Esztergom és Vidéke, 1897

1897-01-06 / 2.szám

Az .Esztepyom Is fiié" tárcája. Esztergom, 1897. A nyomorult. — Az »Esztergom és Vidéke« tárcája. — — Catulle Mendés. — Faluról-falura vonta a kicsi, vén csacsi a kintornás kocsit. Mellette egy sovány testű, szeplős arcú húsz éves fiatal leány lépdelt. Az országút vityillóinál, a falvak utcáin, terein meg-megállt s ledarálta nótáit. A csacsit Colin-nak hívták; legalább ezt a nevet adták neki, amikor poros izzadsággal, kioltott nyelvével fáradtan maga után vonszolva a kocsit, megjelent a szegényes tanyák között. A leányra, aki nem volt szép, s keveset beszélt, nem ügyelt senki; senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze nevét. Egyik »a kintornás leány«-nak, másik tréfásan »Colin nővérének* mondotta s a leány nem ütközött meg rajta. Ugy tetszett neki is, mintha az a hitvány állat testvére volna, aki épp oly nyomorult, agyontörődött, s eltompult, mint ő. Szőre is épp ugy lógott letépetten, mint az ő rongyai. A közös nyomorúság hamar tesz barátokká : ha nincs anyánk, nincs apánk, férjünk vagy gyermekünk, kiket szerethetnénk, azt szeretjük, akit lehet. A sziv mindig érez. Két éve csupán, hogy a kintornás leány egyedül járogatott a vén csacsival. Társa is volt előbb : egy XIX. évfolyam. 2. szám. Szerda, január 6. es VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M

e

áJ

e

l

ei

Úk Vasárnap és csütörtököd. •«>»«•• -E-LŐFIZETÉSI ÁRAK ', Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyilííerek és hirdetések küldendők) Bottyáij János~litca, SP

