Esztergom és Vidéke, 1897

1897-03-07 / 19.szám

koztató összeállítását. ? Stb. stb . . . S miért félnek egyszerre igy a kormánybiztosságtól, amikor évek óta tűrik, hogy az egész városházát egy titkos kormánybiztos dominálja, aki dirigál, intrikál, oszt kegyeket, villámokat, itél elevenek és holtak felett. A bábuszinház bódéjába behúzódva, fekete lepelbe takaródzva ránczigálja, ahogy neki tetszik, engedelmes marionettjeit! Hát ezt az állapotot nem tartják szégyenletesnek ? A jó urak bizonyosan erezik, hogy ők csinálták a legtöbb bajt. Felgyújtották a házat, hát most ők kiabálnak leghangosabban tüzet. Es sehogy sem tetszik nekik az a szellő, amely a városban lengedezni kezd s amely mintha hosszú hegenoniájuk megtöréséről suttogna a fülükbe mélabús elégiát. Ez a szellő semmiesetre sem kedvező a thujatelepek fejlődésére, Cikkírójuk konstatálja, hogy a szabadelvüpárt még pyrrhuszi győzelmet sem tudott aratni. Nekünk ugy látszik, hogy az ő győzelmük volt pyrrhuszi. Mert mig öt évvel azelőtt ragyogtak a dicsőségtől, simultak jó baráthoz, ellenfélhez egyaránt s minden téren keresték az egymáshoz való közeledést, most szomorúak és csendesek. Visszahúzódtak, csak duzzognak, suttognak és nem a társadalalmi egyetértés elősegítésén, hanem annak további megzavarásán dolgoznak. S mert látják, hogy idevonakozó terveik nem sikerülnek, elkeserednek. Az elkeseredett ember pedig sok meggondolatlan és helytelen cselekedetre ragadtatja magát. Ez a napról-napra jobban megnyilatkozó elkeseredés szüleménye az >Esztergomi Lapok* vezércikke is, amely körülmény annak személyeskedéseit is érthetővé teszi. Végül még egyet! A cikkíró csodálkozik, hogy vannak, akik érdek nélkül dolgoznak. Mi nem dolgozunk érdek nélkül. A város érdekében dolgozunk, mely egyúttal a mienk is. Szép azonban a cikkíró úrtól az érdekek kultiválásának önbeismerése. Aucun. Hivatalos órák a járásbíróságnál. Esztergom, március 6. Régi idők óta az volt járásbíróságunknál a szokás, hogy a hivatalos órák (d. e. 9—12, és d. u. 3—5) keretén belül, a jogkereső közönség bármikor nyerhetett a bírósági segédhivataloknál felvilágosítást, mignem egy két héttel ezelőtt ezen régi szokást azon ujabbi intézkedés váltotta fel, hogy a nevezett hivatalok csak d. e. 9—12 óráig adnak felvilágosítást, mig délután absolute nem, s állítólag azért, mert a hivatalokban sok a munka. Az uj rend tudatva lett a felvilágosítást adó személyzettel, de nem a jogkereső közönséggel, mely a segédhivatalok ajtaján megmaradt régi kiírás, t. i., hogy a hivatalos órák d. e. 9—12, d. u, 2—5-ig tartatnak, alapján most is keresi fel szükségéhez képest nevezett hivatalokat, hol aztán meglepve vesz tudomást az uj rendről, mely a jogkeresők érdekét nem igen látszik respektálni. Nem tudjuk az igazi okot, de bármi adott is okot az uj rendre, azt a jogkeresők érdekében levőnek nem tartjuk, mert nem gyakor lati, s elvégre is nem a közönség van a bírósági intézmény kedvéért, hanem megfordítva. Hogy a munkatorlódás lenne oka az uj rendnek nem hihetjük, mert ha a segédhivatali tisztek délután adnak határozott esetben felvilágosítást, úgy nem adják ugyanazon felvilágosítást délelőtt, s igy ha kárba vész (?) az idő délután a felvilágosítással, úgy meglesz takarítva ugyanaz az idő a délelőttből, mi természetes, s igy ezen hallomás után vett indok alapul nem szolgálhatott. Hogy mi vihette hát járásbíróságunk vezetőjét erre az újításra, nem kutatjuk, de az egész jogkereső közönség érdekében kérjük arra, hogy ha az ügyviteli szabályok 32 §-ának rideg alkalmazását bármi indokból is jónak látta, ugy a három órai hivatalos órának célszerűbb, és a jogkereső közönség érdekében való aképi beosztására, hogy adjanak