Esztergom és Vidéke, 1897
1897-02-28 / 17.szám
Vasárnap, február 28. # VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és csütörtököd. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — Fel évre — — — — Negyed évre 6 frt - kr. — 3 frt — kr. 1 frt 50 kr. Egy$s szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUhASzerkesztőség és kiadóhivatal : (hoYa a kéziratod, előfizetések, nyilííerek és hirdetések küldendői) Bottyán János-ütca, Spa nl *af<>ltáz. • Kéziratot nem adunk vissza. Az uj gimnáziumról. Irta: dr. Rigler Gusztáv egyetemi magántanár. II. Esztergom, február 27. Az a kérdés, hogy az épület egészséges anyagból emelődjék, annál fontossabbnak látszik előttem, mert meg vagyok győződve arról, hogy a vidéki szülők, — ismerve a tanárok kitűnő vezetését, — még fokozottabban tódulnak gyermekeikkel az uj tanintézetbe ; ennek tehát ugy kell építve lennie hogy a jelenleginél jóval nagyobb számú tanulót is magába fogadhasson. — Ezt parancsolja a számító ész és főleg a város érdeke is. A tantermek* ablakairól azonban már koránt sem nyilatkozhatok ily dicsérően. Ezek egy m. magasak és 1.5 m szélesek, azaz középszerű nagyok ugyan, de a számuk csekély. Ilyen ablakok közé 2.5 méter szé- j les pilléreket beépíteni nem szabad j mert igy nagyon szenved a tante-j rem világossága; az pedig hogy jó j legyen — éppen oly fontos, mint: az hogy a tanteremben tiszta leve-. gőt követelünk. Ezt mutatja a szá-; mitás is, mert igy az emiitett földszintén nagyobb termeknél ugy aránylik az ablakfelület a padlófelülethez (ezt szokás mértékül venni), — mint az 1 : 5—6 hoz ; ez pedig igen rossz arány, aminek az lesz a vége hogy setétek lesznek a tantermek. Az ablakok alakja jó, t. i. íelülső szélük viszintes, — a falba helyezésüknél csak az volna a kívánatos, hogy közelebb essék a felső szélük a mennyezethez, a midőn az ablaktól legtávolabb ülő tanuló is elegendő világosságot nyerne. — Ez miként önmagától értetődik, Összefüggésben van azzal, amit előbb is emiitettem, vagyis azzal, hogy több és nagyobb ablak kellene. A földszinti termek magassági 4*87 méterben állapítja meg a terv. Én ezt nem csak azért találom kevésnek, mert az emeleti termek ezzel ellentétben 77 cm-el magasabbra vannak tervezve, hanem különösen és főképpen azért, mert a tantermek legnagyobb része- szám szerint 6, éppen a földszintre van elhelyezve. — Már pedig inkább takarékoskodjunk a muzeumok, szertárak és diszteremnél, mint azon termek magasságánál, s ebből kifolyólag űrtartalmánál, amely termekben a tanulók folyton tartózkodnak, mig az előbbiekbe csak hébe-korba kerülnek. — Éppen ezért itt is legalább olyan magasság kívánatos, mint az emeleti termeknél. A tantermek nagysága általában szerencsésen van megoldva. Nem túlságosan hosszúak, s nem túlságosan mélyek. Padlófelületük 74 és 54 négyzetméter között váltakozik és felüknél több a nagyobb számmal kifejezett nagysággal dicsekszik, Ha a tervezett magassággal a köbtartalmukat kiszámítjuk, s a tervezett szellőztető készülékektől várható közepes ventillációt tekintetbe vesszük, akkor a földszinti négy nagyobb teremben 40—45 alsó osztályi tanulónak egészséges levegőt adhatunk. Ha azonban a föld- j szinti nagy termeket az eredetiek- • kel egyenlő magasra készítenék,! u gy 5°—55>-sőt 60 kisebb tanuló; is jól el volna bennük helyezhető, j Külön kell megemlékeznem a: földszintes termek padlójáról. — Aj tervező ezeket is ugy minként az] emeletieket, puha fából készíti. A; tervben azonban nincsen arról szó; hogy ezt valamivel impregnálni akarná. E nélkül pedig pedig nem lehet oly padlót készíteni, a melynek hasadékai idővel ki ne táguljanak, s e fugákba bele ne üljön a por, piszok és fertőző anyag, A beitatott padló valamivel többe kerülne ugyan, de ez bőségesen megtérül a tartóssággal és a tisztogatás egyszerűsége és alapos voltával; — ilyen mellett nem lenne söpréskor porfelhő az iskola egész környékén. — Hiba még az is, hogy a földszinti termek padlóját egyenesen az alatta levő homokra fekteti a tervező. Ha — mint a fonnebbiekből tudjuk, — az altalaj rohadó és szennyes, akkor ennek bomlásából keletkező mérges gázok, — különösen télen a meleg szobák szivó hatása folytán egyenesen ezekbe tódulnak, egészségtelenné tévén azok levegőjét. Éppen ezért legalább a fölszinti termek padlója alá vékony (10—15 cm.) betonréteget kell rakni; az nem csak a gázoknak, de a nedvességnek is útját állja, — amire szintén nagy szükség vagyon. A termek mesterséges szellőzése b .Esztergom és