jogosan hinni, hogy még mindig a régi lánggal szereti ? . . , Tamássy szemérmetesen, félve babrált az összegyűrt szalvétájával: — Elvégre, mondta aztán erőtlenül, ha tévedtem, nincs okom, hogy a hibámat be ne lássam ... A lovagiasság azt diktálja, hogy bocsánatot kérjek, mert egy ártatlan embert érdemetlenül megbántottam . . . — Egek, jól értelek kiáltott Tápió hadnagy elámulva. Csak nem akarsz bocsánatot kérni attól a himpellértől ? . . . — Bocsánatot fogok kérni, szólott Tamássy behunyt szemmel, mert belátom, hogy hibáztam . . . A kapitány, aki csak minden páratlan hétfőn szokta felnyitni a száját, ugy nézett Tamássy Gyurkára, mint egy bibliai csodára . . . Tápió főhadnagy pedig egy civilkalapot akart a fejére tenni, mikor vendéglőből eltávozott . . . Igy történt, hogy a krakélérek királya bocsánatot kért egy közönséges ügyvédtől. A nemes lelkek előtt ez talán emelni fogja a Tamássy értékét, de annyi bizonyos, hogy a tehetségesebb ifjú krakélérek körében a nimbusza tetemesen megritkult . . . A szegény Tamássyval most már megtörténhetik az az injúria, hogy nem keltőié alázatosan bocsánatot, akinek a tyúkszemére lépett . . .