a segédhivatalok d. e. 9—n-ig, és d. u. 3—4 óráig felvilágosítást, amivel szigorúan be lesz tartva a fent idézett 32 §. és elég lesz téve a feleknek, mert akinek a délelőtt folyamán levő tárgyalásoknál van szüksége felvilágosító adatra, megszerezheti d. e. 9—11 <%*áig, mely idő egybeesik a tárgyalások idejével, akinek pedig a délután folyamán van szüksége felvilágosításra, megkaphatja d. u. 3—4 óráig. Ugy hisszük, a 32. § alkalmazása mellett, ez lenne a leghelyesebb megoldás. Mert vegyük figyelembe hány fél, ügyvéd van a délelőtt folyamán hivatalos teendőivel, esetleg pedig a városon kivül sok esetben elfoglalva, s ha ilyenkor a szükség a délutáni felvilágosítás igénybevételét hozná magával, el van zárva jogának sürgős érvényesítésétől, a szükséges, de rendelkezésre nem adott adatok hiányában. Másnap délelőtt pedig, ki tudja nincs-e már késő ? Ismerve járásbíróságunk főnökének igazság- és méltányossági érzetét, hisszük és reméljük, hogy a jogkereső közönség érdekében és nevében hozzá intézett kérelmünk teljesítésében egy pillanatig sem fog habozni, Piaci mizériák. Esztergom, március 6. Egyre szaporodnak a panaszok a heti piac alkalmatlan elhelyezése és az e kürülményből folyó mizériák miatt s az elégületlenség ma már oly fokra hágott, hogy mult szombaton az eladók és a vevők majdnem rögtönöztek egy kis barikádháborút. Nem tagadhatjuk, hogy a panaszoknak igen sok alapja van. A piac elhelyezése céljának semmie*setre sem megfelelő s mert az emberek türelme nem végtelen, hétről-hétre fogynak a vevők és az eladók. Az utóbbiak a fogyasztó közönség könynyen megérthető hátrányára. De megunták az árulással járó tenger bosszúságot, kivált mióta a helypénzszedés házi kezelése megkezdődvén, még ujabb felesleges zaklatásoknak is ki vannak téve. Vegyük csak a mult szombati napot. Oly tenger sár volt a Széchenyi-téren és a Buda-utcán, hogy például az előbbi helyen egy háromlovas fogat nem tudott megmozdítani egy kétszázötven nyírfavesszővel megrakott szekeret. A szekerek rendetlen összezsufolódása a Szentháromság szobra körül oly nagy volt, hogy a kocsik minduntalan összeakadtak s csak a lovak kifogásával lehetett a zűrzavaron segíteni. Az elárusítók a legforgalmasabb utcákon elfoglalják a járdát, áruik még igy is a csokoládészinü sárba jutnak, ami azok kelendőségét alig mozdítja elő. A vevőket fülig érő kalucsnik sem védhették volna meg néhány kilo sártól, amíg a járókelők kiszorultak a kocsiút közepére, ahol a kocsiközlekedés miatt folytonos életveszedelemben forognak. A lőrincutcai baromfípiac is teljesen alkalmatlan helyen van. A város fő forgalmi vonalán érkező idegent a kövezetvám kifizetése után rögtön a piaci lárma, gágolás, pistyogás fogadja. Vájjon igy lesz-e ez abban a mesés időben is, ha majd a lő.rinc-utcai palota felépül ?. . A hetivásár e helyen természetesen szintén a járdát okkupálja s a főközlekedési éren sokszor órákra megakasztja a közlekedést. Aki szombaton akar a déli gyorsvonattal elutazni, jól teszi, ha már tiz órakor indul s még ebben az esetben is lekéshetik. Sártenger közepén állanak a Bottyán János utcában a kirakodó Egyik pici fehér selyemcipője ugyanazt érezhette, de élénkebben, mert türelmetlenül taposta a parketát. És ahányszor Martol ur, a képviselő jelölt, egy ujabb hasonló sorozatot inditott meg az általa monopolizált társalgásban, — a kis cipő gyorsabban mozgott, mindig gyorsabban, mig végre egy galvanikus szökéssel az ép akkor tósztozó vis-á-vis lábaihoz telepedett, ki felköszöntőjében anynyira el volt mélyedve, hogy a parányi szökevény galvanikus jöttét észre sem vette. Liza pirulva keresgélte lábacskájával a kis pártütőt, de hasztalan — meszsze volt tőle. A ebéd véget