Vidéke" tárcája. A vendég. — Marcel Prevost. •— Az >Esztergom és Vidéke« fordítása. — A júliusi délután nyomasztó forrósága vakitotta a szemet és ráfeküdt az egész kis falura, amely mintha szunyadozott volna a jegenyefák sovány árnyékában, mint valami vándor, aki lepihen ebéd után. A templom tornyából a négy negyedórát jelentő harangpreludium zengése után elhangzott a delet hirdető tizenkét csengő, messzire hallattszó ütés. Az iskola kapuja kitárult, fiuk és leányok csapata rontott kifelé, hongos, éles kiltozásával, pajkos ugrándozásával s vidám futkározásával elűzve békés csendjét az utcának, hogy azután egyenkét oszoljanak szét a különböző házakba, mint hazatérő galambsereg. A küszöbön megjelent a tanitó — szikár, magas termetű ember, szőke hajjal és szakállal — bezárta az ajtót s a szomszéd vendéglő felé indult, amelyen kiaggatott fenyőág volt a cégér. Amint az ember átlép a küszöbön, a nagy hűvös vendégszobába kerül, amelyben néhány asztal s egy pár szalmaszék állott. Az asztal, hol a tanitó ebédelni szokott, már teritve volt: durva, hófehér asztalkendő, három egymásra rakott tányér s egy liter vörös bor. A háttérben, az egyik asztalnál egy idegen ült, íejét két kezébe támasztva. Valami furcsa csavargó volt, akin nem látszót meg kora, mert a nap megperzselte arcát, haját. Magának az arcnak vonásai eltorzultak, formátlanok voltak az összetorlódott hústól, amely csaknem elfödte szemét, száját. — Szegény fickó ! mormogta a tanitó. Bizonyosan valami szegény ördög, akit nagy szerencsétlenség ért. Ebben a percben belépett a vendéglős leánya, a teli leveses csészével. Egymásra mosolyogtak. A fiatal embernek régóta tetszett a leány, mert sokkal okosabb volt, mint a többi faluszépe, s nem beszélt falusi tájszóláson, mint amazok. Az asztalra tette a levest, s maga rákönyökölt az asztalra. — Hogy van, Henriette kisasszony ? — Ugy, ugy, Paulín ur, és ön ? — Én is. Egymás szemébe néztek, a pillantásnak azzal a mély, benső kereszttüzével amely meg van tekintetében mindazoknak a fiatal teremtéseknek, akik egymásnak tetszenek, egymásért epednek, és nem merik megmondani. A sarokban a csavargó köhécselt és köpködött. Paulin kérdező pillantást vetett a sarok felé, és Henriette közelebb hajolt hozzá, hogy odasúgja neki: — Nem ismerem. Már egy órája előtte áll a sor és nem iszik. Mikor bejött olyan furcsán nézett rám, hogy szinte megijedtem. A papa nincs itthon, és ugy örülök, hogy ön itt van. És a leány csevegni kezdett, mint mindennap, mialatt a tanitó levesét kikanalazta, s a leány nézte. A falu minden kis eseményét megbeszélték ebben a déli órácskában, amelyet egyformán türelmetlenül vártak mindketten. A tanitó a növendékeiről beszélt neki, az iskolai föladatairól és büntetéseikről, azután beszéltek az újságról, amelyet naponkint elhozott neki a tanitó. s amelynek regénye — ugy találta Henriette — igen szép. Elfeledték a koldust, aki a maga zugában összekuporodva, mozdulatlanul ült a teli söröspohár előtt, mint egy halott. Kis szünet múlva, a mialatt mindkettőjük gondolata egy pontra fordult, Paulin habozva kérdezte: — És Kinából ? Semmi hir ? Henriette elpirult, s elkomolyodott. — Semmi, Paulin ur. — Az ezredes nem válaszolt ? — Nem, még nem. A tanitó fejét rázta. — Az; hiszem, most már vége. Semmi kétség. — Szegény Dezső ! — suttogta Henriette. Es kötényét odaszorította szeméhez zokogni kezdett. A tanitó fölkeit, odatámaszkodott a leány székéhez és szelíd szóval vigasztalni próbálta. — Henriette kisasszony, ne bánkódjék ! Hiszen már egy éve sejti, mi történt. Hiszen bajtársai, akik az ő ezredével tavaly hazajöttek, megmondták önnek, hogy megszökött s eltűnt ... Bizonyosan elfogták a kalózok. De Henriette csak sírt tovább arra a gondolatra, hogy akit egykor szeretett, akivel esténkint otthon a bokrok közt sétálgatott, hogy a férfi, aki először szorította keblére, most halott s ott lenn, lenn, messzi Kinában porladozik a földben. — Szegény Dezső! — zokogta — nagyon szeretett engem. Ha igy nem esett volna, ma talán már felesége lennék. — Igaz, kezdte Paulin, nagyon szomorú dolog. De nem hiszi, hogy most, miután vőlegényét elvesztette, van itt egy másik ember, aki éppen ugy szereti, mint Dezső ? Henriette fölemelte íejét, és könyei között csillagként ragyogott szeme. Zavartan csavargatta kék köténye szallagját ujjai körül, és bánata dacára kacér pillantással suttogta : — Ki az, Paulin ur ? Amaz maga mellé vonta a padra, a sarokba, ahol — ugy gondolták — nem láthatia őket az ideeen.