ailí

*aft-t)áz. •rjH Kéziratot nem adunk vissza. KfKöztisztaságunk. Irta • dr. Rigler CUlSZtáv egyetemi magántanár. I. Esztergom, január 5. Amily lélekemelő Esztergom minden lakosára az az Öntudat, hogy egy évezred története fűződik a város nevéhez, annyira elszomorító és leverő az a látvány, amelyben a török és tatárverő ősök testileg hitvány, az előhaladás iránt eltompult, gazdaságilag a tönk szélén álló unokái, a város mai lakóinak szemléletekor részünk vagyon. Elemi csapások, ellenség dúlása, testvérek, rokonok meghasonlása, közügyek pangása, harc az egyéni csekély haszonért a közös jólét helyett, s ezekből kifolyólag elmaradás a világtól, — más magyar porovinciális várost is sújtott • de alig találunk még egy vidéki emporiumot Esztergomon kivül, amely lakosainak számában és egészségében olyan szomorú viszonyokat mutatna, mint a mi városunk. Évtizedek kimutatásaitkellminuciozus gonddal áttanulmányozni, ha reá akarunk jönni arra, hogy városunk lakói számban gyarapodtak. És ha nehéz Minden csak azt beszéli. (Németből.) Minde?i csak azt beszéli, Hogy te mily messze vagy ; Hegy s városok vonnak Köztünk válaszfalat. De nem búsit ez engem, Hiszen szivemben élsz S ha oda betekintek, Minden búm elenyész. A jó barátok jönnek S részvéttel szálának: > Szegény gyerek! ő elment, < Könyid nem omlanak f En hallgatok és áldom Érette végzetem, Hogy á te drága lényed Őrzöm a szivemen. Aztán csodálkoznak És meg nem fejthetik : Ily veszteség után. Hogyan lehetek víg f ! De én csak hallgatok. Es újra hallgatok. Sziveddel a szivemben Olyan boldog vagyok ! Nikolo. munkánkból a lakosság némi szaporodása ki is tűnik, oly csekély az, hogy szinte hihetetlennek látszik. Annyival nagyobb számokkal kell dolgoznunk azonban akkor, ha a lakosság betegedési, illetve halálozási arányszámairól akarunk tájékozást szerezni. Valóban alig van betegség, s kiváltképpen fertőző, ragályos bántalom, amelynek nevét a hivatalos kimutatásban meg ne találhatnók. Altalános halálozásunk, de főleg a csecsemők és gyermekek pusztulása pedig oly nagyfokú, hogy valóban elijed tőle az, aki a statisztika száraznak látszó, de annál meggyőzőbben beszélő számait egy kissé öszszeveti, s megfontolja. Azt hiszem, nem lesz szükséges nagynevű tudósok szavait citálnom, mert ugy is tudja már minden józan ember, hogy az egészség csak akkor marad meg, ha levegőnk és vizünk jó, lakásunk tiszta, táplálkozásunk kielégítő. Es ha ezt az egyes emberre szabályul fogadjuk el, ugyanennek kell még fokozottabban állani a város lakóinak összességére, az egész lakosságra is. Fordítsuk meg most az okoskodást és kitűnik, hogy ahol a lakosság egészsége rosz, halálozása nagy, ott okvetlenül rosz a levegő és viz, tisztátalánok a lakások, és silány a táplálkozás. Merészének látszik, midőn a hideg, józan ész eme szavait Esztergomra ily rövidesen alkalmazom ; bizonyítanom kell tehát, hogy következtetésemmel hitelre, — tanácsaimnál nyilt fülekre találjak. Azt mondtam első sorban, hogy Esztergomnak rosz a levegője. No, ezért az állításért nem kapok dicséretet, annyi bizonyos. > Hiszen alig van város széles ez országban, amely kedvezőbb helyen feküdnék, mint Esztergom. Nyáron hűti a forróságot a közeli erdő és a Duna ; télen nem engedi be a túlságos szelet és hideget a hegység. Hogy lehet tehát nálunk rosz levegőről beszélni!« mondja sok olvasóm. Erre kérdezek én is valamit. Ha olyan kitűnő, tiszta, hegyi levegőnk van, akkor miért megy a gyönge tüdejü, tehetősebb lakosság nyáron a Tátra gyógyító levegőjét élvezni, avagy az Alpeseknek, a cseh-morva hegyeknek tüdőbajosoegy öreg, vak koldus, kit épp ugy gondozott, mint gondozta a csacsit. Nagybátyjának hívta. Miért ? Nem tudta. Vele volt, vele ment, az ablakok alatt futkosott, felvette a ledobott filléreket, az öregnek adta, aki folyton ezt hajtogatta : »Köszönöm jó uraim, köszönöm jó hölgyeim* — amióta csak emlékszik, mindig igy volt ez. Ha a vén koldus ivott, brutálissá lett. Ilyenkor a csacsinak szánt bottal ütlegelte. Nem panaszkodott, hozzá volt már szokva. — Jer ide, te koldus ! kiabálta a részeges öreg, s ő jött, nyugodtan oda tartotta a hátát s türelmesen szenvedte végig az ütlegeket. Egyszer cselhez akart folyamodni. Amint a vén koldus megint lerészegedett, gyorsan levetkőzött s rongyait a csacsi hátára tette. A vén koldus megtapogatta a rongyokat s — ütlegelte a csacsit. De lemondott erről is, a részeges ember nagyon erősen verte a csacsit s inkább ő maga akart szenvedni. Egyszer aztán egy hideg, téli éjszakán meghalt az őreg : hiába költötte reggel, a holttetem nem mozdult többé. Sokat sirt akkor. A falu eltemette a vén koldust. Egyedül ő és a csacsi követték a pelyhedző hóban a halottas kocsit; menetközben játszott: egy vig dallamot, mely szomorúvá vált, oly lassan játszotta. Azt hitte, hogy az Öreg Örülni fog ennek. A temetés után újra megkezdte végkat gyógyító fürdőibe? — És miért megy hát rohanva az egész város nyaranta a Kovácsi-patak erdejébe üdülni! Miért köhög annyi ember Esztergomban, miért halnak meg annyian tüdővészben ? Miért nem jönnek hát más városokból, más vidékekről ide jó levegőt szivni, ha olyan sok van belőle ? Mert nyáron, poros és bűzös, — télen meg ködös és dohos a városban a levegő. Menj fel — szíves olvasóm, — nyáron a várhegy oldalába, avagy állj a vashíd esztergomi végére, — s nézz vissza azon tájra, a merre házad van, bizony aligha kívánod tüdődet teleszívni ama porfelhőkkel, amelyeket szemlélsz a város fölött. Télen meg nehogy valamerre a külvárosok felé tévedj séta közben, mert a háznál magasabb trágyadombokról feléd áramló illat ugyancsak alaposan elveszi a kedved attól, hogy egyébkor is ilyen merészségre vetemedjél. De még rosszabbul jársz, ha utad a Kis Dunának városi párja mentén vezet el, mert itt a város szemétdombján jársz, a melynek illatát egy cseppet sem javítják a melletted folyó viz fenekéről szép bubonélküli bolyongását. Már jól ismerte az utakat. Élete olyan volt, mint ezelőtt, talán még szomorúbb. Nem ütötte senki s mégis szerencsétlenebbnek érezte magát. Senki sem foglalkozott vele, még roszat se tettek neki. Alig beszélt már valakihez, legfeljebb a csacsihoz volt egy pár szava, ugy, hogy sok szót felejtett el lassankint. Majd idiótává vált. Hogy ha az emberek ráérnének mások nyomoruságaival foglalkozni, megsajnálták volna azt a sápadt, aszott testű leányt, aki üres szemekkel bámult maga elé, s csak a karjai mozogtak, akár egy automatáé a kintorna megetl, honnan valami érthetetlen sajgó fájdalom panaszai hangzottak szét: a nyomorult lelke zokozott bennök. Egyszer, amint ugy egy nagyobb utca sarkán egy szép ház előtt játszott, az első emeleten egy ablakot látott kinyilni. Nyitott szájjal, kezeit a levegőben tartva nézte : egy fiatal ember hajolt ki s odadobott egy két fillért. Napfény ömlött el az utcán, s mégis ugy tetszett neki, mintha a kinyílt ablak özönlené el a vidéket a nap verőfényével. Soha sem látott szebb, előkelőbben öltözött fiatal embert. A városokban, a hová nem igen ment, a gazdag uraknak sem lehet érdekesebb arcuk, szebb ruhájuk. Valószínűleg gazdag, előkelő ember ő is, talán a polgármester fia !