ért anélkül, hogy a megugrott cipőcske megkerült volna. De mitévő legyen most Liza, ha felkelnek ? Hogyan rejtse el fehér selyem harisnyáját? Szerencsére a ruha hosszú ... De hát ha a tánc kezdődik . . . A vendégek felkelnek és a szomszéd karját nyújtja Lizának. E percben egy pajkos gondolat villan át Liza agyán . . . Viszamarad, mintha karperecét igazítaná Mikor már mindannyian elmentek elfogadja a feléje nyújtott kart és tőle telhető erővel ránehezedve cipeltette magát és menés közben sántított, erősen sántított. — Fáj a lába kisasszony ? kérdi Martol. — Nekem uram ? felel Liza őszintén. Dehogy! Én mindig igy járok. És elforditá fejét, hogy elrejtse hamiskás mosolyát, melyet a leendő képviselő ijedt arca idézett elő. — Csakugyan mindig igy jár ? — Mindig. Születésem óta igy sántítok, de iparkodom lehetőleg észrevétlenné tenni hibámat, Ön éleslátó, — észrevette. — Észrevettem! — gondola a sodrából kihozott kérő. Rettenetes ? hisz erősen sántit. Hála legyen a jó Istennek, ki felnyitotta szememet, mielőtt megkértem volna. Ez kelepce volt számomra. Miután a fiatal leányt az ősz Dervál kisasszonyhoz kisérte — elmenekült. Balsorsa a kapitány karjaiba sodorta őt, kit majd földöntött, anyira sietett a szökéssel. — Hát uram, milyennek találja gyámleányomat ? — Bájos — valóban — elragadó . . . — Igaza van, elragadó. Véleményének örülök. Tehát i — Tehát ? Biztosítom önt, uram, Dormeuil kisasszony lénye rendkívül megnyerő. — És a szépsége ? — Az pláne elragadó. Csakhogy — engedje meg — de nem vettem eddig észre . . . — Mit? — Az igaz, hogy ez nem von le szép tulajdonaiból, ellenkezőleg, annál bajosabb. De be kell vallanom, hogy inkább — jobban szeretném . . . — De mit jelentsen ez, uram, ön tétováz, keresi a szavakat. Én az őszinteséget szeretem. Szóljon, mit hallott, — vagy mit látott ? — Én láttam mindent, amit ember láthat. — Nem értem ... Mi az, amit látott ? Fejezze ki magát! — Csendesen, uram, nem akarok senkit megbántani és azért egész diskréten súgom meg önnek, hogy Dormeuil kisasszony baját tekintve . . . A kapitány mereven nézett vendége szemébe: vájjon részeg-e, vagy elment az esze ? — Mi bajt fedezett ön fel Dormeuil kisasszonynál ? — Sántit. A kapitány kaczagása felhangzott a kis dohányzóba, mely az előcsarnokba nyilík. — Uram, — szólt magához térve — de a kereskedő nem volt . . . eltűnt. — Hisz ez egy poltron, — fejezé be a kapitány. — Szép dolgot követtem volna el, ha neki adom ezt a kincset. E percben Liza az előcsarnokon át az ebédlőbe sietett, megkeríteni a kis hűtlen szökevényt. — Ni, ni, valóban sántit. Mit jelentsen ez, Liza! — szóllitja a kapitány a leányt, amint az ebédlőből visszatért. Liza ugrándozva közeledik hozzá. De nem sántit többé, mert bilincsre került a megugrott kis cipőcske. — Kedves bátyám ! — szólt a kapitány karjába fűződve — azt mondják, hogy maga jól táncol. Azt is mondják, hogy egy leány ne kezdje meg a táncot mással, csakis az apjával, fivérével vagy vőlegényével . . . Nekem nincs sem az egyik, sem a másik, — folytatja szédítő mosolylyal — és annyira szeretnék keringeni, peregni. Kérem táncoljon velem! . A szalonba érnek. — Azt mondta — súgja a kapitány homályos sejtelmek szorult hangján — vagy az apjával, vagy a fivérével . . . vagy . . . (hangja elszorul) Arra, hogy apja lehessek, fiatal vagyok — a fivérnek talán öreg . . . vagy . . — Vőlegényemnek ? ... de az nem lesz ám Martol ur — hanem maga, édes, aranyos bátyám. — Amit az aszszony akar ... — Azt az Isten is ugy akarja, — feleié a boldogságtól mámoros kapitány, ki a legboldogabb vőlegénynek érezte magát a föld kerek hátán. A zene és a csillár fénylő sugarai mind azt suttogták : — Az Isten is ugy akarja !